Népszabadság * Inotai Edit * 2006. június 3.
„Strandhangulat” az emlékhely peremén Kép: Máté Róbert Az utca egyik oldalán egy turistacsoport álldogál a berlini holokauszt-emlékmű bejáratánál. Esernyők alá bújva várják, hogy bejussanak az emlékmúzeumba, amely tizenöt, különféle nemzetiségű zsidó család sorsát mutatja be a második világháború idején. A másik oldalon fából ácsolt vendéglősor emelkedik: egy amerikai turista csillogó szemmel harap jókorát egy fánkba, néhány német a fedett teraszon ülve kortyolja a sört. A Marina névre hallgató olasz étteremben az utolsó simítások zajlanak a megnyitó előtt.
A látvány első látásra valóban meghökkentő: tengerparti nyarakat idéző csíkos napozószékek állnak a fadeszkákon, de a kilátás nem a tengerre, és még csak nem is a Spree folyóra, hanem a 6 millió meggyilkolt zsidónak emléket állító sztélékre nyílik. Az emlékmű ötletgazdája, Lea Rosh hetek óta felháborodottan követeli az „ízléstelen barakksor lebontását”. A Meggyilkolt Zsidók Alapítványának másik vezetője megengedőbb: a pavilonok még mindig jobbak, mint egy virslis bódésor – mondja. Egyelőre tart a vita arról, hogy a főváros tényleg ezeket a terveket hagyta-e jóvá, vagy „papíron minden másképp nézett ki”. És főleg: meddig marad az átmenetinek tervezett, ám a népnyelvben máris a város leghosszabb büfésorának nevezett építmény?
Az ajándékbolt eladója nem akar nyilatkozni, ő itt csak alkalmazott, sört se mérnek, és nyugágyaik sincsenek. Viszont van berlini zsidó műemlékeket bemutató könyvünk! – mutatja büszkén. A németek nem szívesen foglalnak állást a vitában: egy idősebb asszony furcsállja a látványt, ha valaki kolbászt akar enni, menjen még száz métert, és talál elegendő bódét, mondja. A fiatalok szerint nincs itt semmi probléma, attól, hogy a múzeum után megesznek egy pizzát, vagy a frissen nyílt internetkávézóban megnézik az e-mailjeiket, nem felejtik el, amit odalent láttak. A szigorú fekete betonoszlopokból épült emlékmű és a fapavilonok még sajátos kontrasztot is alkotnak – állítja egy arra járó építész.
Egy amerikai tanárnő az egyik berlini rádióadónak teljesen természetesnek nevezte, hogy ahol érdeklődés van (márpedig a holokauszt-emlékművet egy év alatt 3,5 millióan látták), ott megjelennek az üzletek is. Az élet megy tovább, éppúgy, mint – sajnálatos módon – a holokauszttal egyidejűleg is zajlott a világ és a németek élete – magyarázza a tanárnő.
A napozószékek talán kissé eltúlzottak, de a berlini politikusok nem szívesen tiltanak: bíznak az emberek önmérsékletében és egyfajta önszabályozásban. A holokauszt-emlékmű oszlopain a tavalyi megnyitó után fiatalok ugráltak vagy hevertek félmeztelenül. Mára kialakult egy viselkedési kódex: ugrálni, görkorcsolyázni nem szabad, de leülni, megpihenni, vagy éppen az oszlopok között kergetőzni nyugodtan lehet. A sokáig vitatott emlékművet mára befogadta a város. Most a pavilonok és a napozóterasz kerül mérlegre.
