VÁRADI JÚLIA
Vizuális tanulmányok
Katharina Sieverding képzőművésszel Váradi Júlia készített interjút
Katharina Sieverding magát szakadatlanul újrafogalmazó művész, aki mindig friss szemmel tekint előző önmagára, és akinek lefegyverzően őszinte alkotásai közönségét is állandó önvizsgálatra késztetik. Hatvanas évekbeli indulásától kezdve, amikor főleg fotó- és filmalkotásokat készített, kommunikációs terepnek tekintette a művészetet. 1977-től vált sokkal tudatosabbá az a látásmód, amelyhez a „close up”, tehát a közelítés módszerével jutott el. Mostani, Ludwig Múzeumban látható kiállításán szereplő alkotásai elsősorban ezekről az évtizedekről tudósítanak. Ezért is adta a teljes anyagnak azt a címet, hogy Close up, ami valójában a portréműfaj megjelölésére szolgál tevékenységében: közel menni, megérteni és megfogalmazni, ami az emberi arcon tükröződik, mindenekelőtt saját, változó arcának vonásain.
– A napokban Kertész Imre arról beszélt, hogy Auschwitz túlélésének nagy traumája szakadatlan önvizsgálatra készteti, és ez a belső kényszer egy életen át elkíséri. Némi párhuzamot érzek kettőjük életműve között, az öné is a folyamatos önvizsgálatra épül. Mi lehet az ön esetében ennek a hátterében?
– Örülök, hogy Kertész Imrét említette. Az ő sorsa és írásai ugyanis nagyon jól példázzák annak a generációnak a helyzetét és kényszereit, amelynek valamilyen köze még volt a második világháborúhoz. Azokét, akik talán már nem járták meg a haláltáborokat, de mondjuk a háború alatt születtek, ahogyan én is, vagy akik még tehetetlen gyerekként élték át a szörnyűségeket. Ugyanis ennyi évtized sem volt elég ahhoz, hogy választ kapjunk akkori – gyermeteg, de őszinte – kérdésünkre: miért nem lehetett mindazt, ami történt, megakadályozni. És mivel válasz máig nem született rá, ezért még mindig nem hagy nyugodni a kérdés: ki a felelős azért, hogy nem tudták megállítani az emberiség legnagyobb bűnözőit. Például abban a munkámban is, amely alatt ülünk, a Stauffenberg-block címűben, arra próbáltam választ keresni, miért voltak ilyen kevesen a Stauffenberg-félék.
– Akik szembe mertek szállni Hitlerrel, mint Stauffenberg, aki egyébként maga is a náci hadsereg tisztje volt?
– Akiknek volt annyi bátorságuk, és főleg, volt bennük elég méltóság, hogy megpróbálják a lehetetlent, ellenállási akciót szervezzenek a Führerrel szemben, amikor rádöbbentek, milyen őrült ügyet szolgál. Stauffenberg valószínűleg tudta, hogy nincs esélye, mégis belevágott, és ezzel példát mutatott a többieknek, hogy így is lehet gondolkodni. Csak hát ugye nagyon gyorsan végeztek vele, ezért a példája nem vált ismertté és hatásossá. Ez foglalkoztatott engem, ebben a művemben arra keresem a választ, hogy ha ő igen, a többiek miért nem. Én abba a művészgenerációba tartozom, amelynek tagjai évtizedekig úgy érezték, üzenniük kell a művészetükkel, méghozzá lehetőleg olyasmit, ami szembemegy az általánosan elfogadott normákkal. A lázadás alapeleme volt akkori művészeti gondolkodásunknak, s minden példa, ami az ellenállást képviselte, kiváló témát jelentett számunkra. Ugyanakkor az én esetemben persze felvetődik az a kérdés is, sikerült-e az eltelt harminc-egynéhány év alatt a magam tükörképén keresztül a világot is visszatükröztetnem, akár a lázadó, akár a későbbi – már valamivel nyugodtabb – periódusomban. Nagyon remélem, hogy a szubjektivitásom nem vált a tárgyilagosságom kárára.
– Joseph Beuys tanítványaként, de ha jól tudom, intelmei ellenére, fotográfiával kezdte a pályáját. Már ez is valamiféle lázadásnak számított?
