Visky András
Farkas a báránnyal
Semmi, semmi, több száz oldalon áradó semmi. Sárlé, szürke sodrás. mmmmmmmmmmmmmmmmmmmm Nem, a titkos jelentések iratcsomóiból nem lehet megismerni az idő ábrázatát, mindhiába próbálkoznánk vele. Semmi többet nem áll módunkban megtudni az amúgy is tudhatónál. Sötét köd gomolyog felénk a lapokról, nem igazi sötétség, csak szürkeség, nem is fény, valami halálosan veszélyes, fény állagú keverék.
A jelentésíró új nevet kap, azon fáradozik, hogy megalkossa azt az új személyt, akit a név fed és a név jelent. Születik egy másik lény. A név elfogadásának és fölvevésének pillanatában még nem érzékelhető ugyan, de talán személy ő is, a jelentésírás útján elindult vadonatúj férfi vagy nő. Belőlem jön létre, és ha lehet úgy, hogy én magam megmaradjak, ne vesszek el, hogy, ha lehet, megmaradjon a saját nevem, amit az új név a titkos jelentések lapjain remélhetőleg tökéletesen elfed. Valahogy szenvtelenül kellene megszülni, szabadjára engedni, érzelmek és maradandó, lehetőleg pedig mások által nem észlelhető elváltozások nélkül. Velem kél, velem fekszik, össze vagyunk bújva, érezhető a két lélegzet különböző illata. Nem kellene egymáséi lenni, nem kellene behatolni egymásba. Nem kellene szeretni, nem kellene szeretkezni. A lélek, a két különböző pára olyankor biztosan összeér, ez az élvezet, a közös élvezés, nem más. A közösüléstől elváltozik a test, valahogy üregesebb lesz, minden visszhangosabbá válik, a hangok több időt töltenek benne, mint korábban bármikor. Visszhangzó üregek odabent, cipelni kell őket, nincs mit tenni. Ott van a másik, az új személy, emlékezik rá a test, amelyik egy ideig szállása volt, majd megszülte, hogy aztán titkos, fertőző kapcsolatban együtt éljen vele.
A kettő közül melyik tartozik az eljövendő világhoz?
Olvasás közben lehet nevetni, sokszor lehet, de reggelre a titkos jelentések olvasója mégis arra a közelebbről meg nem határozható érzésre ébred, hogy az éjszaka folyamán tudtán és akaratán kívül embert ölt, bolyhos fejű lánygyermeket, aki, miközben két kezével fojtogatta, kérlelhetetlen kedvességgel találóbbnál találóbb gúnyneveket vágott a fejéhez. Csilingelő nevetése betölti az éjszakát.
El kell határozni, hogy nincs eljövendő világ, azért kell imádkozni, hogy ne legyen.
Eljövendő világ mindig van, ott áll az ajtó előtt és vár, néha zörget, mert bejönne már. Nem engedik be, nincs mit tenni, zörget. Végül az ajtó enged, lepattan a sarkairól, vagy egyszerűen elenyészik, mintha nem is lett volna. Azért kell imádkozni, nehogy bejöjjön. Ha már van, akkor ne jöjjön be. De aztán bejön mégis, lehet olvasni a titkos jelentések iratcsomóit.
Lehet úgy is olvasni, hogy nincs eljövendő világ, akkor a titkos jelentések olvasója félelem és részvét nélkül olvas. Nincs írás, kézírás legkivált, gyarló, tündöklő, monumentális, titkos, jelentéktelen manuscriptum, amelyet félelem és részvét nélkül volna szabad olvasni.
Hogy milyen az eljövendő világ, azt nem lehet kitalálni.
*
„Farkas” jelentésíró: a célszemély „napokig bezárkózik a dolgozószobájába, és nem lehet tudni, mit csinál ott”. Márpedig „Farkas” tudta, mit. És azt is, hogy a célszemélynek nincs dolgozószobája.
A nappali-konyha-ebédlő-háló keleti szögletébe helyezte el az íróasztalát, ott ül, háttal a családnak. Sűrű, hűvöskés csend veszi körül, nyugodtan ráhelyezheted a tenyeredet vagy a homlokodat. Az áttetsző csendburok mögött van az igazi csend, a csendek csendje, elég, ha egyetlenegyszer, villanásnyi időre áthat, meggyógyulsz, jóllehet sejtelmed sem volt arról, hogy halálosan beteg vagy. Kigyógyítja belőled az időt.
Vagy nem? Tudtad vagy nem, „Farkas”? A tudatlanság idejét elnézi a Világ Ura. Ha nem, hát nem, rendben.
