Forrás: ÉS

SZÉKY JÁNOS

Az igazságon innen

Várady Tibor jogászprofesszorral Széky János készített interjút

A hágai Nemzetközi Bíróságon az idén májusban értek véget a szóbeli tárgyalások abban a perben, amelyet Bosznia-Hercegovina 1993-ban indított az akkori Kis-Jugoszlávia ellen, népirtás miatt kártérítést követelve. Ítéletet valószínűleg decemberben hoznak. Az ügy több okból is páratlan a politikai és jogtörténetben. Először nyilvánítanák ki egy állam felelősségét népirtás miatt. Ha ez megtörténik, a vajdasági magyarok éppúgy a népirtást elkövetők oldalára kerülnek, mint a koszovói albánok és szerbiai muzulmánok, míg a tényleges elkövetők – a boszniai szerbek – áldozatnak minősülnek. Akármilyen érdemi döntést hoz a bíróság tisztán jogi szempontok alapján, annak súlyos következményei lehetnek a balkáni térségben, s ezeket Magyarország is óhatatlanul megérzi. Mindezeket az ellentmondásokat Várady Tibor, a Közép-európai Egyetem tanára elemzi, aki a hágai perben a most felbomló szövetségi állam, Szerbia és Montenegró jogi képviselője.

– Tizenhárom évig húzódott a tárgyalás. Mi ennek az oka a hágai bíróság szokásos alaposságán kívül?

– Ez a per nagyon sok igaz hévvel és indulattal kezdődött, egyfajta segélykiáltás volt, de az események alakulásával egyre inkább kétségesessé vált, hogy jó vágányon halad-e. Egy amerikai jogász, Francis Boyle kezdeményezett akkor két eljárást, az egyiket Kis-Jugoszlávia, a másikat, érdekes módon, Nagy-Britannia ellen, mégpedig azért, mert a fegyverembargó betartásához való kérlelhetetlen ragaszkodással segítették a népirtást. Ez nem egészen alaptalan állítás, mivel a fegyvereladási tilalom tulajdonképpen a szerbek fegyverkezési fölényét tartotta fönn. Utána – politikai nyomásra – elálltak a Nagy-Britannia elleni pertől. Akkoriban ezt a kezdeményezést lényegében osztatlan rokonszenv kísérte Szerbián kívül. Szarajevót éjjel-nappal bombázták a környező hegyek boszniai szerb állásaiból, normálisan gondolkodó ember pedig aligha szurkol másnak, mint akiket bombáznak. Csakhogy 1995-ben megkötötték a daytoni békét, és a békeszerződés nyomán azok, akik Szarajevót a hegyekből bombázták, most a boszniai Szerb Köztársaságot alapították meg, amely a muzulmánokkal és a boszniai horvátokkal alkotott közös állam része lett. Így a boszniai szerbek, akiket az 1993-ban beadott kereset a fő tettesnek minősít, hirtelen az áldozat oldalára sodródtak, mert részeivé váltak annak az államnak, amely a pert indította. Ilyen fordulatra nemigen találni példát. Olyan ez, mintha Németország és Lengyelország egyesült volna, és beperelte volna Ausztriát, amiért segédkezett az auschwitzi tömeggyilkosságban.

– Dayton előtt, de jóval a perindítás után, 1995-ben került sor a szrebrenicai mészárlásra. Úgy tudom, az összes cselekmény közül erről az egyről szögezték le hivatalos fórumon, hogy népirtás volt.

– Ez valóban így van. A hágai büntetőjogi törvényszék, amely a bírósággal ellentétben nem államok, hanem egyének felett ítélkezik, több esetben felmentett vádlottakat a népirtás vádja alól, de egy esetben azt állapította meg, hogy népirtás történt. Ez az ítélet Szrebrenicára vonatkozik, az elítélt pedig Krsztics boszniai szerb generális. Szrebrenica volt a tragédia és embertelen cselekedetek tetőpontja, és ezt a hágai Törvényszék kimondta. Ez így világos. Ami ismét bonyolítja a dolgokat: Krsztics Bosznia-Hercegovina állampolgára. Tehát ismét nehéz az államok közötti perre kivetíteni az egyéni ítéletet.

– Mik voltak Belgrád ellenérvei a perben?

