Azon morfondíroztam a születésnapi koncert után – Ligeti György most 83 éves – miért hallgatunk olyan kevés Ligeti- muzsikát. Túlontúl is kézenfekvő a válasz, hogy ugyebár a kortárszene. Nem tudok megbékülni ezzel a lapos közhellyel. Ligeti korunk egyik legnagyobb élő zeneszerzője, ráadásul magyar. Elég-e az a szellemi restségből eredeztethető belenyugvás, hogy a kortárszene a kortársaktól idegen, hiszen nincs közös zenei anyanyelv?
Nem tudom eldönteni azt sem, mennyire kell zeneértőnek lenni ahhoz, hogy Ligeti művészetét valaki élvezhesse. Természetesen úgy, abban a nyelvi és élményközegben, amelyről bevezetőjében Kertész Imre szólott – személyes jelenlét helyett sajnos csak DVD-ről -, mondván, Ligeti zenéjében rokonságot érez önmaga és kora Auschwitz utáni Sorstalanság-élményével, amelyben az erkölcsi alap, a botránymentes világ, Kertész megfogalmazásában „a tonalitás” elveszett.
A tizenhárom hangszerre komponált Kamarakoncert viszont teljesen tiszta, helyenként éteri muzsika. Zenei szövete egyszerűbb, mint a későbbi műveké, de ez semmit nem von le értékéből. Különösen akkor nem, ha az új zene népszerűsítésére 1997-ben alakult Új Magyar Zenei Egyesület (UMZE) – fogadok, hogy számos koncertlátogató létezéséről sem tud – e feladatra felkészült zenészei adják elő, az Amadinda ütőegyüttesből is ismert kiváló muzsikus, Rácz Zoltán vezényletével.
A második szám, a Hegedűverseny megrendítő erejű, felkavaró zene. A szerző itt tényleg új utakon jár, és az új, „ligetis” hangzásvilágot teremti meg. A hagyományos, „temperált” hangzástól való elszakadását úgy is érzékeltetni akarja, hogy szándékosan elhangolja a vonósokat, s így valami irracionális, lebegő zenei artikulációt ad. Ebben a világban, amelyben „minden bizonytalan”, megrendítően hat a második tétel bennsőséges Choral-dallama, a mű talán legszebb pillanata. Keller András, a Keller Vonósnégyes primáriusa kivételes teljesítményt nyújtott mint szólista, hiszen a mű mind fizikai megpróbáltatásban, mind intellektuális munkában egyaránt pokolian nehéz. Nem kétséges, Keller méltó előadó. De bennem újra mocorog a vágy, hogy de jó lenne tudni, más világnagyság vonója alatt vajon hogyan szól ez. S ismét itt vagyunk a modern zene egyik fő problémájánál. A zenehallgatónak, mivel a művek oly ritkán hallhatóak, alig van lehetősége az – egyébként a szokásos repertoárok darabjait oly élvezetessé tevő – összehasonlításra: hogyan játssza ezt a prestót Heifetz, hogyan vezényli ezt az andantét Klemperer vagy Bruno Walter? A legmodernebb muzsika terén az ízléscsiszoló összehasonlításokra a ritkán játszottság okán alig van lehetőség. Kár. Mint ahogy az is, hogy a hatalmas, többezres koncertteremben mindössze 720 vendég gyűlt össze, s ráadásul a karmester kénytelen volt már ezt is komoly eredményként méltatni.
A fiatalabb magyar zongorista-generáció egyik legkiválóbbja, Csalog Gábor fantasztikusan szólaltatta meg a Ligeti- zongoraetüdöket. Csak csodálni lehet azt a biztonságot, mellyel Csalog mozog a legbonyolultabb hangzásképek és a még bonyolultabb, összetett ritmusok világában. Ha eddig dicsértünk, akkor most igazán bajban vagyunk, amikor a Francaiországban élő mezzoszoprán, Károlyi Katalin teljesítményéről szólunk. Neki és az Amadinda ütőegyüttesnek komponált Ligeti Síppal, dobbal, nádihegedűvel címen Weöres Sándor verseire dalciklust. A tüneményesen szellemes, a zenei groteszk minden eszközét felvonultató dalokban, mint például a szájharmonika-kíséretes Alma álmában, vagy a szörnyű sikolyban végződő Kuliban Károlyi olyan teljesítményt nyújtott, amelyet csak a legnagyobbaktól hallhatunk.
Felkavaró és elgondolkodtató élmény volt a Ligeti-koncert. Hogy az volt a zenészeknek is, azt a dacos kis záróepizód érzékeltette, amikor Rácz Zoltán a Weöres-dalok után viharos tetszésnyilvánítással újrát követelő közönséggel közölte: úgy döntöttünk, nem lesz ráadás. A ráadás az lesz, hogy minden év május 27-én a mester születésnapján adunk egy Ligeti-koncertet.
Szász István
Keretes cikkek
Hommage a (ékezet) Ligeti
Művészetek Palotája Május 27. Amadinda Ütőegyüttes, UMZE Kamaraegyüttes
