G. Fehér Péter, vilag@hetivalasz.hu
Irán macska-egér játékot űz az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval és a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel. Hol engedékenynek mutatkozik, hol pedig agresszívan reagál, ha a nemzetközi közösség szankciókkal fenyegeti meg nukleáris programja miatt. Washington talán háborúra készülődik a perzsa állam ellen.
Pontosan nem tudható, hol tart Irán nukleáris programjának megvalósításában. Sőt, az is bizonytalan, mire akarja felhasználni a Teherántól majd négyszáz kilométerre délre, Natanzban lévő üzemében előállított dúsított urániumot. Az Egyesült Államok állítja, Teherán atombombagyártásra készül, Irán viszont kitart amellett, hogy a létesítmény kizárólag a békés célú energiatermelés szolgálatában áll. Még a szakértők sem egységesek a kérdésben. Rober Gallucci, az előző Bush-kormány nukleárisfegyverzet-ellenőre úgy véli, Irán még legalább nyolctíz évnyi távolságra van attól, hogy atombombát tudjon előállítani. Az izraeli hírszerzés, a Moszad igazgatója, Meir Dagan szerint viszont Iránnak már csak egy-két évre van szüksége ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű dúsított urániummal rendelkezzen. Ettől kezdve pedig az atombomba előállítása csak technikai kérdés. Sőt, az izraeli hírszerzés egyenesen azt állítja, hogy Iránon belül két, párhuzamosan futó nukleáris program létezik. Az egyiket – ha a politikai taktikázás úgy hozza – időről időre megmutatják a Nemzetközi Atomenergiaügynökség ellenőreinek, míg a másik a Forradalmi Gárda szigorú felügyelete alatt áll, és rejtve marad a kíváncsi tekintetek elől.
Washington számára az alapvető kihívást nem az jelenti, Irán mikorra készül fel az atombomba gyártására, sokkal inkább az, hogy a klasszikus diplomáciai és az eddig használt nyomásgyakorlási eszközökkel nem képes kezelni a helyzetet. Irán radikális iszlám politikát folytat a Közel-Keleten, és ellenőrizhetetlen olajkitermelésével destabilizálhatja e kulcsfontosságú energiahordozó amúgy is ingatag piacát. Az ugyancsak iszlám vallású szomszédos Pakisztán már vagy negyedszázada rendelkezik atomfegyverrel, és Észak-Koreának is van nukleáris programja. Mégsem kell egyik országnak sem attól tartania, hogy az Egyesült Államok a közeljövőben katonai erőt alkalmaz vele szemben, holott a két ország más-más viszonyban van Washingtonnal. Mindkét esetben ugyanis alkalmazhatók a bevett diplomáciai eszközök.
TÖBB MINT NUKLEÁRIS KÉRDÉS
Bécsben, a Nemzetközi Atomenergiaügynökségnél akkreditált egyik nagykövet ekként foglalta össze a kérdést: „Sokkal többről van szó, mint nukleáris problémáról. A lényeg az, hogy a következő tíz évben ki ellenőrzi a Közel-Keletet és az ott található olajvagyont.”
Irán radikális álláspontja mellett lehetetlen stabilizálni a térséget. Teherán mint síita iszlám állam szoros kapcsolatban áll az iraki síita pártokkal, a libanoni muzulmán politikai erőkkel, a szaúdi és kuvaiti síita közösségekkel, valamint támogatja az ugyancsak radikális Hamasz vezette új palesztin kormányt. Bárhogy nézzük is, Irán a térség befolyásos, mondhatni kulcsországává lépett elő. Az ő politikai elszigetelésére lenne szükség ahhoz, hogy Washington valamelyest csökkenteni tudja az erőszakot Irakban, hogy megerősítse trónján a szaúdi uralkodót, és rákényszerítse a Hamaszt Izrael elismerésére.
APRÓLÉKOS DIPLOMÁCIA
Mahmúd Ahmadinezsád 2005. júniusi elnökké választásával elveszett Washington számára a remény, hogy erőszakos akció nélkül – ami nem feltétlenül katonai beavatkozást jelent – rá lehet bírni Iránt politikájának mérséklésére. Az aprólékos diplomáciai munka radikális iszlám országokkal szemben is hozott már eredményt, legutóbb Líbia esetében, vele több évtizedes igen fagyos viszony után a napokban állította vissza a diplomáciai kapcsolatokat az Egyesült Államok. Iránt illetően erre nem számíthatunk.