– Én 2001-ben, Milosevics bukása után vállaltam szerepet. Mindaddig Jugoszlávia vitatta a bíróság joghatóságát, de azzal érvelt, hogy Bosznia egy nem igazi, nem létező, el nem ismert állam, nem lehet tagja az ENSZ-nek – és ezt az érvet a bíróság nem fogadta el. Sokkal kecsegtetőbb lett volna azzal érvelni, hogy maga Jugoszlávia nem volt tagja sem az ENSZ-nek, sem a bíróság statútumának. Ily módon sújtható ugyan szankciókkal, de nem lehet peres fél a bíróság előtt. Milosevicséknek azonban az volt a vesszőparipájuk, hogy folytonosság van a régi Jugoszlávia és Kis-Jugoszlávia között. Ebből az következett volna, hogy a Kis-Jugoszláviának nem kell újra felvételét kérnie az ENSZ-be, és automatikusan tagja bíróság statútumának is. Ezt az álláspontot azonban az egész világ ellenezte. A leghangosabban az utódállamok, Boszniát beleértve – kivéve éppen a perben. A bíróság pedig 1996-ban kimondta, hogy van joghatósága. Ezek után Szerbia és Montenegró még beadott egy viszonkeresetet is, amelyikben azt állította, hogy boszniai muzulmánok követtek el népirtást.

– Úgy tetszik, a helyzet zavarossága is magyarázza, hogy ezután csaknem egy évtizedig semmi sem történt a perben.

– Igen, a bíróság hezitált. A koszovói események és az 1999-es háború erkölcsi és jogi értelemben is még inkább összekuszálták a szálakat. Most Milosevics perelte a NATO-tagállamokat népirtásért, ők pedig vitatták a bíróság joghatóságát, többek között azon az alapon, hogy Jugoszlávia nem volt tagja sem az ENSZ-nek, sem a statútumnak, tehát nem is jelenhetett meg a bíróság előtt. Vagyis felhozták azokat az érveket, melyeket a Milosevics-kormány képviselői elmulasztottak. Aztán 2001-ben, amikor Milosevics megbukott, akkor az új külügyminiszter, aki régi ismerősöm, és a Polgári Szövetségben volt ellenzéki, megkért, hogy vállaljam ezeket a pereket. Én akkor megpróbálkoztam az eljárásjogi érveléssel, abból kiindulva, hogy Jugoszlávia vagy tagja volt az ENSZ-nek és a statútumnak 1992 és 2000 között, vagy nem. Az nem lehet, hogy egy per szempontjából tagja volt, egy másik per szempontjából pedig nem. Akkoriban a külügyminiszter is abban reménykedett, hogy rövid időn belül kiegyezésre kerülhet sor. Nem így történt. Gyingyics meggyilkolása csak súlyosbította a helyzetet. Azt hiszem, hogy a horvátokkal könnyebben tető alá lehetett volna hozni az egyezséget, de a bosnyákokkal nem ment. Hogy ez kinek a politikai akaratán vagy makacsságán múlott, nehéz megmondani. Reméltük, hogy egy éven belül talán valamilyen békés megoldás is születhet. Carter volt amerikai elnökkel is beszéltem erről mint esetleges közvetítővel. Ő azzal a feltétellel fogadta el a közvetítői szerepet, hogy mindkét féltől kapjon felkérést, ám erre, sajnos, nem került sor. Egyébként Bosznián belül is hatalmas vita zajlik a per körül. Az ottani alkotmánybíróságon vitatják a per alkotmányosságát. A boszniai elnökségben azonban a per leállítására egyhangú döntés kellene, és ehhez a muzulmán tag – illetve most már a „bosnyák” megjelölést használják – nem járul hozzá.

– Ha jól értem, a kereset beadásához annak idején nem kellett hasonlóan egyhangú döntés. Nem ellentmondás ez?

– Homályos pont, hogy amikor jóval Dayton előtt beadták a keresetet, Izetbegoviæ boszniai elnöknek volt-e joga hozzá. Kinek a nevében adhatta be? Bár a háttér zavaros, a Bíróság úgy döntött, hogy ez rendjén van, tehát ettől nem lehet visszakozni. Manapság a boszniai szerbek természetesen ellenzik a pert, a horvátok nem támogatják, de nem is szegülnek szembe. Egyhangú döntés azonban nem születhet, sőt, az alkotmánybíróság döntése sem köti a hágai bíróságot, noha nyilván súlya lenne.

