Akkor kezdtem el a fiók mélyén keresni ezt a képet, amikor a minap, miközben unottan kapcsolgattam a tévét, megláttam a pápát – a német pápát, aki még a Hitlerjugendet is kénytelen volt megjárni – amint Auschwitzban imádkozik a túlélőkkel. A túlélőkért. A meggyilkoltakért. Akiket itt jelentős részben az ő honfitársai öltek meg.
Mindannyiunknak vannak honfitársai. Akik időnként ölnek.
Nem árt az ilyesmit észben tartani.
Ezért szervezik meg Auschwitzban minden évben az „Élet menetét”. Hogy emlékezni lehessen azokra, akik az első adandó alkalommal szívesen közreműködnek egy kis elgázosításban, csecsemők halomra lövésében, öregek élve elégetésében. Ha úgy hozza a sors, mérnöki alapossággal, szépen, akkurátusan, ahogy ugye a munkát el kell látni. Figyelmeztetni kell tehát a világot, hogy tessék óvatosnak lenni a körülmények alakításával, mert ember mindig, mindenre akad. (Még ha az ilyeneket legfeljebb csak rendszertanilag nevezhetjük embernek. Emberileg nem emberek.)
Ez a kép tehát 1990 áprilisában készült, azon a bizonyos emlékező meneten. Bal szélén a Nobel-díjas Eli Wiesel, aki túlélte, hogy Magyarországhoz (vissza)csatolt szülőfalujából elhurcolták éppen ide. Ő még élt, amikor az amerikaiak fölszabadították a tábort, a papája három nappal korábban halt meg. Wiesel mellett Meir Landau izraeli főrabbi. Aztán következik két ősz szakállú úr. Őket is itt akarták meggyilkolni, de valahogyan kicselezték a halált.
A képet még évekkel ezelőtt miattuk süllyesztettem a fiók legaljára. Mert ez a két bácsi nem elég szomorú. Miként illusztrálhat egy haláltáboros történetet néhány kedélyes túlélő? Tessék szíves lenni sírni.
Tucatnyi zokogós képem van. Ahogy az innen megmenekültek újra végigjárják a barakkokat, a szögesdrótkerítések között. Ahogy a jelképpé vált „Arbeit macht frei” felirat alatt összekapaszkodott fiatalok és öregek bőgnek – mert mi mást lehetne itt csinálni?
És akkor itt ez a két, annyi szörnyűséget túlélt ember. Megy a menet elején. És nem potyog a könnyük.
Miközben néztem a pápát most Auschwitzban – a CNN több órán keresztül élőben közvetítette az eseményt – megértettem valamit. Amit nehezebb ott a helyszínen. Könnyebb itthonról a karosszékből. Mert ott csak a gyász. És az a fölfoghatatlan gondolat, hogy mégis, tessék mondani, miként eshetett meg mindez? Itt talán annak a megértése, amit az a két bácsi arckifejezése is sugall ezen az előhalászott képen: hogy Auschwitz után is van élet. És hogy a túlélésre is emlékezni kell. Nem lehet mindig sírni.
De azt az érzést sem elfelejteni.
Dési János