Patric Clawson amerikai Irán-szakértő, a washingtoni közel-keleti kutatóközpont igazgatóhelyettese nemrégiben kijelentette: a Bush-adminisztrációnak mindenképpen mérlegelnie kell a katonai megoldást. De milyen legyen a katonai beavatkozás egy Iraknál jóval nagyobb és népesebb országban? Iránt több mint hetvenmillió ember lakja, területe egymillió-hatszázötvenezer négyzetkilométer. Sam Gardiner, a 2001 után felépített, stratégiai hatásokkal foglalkozó hivatal egyik vezetője egy berlini szakértői tanácskozáson kijelentette, hogy a légierő és a különböző rakéták bevetése valószínűleg nem lenne elégséges Irán ellen, mert legalább négyszáz célpontot kellene egyszerre támadni, köztük bunkerokban és mélyen a föld alatt lévő objektumokat is, amelyek megsemmisítéséhez a hagyományos bombák és robbanófejek nem alkalmasak. Mindenképpen szükség lenne tehát különleges szárazföldi egységek bevetésére is. A célpontok között szerepelne két vegyi üzem, az iraki határ közelében lévő közép-hatótávolságú rakétabázisok, tizennégy repülőtér a föld alatti hangárokkal együtt. Meg kellene támadni a Perzsa-öbölben lévő iráni flottát és tengeralattjárókat, valamint természetesen a nukleáris létesítményeket is. És ezek csak a legnagyobb és legfontosabb célpontok.
ÉRVEK ÉS KÖVETKEZMÉNYEK
Amerika számos érvet és szükségszerűséget sorakoztat fel a háború indokául:
– Mindenféleképpen meg kell akadályozni, hogy Irán nukleáris fegyverhez jusson.
– A háború következményeként meg lehet buktatni a jelenlegi teheráni rendszert, és a radikális vezetéssel szemben álló mérsékelt erőket hatalomra segíteni.
– Megszüntetné Teheránnak a térségre gyakorolt, radikális iszlám irányzatú befolyását.
– Az új iráni kormányzat segítségével stabilizálni lehet a Közel-Kelet politikai helyzetét, beleértve Irakot is.
– Az olajkitermelés folyamatosságával legalább a jelenlegi szinten lehet tartani a most 70 dolláros hordónkénti olajárat.
Milyen hátrányos következményekkel kell számolni?
– A katonai támadás negatív hatással lehet a többi iszlám országra, erős Amerika-ellenességet válthat ki.
– A jelenlegi iráni kormány az Egyesült Államok ellen mozgósítja a nemzetközi terrorizmust.
– Izrael szomszédai támadólag reagálhatnak a történtekre.
– Irán „pártfogói”, Oroszország és Kína, előre nem látható lépéseket tesznek.
– Egy elhúzódó katonai művelet még jobban radikalizálhatja a jelenlegi iráni vezetést.
– A művelet nagymértékben leköti az Irakban és a térségben lévő amerikai katonai erőket.
– A támadás után Mahmúd Ahmadinezsád elnök Irán „Szaddám Huszeinje” lehet.
A kérdés úgy vetődik fel, hogy helyes-e az amerikai koncepció, vagyis hogy légicsapásokkal és elit egységekre épített korlátozott szárazföldi hadművelettel meg lehet-e semmisíteni Irán nukleáris kapacitását, illetve fel lehet-e váltani a jelenlegi teheráni kormányzatot egy mérsékeltebb vezetéssel. Flynt Leverett, aki a Bush-adminisztráció nemzetbiztonsági tanácsának tagja volt, kijelentette: az elképzelés teljes tájékozatlanságra utal. Teherán nukleáris programját az iráni politikai élet széles spektruma támogatja, ezért aligha lehet komolyan támaszkodni más politikai bázisra, és az iráni kormányzat akár megerősödve is kikerülhet az összecsapásból.