– Montenegró különválása milyen hatással lesz a perre?

– Ez valószínűleg újabb perjogi bonyodalomhoz vezet, de nem fogja teljesen megakasztani a folyamatot. Ha kártérítésről hoznának ítéletet, akkor az Montenegrót is érintené, mint ahogy Koszovót is, mert a perlés pillanatában Szerbia része volt. Ugyanez vonatkozik a vajdasági magyarokra és Szerbia Szandzsák nevű, muzulmánok lakta részére. Nehéz ezen a csapáson igazságot követni vagy keresni. Nehéz az albánokat a szerb erőszak elkövetőinek tekinteni, Karadzsicsot és Mladicsot pedig áldozatoknak. Ami politikailag talán még fontosabb: ez a per háromféleképpen végződhet 2006 végén. Az egyik forgatókönyv – és én ennek érdekében érvelek – az lenne, hogy a bíróság kimondja: nincs joghatósága. De lehet, hogy a bíróság az érveinket nem fogadja el, és érdemi ítéletet hoz. Az érdemi ítélet lehet az, hogy Szerbia és Montenegró népirtást követett el.

– Vagyis azt mondanák ki, hogy olyan bűncselekményt követtek el, amiért Milosevicset már nem lehet felelősségre vonni.

– Nos, Milosevics rengeteg bajt, bűnt és szerencsétlenséget hozott. Volt ugyan olyan vajdasági magyar értelmiségi, aki Miloseviccsel indult, de én nem ezek közé tartoztam. Szerintem nemcsak most utólag, hanem indulásakor sem volt nehéz felmérni hogy a Milosevics merre tart. Most azonban nem Milosevicsről, hanem államokról van szó. Egy ilyen döntésnek roppant kihatása lenne, mert államot népirtásért még sohasem marasztaltak el. Szerbia-Montenegró lenne az első. Szerbiában az ilyen döntés valószínűleg hatalmas elkeseredést keltene, szembefordulnának Európával és a világgal, Boszniában pedig a muzulmánok eufóriájához és a szerbek elkeseredettségéhez vezetne. De meg kell mondanom, hogy az ellenkező érdemi döntés – vagyis ha kimondanák, hogy nem volt népirtás – alighanem szintén a nacionalista erőknek kedvezne. Ekkor Vojiszlav Seselj pártja valószínűleg azt hangoztatná, hogy kezdettől a szerbeknek volt igazuk. Azzal már nem törődnének, hogy ha nem volt is népirtás, az nem jelenti, hogy nem történtek súlyos háborús, emberiségellenes bűncselekmények. Ugyanakkor a boszniai muzulmánokon lenne úrrá az elkeseredettség, a külvilággal szembeni dac. Szerintem az érdembeli döntés – akár kedvező lenne Szerbiának, akár kedvezőtlen – politikailag nem nyugalmat hozna ebben a szerencsétlen térségben.

– Azt jelentené ez, hogy bármilyen érdemi döntést hoznak, az a Magyarországgal szomszédos országban a militáns nacionalisták, Seselj és pártja hatalomra kerülését segíti?

– Azt hiszem, igen.

– De a feladat mégiscsak az igazság tisztázása volna, és egy eljárásjogi „megoldás” ezt megakadályozza.

– Minden tisztességes emberben az igazságkeresési ösztön dolgozik. A kérdés az, hogy ebben a perben – amelyben a felek között választóvonalak egészen mások, mint a tényleges konfliktus választóvonalai – lehetséges-e eljutni az igazsághoz. Nekem őszinte kételyeim vannak. Azt hiszem, akármilyen érdemi döntés születik, az valamiképpen nem az igazság lenne. Viszont – és ezt sok helyen és többször is kimondtam – Mladicsnak a hágai törvényszék előtt felelnie kell tetteiért, azért is, ami Szrebrenicában nyilvánvalóan az ő parancsnoksága alatt történt. Egyébként feltűnő, hogy Radovan Karadzsicsot mostanában nem emlegetik ebben a környezetben. De attól még az egyéni felelősség vitathatatlan.

– A sajtóban csillagászati méretű, több száz milliárd dolláros boszniai követelést emlegetnek. Ez pletyka, rémhír, van valami hivatalos alapja?