Ferenc az íróasztalánál ül, és az Írást tanulmányozza. Nyitott könyvek sorakoznak előtte, sokemeletes, gyönyörű épületek, hol az egyikbe tér be, hol pedig a másikba, vékony ujjai föl-alá járkálnak a különböző színű emeletek között. Érintésére megnyílik az egyik ajtó, be lehet lépni a fénylő lapok otthonába. Ismeretlen nyelven köszönti a betűket, gyertek én Atyámnak áldottai, gyűljetek körém, szóljatok hozzám, első vagyok a tudatlanok között. Nincs ember, aki el ne tévedne a könyvek szentséges városában. Gyermekei visszafogottan zsivajognak körülötte, van hogy megállnak mögötte, és hosszan nézik. Az idősebbek egyetlen pillantással meg tudják állapítani, miről fog szólni a déli meg az esti asztali beszélgetés, amikor a népes tanítványi sereg elfoglalja helyét a verandai, valószínűtlenül hosszú asztal körül.
„Farkas” is.
Erről az asztalról jegyezték fel: olyan hosszú volt, hogy akik az egyik végén ültek, nem láthatták a másik végén levőket. És arról is szól híradás, hogy a déli asztali beszélgetések gyakran belefolytak az estiekbe, az estiek meg észrevétlenül összeértek a reggeliekkel, anélkül, hogy az ott ülők megéheztek volna, vagy hogy valakinek a legerőtlenebbek vagy a messziről jött zarándokok közül lekoppant volna a feje. Az asztal két vége rejtélyesen összeért, amikor az ablakok kékes fénye átváltott a hajnali ragyogásba.
Ferenc éneklő hangon fölolvassa a napi szakaszt, előbb héberül, mert a hit hallásból van, semmi esetre sem dőre, magabízó megértésből, még hogy megértésből, jó vicc, ki ért meg kit, csak félreértésre, a félreértések egymásra halmozására vagyunk képesek, lassabban a testtel. Halld, Izrael: ez az első előtti nagy parancsolat. Kiárad a hang, kezdetben. Ez a kezdet, mi más. A hang, a finom, alig hallható rezgés hullámzik a térben, mint mikor révülten rebbenő, ismeretlen kezek szétterítenek egy még szem nem látta, érintetlen bőrhártya tekercset, az első előtti türetet, a legelső írással. Nem is írás, apró tűzcsóvák sorakoznak egymás után, lefelé égő lánggal. Valaki, nem látható, ki, aláhulltukban is tartja a betűket, sok kéz, mégis egy, és valamennyi kéz, minden ujj lángol, de nem emésztődik el. Az Írást nem lehet elolvasni, nehogy bárkit erre ragadjon megkeményedet szívének büszkesége, megérteni meg egyáltalán nem lehet. Meghallani, meghallani igen. Aki nem hallja meg, nehogy tanításra nyissa a száját, mert sötét erőket szabadít a világra. Akinek van füle a hallásra, hallja.
Ferenc Janku történetével világította meg az Írásról szóló tanítást.
Jankut, az írástudatlan, semmilyen nyelven olvasni nem tudó, a szegényebbek között legszegényebb cigányprimást egyszer avval ugratták, olvassa el a zsinagóga homlokzatán látható, két kőtáblára vésett betűket. Nem tudom elolvasni, válaszolta a férfi, de el tudom hegedülni. És elővette hangszerét és játszani kezdett. Már az első hangok felhangzásakor elnémultak a környék szünet nélkül vonyító kutyái, apró, prémes állatok bújtak elő a föld mélyéről, soha nem látott égi madarak lepték el az épületet, galambok ültek a verebekhez, és némán hallgatták a hegedű hangját. Olyan sokan voltak, hogy attól lehetett tartani, beszakad a tető. Még a fák is arrafelé fordították koronájukat, mintha bő eső hullt volna alá, hét esztendőn át tartó szárazság után. A gúnyolódó emberek előbb fenyegetni, majd rémülten kérlelni kezdték Jankut, hagyja abba a hegedülést, láthatja, milyen bajt okoz vele, de ő csak húzta, órákon át, megállás nélkül. Hogyan hagyhatná abba, amikor még csak az első betűnél tart, most nyíltak meg előtte az első véset szárnyas ajtói, és ő átlépte a küszöböt, és egy minden képzeletet meghaladó gazdagságú palotában találta magát.
Amikor eddig jutott, Ferenc elhallgatott. Mi a vége a történetnek, kérdezték tőle a zarándokok, mi lett Jankuval és a várossal? És bizonyára a gúnyolódókat az égből alászálló kénköves tűzeső emésztette meg, találgatták izgatottan.
Nincs, nincs vége a történetnek, válaszolta Ferenc, ennek a történetnek nincs, nem is lehet vége. Hogyan lehetne vége, ha Janku belépett a Vagyok kapuján? Onnan nincs többé visszatérés. Álla alatt mindegyre zengő hegedűjével Janku együtt szállt az égbe az igazakkal, akiket mint vágójuhokat kihajtottak a városból, és a megsemmisülés földjére vittek.
Együtt lakozik farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat, énekelte Ferenc az asztalfőn a napi szakaszt. Vele énekeltek megrendülten a tanítványok és a messziről érkezett zarándokok.
„Farkas” is.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 22. szám