– Bosznia várja a döntést. Ha elmarasztaló döntés születne, akkor adnák be kártérítési igényt. Ez a dolgok rendje. A perben Boszniát képviselő ágens (ez a tisztség bírósági megjelölése) – több interjúban többféle összeget említett. A legutóbb háromszázmilliárd dollárt mondott. Ez majdnem egy emberöltő szerbiai GDP-je.

– Úgy tudom, a bíróságon belül nemegyszer megoszlottak a vélemények a délszláv válsággal kapcsolatos ügyekben.

– Ez így van. Amikor Milosevicsék 1999-ben a NATO-tagországok ellen indítottak eljárást, a bíróság egyhangúlag mondta ki, hogy el kell fogadni a joghatóság elleni érvet, de nem értett egyet abban, hogy melyiket kell elfogadni. Nyolcan azt mondták, hogy azért nincs joghatóság, mert Jugoszlávia nem volt tagja az ENSZ-nek és a statútumnak, heten pedig azt, hogy ez igaz ugyan, de talán nem erre, hanem más pergátló kifogásokra kellett volna alapozni a joghatóságot elutasító ítéletet. A NATO- országok hivatkoztak arra is, hogy Milosevics állításával szemben mindaz, ami a bombázások során történt, az első látásra sem népirtás, és ez szintén igaz. Nagyon sok szakértő egyetértett azzal, hogy a NATO-államoknak voltak jogellenes cselekedetei, megsértették a humanitárius jog több normáját, de hogy szándékos népirtást követettek volna el, az mégiscsak képtelenség.

Voltak ártatlan civil áldozatok, közöttük a belgrádi televízió bombázásának tizennyolc áldozata, és sokak szerint ez jogellenes. De a népirtás fogalmát nem szabad devalválni. Ez kegyeletsértés volna.

– Van rá példa, hogy egy állam népirtásért kárpótlást fizetett, éspedig per nélkül: az NSZK annak idején a holokauszt túlélőinek. Mennyiben különbözik ettől a boszniai követelés alapja?

– Először is, Németország elvesztette a háborút. A balkáni konfliktusban ilyen nem volt. Tulajdonképpen mindenki veszített, de nem volt „vesztes”. Itt nem volt Trianon vagy Versailles sem. Aztán, Nyugat-Németország vállalta a kárpótlást és persze egy kicsit rá is volt tukmálva, de Kelet-Németország például nem fizetett. A helyzet nem azonos, itt a kollektív felelősségnek nem teremtődött alapja. Háborús jóvátétel kirovását lehetne talán kezdeményezni, de a daytoni békeszerződésben erről egy szó sem esik. Dayton ugyanis a boszniai felek közötti békeszerződés volt. Ott volt persze Tudjman, Milosevics, Clinton, de a békeszerződés a Bosznián belüli helyzetet rendezi. A történelemben volt olyan helyzet is, hogy egy állam maga állapított meg kollektív bűnösséget, ezt hozták a Bene¹-dekrétumok. Bosznia vonatkozásában ez elvben a boszniai szerbek felé irányulhatott volna. Ez sem történt meg. A daytoni békeszerződés a boszniai szerbeket államalkotó népként ismeri el, és külön köztársaságot kaptak Bosznia-Hercegovinán belül.

– Önt egyebek közt azzal támadják, hogy a titói rendszerben kezdte karrierjét, Milosevics idején miniszter volt Kis-Jugoszlávia kormányában, most pedig Szerbia érdekeit védi.

– Ezzel csak az ÉS-ben nemrég megjelent írás támadott. A titói rendszerben egyetemi oktatóként dolgoztam, semmilyen társadalmi-politikai funkcióm nem volt, sőt még szakmai tisztségem sem. Még dékánhelyettessé sem neveztek ki. Ellenzéki értelmiségiként éltem, bár a kommunizmus jugoszláv változata enyhébb volt a magyarországinál. Szerkesztője és munkatársa voltam az Új Symposionnak, írásaim zömmel ott jelentek meg (kivéve persze a nemzetközi magánjoggal foglalkozó szakcikkeimet). Amikor az Új Symposiont be akarták tiltani, én képviseltem a bíróság előtt, és ez akkor nem volt veszélytelen. Két nem szakmai könyvem jelent meg „a titói rendszer idején”, egy esszékötet és egy regény. Akit érdekel, véleményt alkothat róla vagy bármely írásomról, mely azokban az időkben jelent meg. A „Milosevics idején viselt miniszterség” meggyőző diszkvalifikációként hat, de csak annak, aki nem ismeri közelebbről ezt a semmiben sem tipikus évtizedet. Az első többpárti szerb választásokon, 1990-ben képviselő lettem, az első jugoszláv ellenzéki párt, az UJDI (Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Szövetsége) színeiben. Ez volt az első politikai szerepvállalásom. 1992 júliusában különös epizód indul a jugoszláv politikában. Milan Panics amerikai üzletember lesz a szövetségi miniszterelnök. Panics jelentős nyugati támogatást élvez, fellép a polgárháborúk ellen – éppen csak hogy igazi hatalma nincsen. Az igazi hatalom nem szövetségi, hanem szerb szinten van, Milosevics kezében. Ezért Panics az 1992. decemberi választáson elindul Milosevics ellen a köztársasági elnök tisztségéért. A Panics-kormányban vállaltam igazságügy-miniszteri szerepet, és szerepem volt a Milosevics elleni választási kampányban is. Meg kell hogy mondjam, a vajdasági magyarság szinte egyöntetűen Panicsra szavazott – de ez nem volt elég.

– Volt-e kézzelfogható eredménye miniszterségének?

– Öt hónap alatt néhány törvényjavaslatot dolgoztam ki. Az egyik az amnesztiatörvény volt, mely azokra vonatkozott volna, akik megtagadták a katonai behívást. A másik kommunista korszakban politikai okokból elítéltek rehabilitálása, a harmadik az elkobzott vagyon visszaszármaztatása. Részt vettem a kisebbségek jogairól szóló törvény előkészítésében is. A parlamentben Milosevics hívei alkották a többséget, persze nem fogadták el egyiket sem. E törvényjavaslatok miatt támadott rendszeresen Seselj. Hogy valamiképpen érzékeltessem a Panics-kormány helyzetét: a szövetségi belügyminisztérium épületét 1992 augusztusában egyszerűen elfoglalta a Milosevics által ellenőrzött szerbiai rendőrség. Akkor pert indítottam a szövetségi kormány nevében, meg is nyertük, de a végrehajtásra az alkotmány alapján ugyanaz a szerb rendőrség lett volna illetékes, amely illegálisan elfoglalta az épületet. Egy másik jellemző epizód azzal indult, hogy nagy számban kaptam – többnyire névtelen – fenyegető leveleket. Valami védelmet kértem a szövetségi belügyminisztertől, de a „hatalomból” erre már nem jutott. A végén egy gázsprayt kaptam, és azt a tanácsot, hogy a belgrádi lakóházunkban mindig egy emelettel följebb szálljak ki a liftből, mert ha lejövök, akkor látom, hogy valaki vár-e az ajtó előtt. A Milosevics-Panics választási párharcra visszatérve hadd mondjam még el, hogy a kampány idején még a tévés időjárás-jelentés is Panics-ellenes volt. Körülbelül úgy szólt, hogy: „Hófúvásokat várunk, és most elmondanánk, kedves nézőink, hogy Kninben, ahol most a horvát fasiszták gyilkolják szerb testvéreinket, milyen időjárás van, de mivel Panics miniszterelnök urat nem érdekli szerb testvéreink sorsa, sajnos, nem közölhetjük, hogy milyen lesz Kninben az időjárás.” Panics azt mondta, elcsalták a választásokat, de szerintem ezek után nem volt szükség csalásra. Az ÉS-ben legutóbb megjelent, velem kapcsolatos állításokról azt mondanám még el, hogy nem tudom felismerni azt a nekem tulajdonított kijelentést, mely szerint: „Rossz hír Boszniának, hogy meghalt Szlobodan Milosevics, még mielőtt elítélték volna.” Több helyre adok nyilatkozatokat, és el tudom képzelni, hogy ezeket valaki elferdíti. Mivel a szerző nem nevezett meg semmilyen forráshelyet, ott néztem utána, ahol ez logikus lenne, de semmi hasonló utalást nem találtam, még ferdítés formájában sem.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 22. szám