– Mindenfélével próbálkoztam, s bár Beuys ebben a kérdésben valóban határozott álláspontot képviselt, s a fotózást mindenekelőtt dokumentálás céljára tartotta alkalmasnak, a dokumentációs műfaj elméleti kérdéseivel mégis épp az ő hatására kezdtem foglalkozni. Így döbbentem rá, mennyire fontos és alapvető művészi háttér az, amit a fotón, a filmen és később a videón keresztül meg lehet teremteni. Ezzel semmiképpen nem tagadtam meg, amit Beuystól kaptam, sőt, úgy gondolom, épp neki köszönhetem, hogy sikerült továbbgondolnom a művészet lényegét. Azt tanultam tőle, hogy az ember legyen pontosan tisztában saját felelősségével és helyével. Mindig tudnia kell a művésznek, hogy amit csinál, miért úgy csinálja. Ő a tudatosságot a művészi gondolkodás egyik legfontosabb alapkövetelményének tartotta. Ami pedig a fotográfiát illeti: el szokták felejteni, mennyire fontosak azok az impulzusok, amelyeket a Beuys-féle düsseldorfi Művészeti Akadémia adott a későbbi évtizedek fotóművészei számára. Nélküle sok minden meg sem történhetett volna.
– A düsseldorfi Művészeti Akadémiát azonban a hetvenes években bezárták. Ön tudja, miért?
– Joseph Beuys a hetvenes évek Németországában keményen küzdött az akkori numerus clausus ellen, amely az idegen diákokat kizárta volna a felsőoktatásból, s amely eleve rendkívül szűkre szabta a felvehető diákok létszámát. Valóságos közelharc alakult ki, amikor mindenkinek megengedte, aki a düsseldorfi Akadémián művészetet akart hallgatni, hogy beléphessen az ajtón, miközben a dékáni hivatal ezt kifejezetten megtiltotta. Beuys elve az volt, hogy senkit sem szabad megfosztani attól a lehetőségtől, hogy részt vegyen a művészképzésben, hiszen bizonyára tudja, miért épp ezt az utat választotta, s ha megfosztjuk a lehetőségtől, előfordulhat, hogy a jövő nagy művészét akadályozzuk meg a kibontakozásban. Oktatóként mindenféle művészeti törekvést támogatni próbált, azt is, amivel maga vitatkozott. „Csak azzal lehet vitatkozni – mondta -, akinek megengedjük, hogy elmondja, mit gondol.” Végül nem maradt más eszköze a hivatalosságnak a lázadó művészóriással szemben, mint bezárni a Művészeti Akadémiát. Nyilván nem is tudták, mekkora veszteség érte ezzel a német művészeti oktatást, amelynek Joseph Beuys az egyik legkiválóbb képviselője volt.
– Visszatérve az ön munkásságára: elfogadja-e azokat az elemzéseket, amelyek szerint akkor érezte magát igazán elemében, amikor folyamatos vitában állhatott a világgal, méghozzá lehetőleg minél szélesebb médianyilvánosság előtt. Ha így volt, mi volt ennek az oka?
– Érdekes ma visszanéznem saját korábbi önmagamra. Ahogy már mondtam, engem máig azok a kérdések foglalkoztatnak, amelyek a világhoz való viszonyom alakulását befolyásolták. Hogy az ember az életének bizonyos szakaszaiban hogyan viselkedik, mire hogyan reagál, az persze rengeteg tényezőtől függ, de biztos, hogy az őt körülvevő politikai, társadalmi, környezeti viszonyok nagy hatással vannak rá, ha kicsit is nyitott szemmel él. Egy művész pedig csakis a jól kinyitott szemére hagyatkozhat. 1975-ben készítettem például azt a hatalmas fotómunkát, amelyen egy ázsiai férfival ülök egy autóban, s a környezetünket az éppen kitörő vulkán mellett egy óriási számítógép határozza meg. Nehéz a látványt elmagyarázni, mert elmondva túlságosan banálisnak tűnik, holott az akkori kiállításon egyértelműen sokkoló volt, mert az akkori Európa és az akkori Ázsia közötti óriás különbséget igyekezett érzékeltetni, meg azt, hogy mit tartunk mi európaiak az ázsiaiakról, és mit ők rólunk. És azt remélem, ez a képem ma is ugyanúgy hat, mint akkor, holott közben a viszonyok gyökeresen megváltoztak. És ez a Kína, 1978 szeptember-október című munkám – amelyen a boldog jövőbe néző kínai katonafiúk menetelnek magabiztosan – nyilván ma is felveti azokat a kérdéseket, amelyek annak idején oly nagyon foglalkoztattak bennünket: mi lesz ezzel a néppel, fel tudnak-e valaha is zárkózni a modern világhoz, a nyugati demokráciákhoz. Mára ez a probléma új színben tűnik fel, s a globalizációról zajló vita egészen új jelentőséget ad az akkor felvetett gondolatoknak. De azon is érdekes elgondolkodnom, és talán a közönségemnek is, hogy az itt megjelenő, a hetvenes években született politikai hátterű művészeti megfogalmazások – akár Szerbiáról és Horvátországról, akár Puerto Ricóról vagy Közép-Amerikáról – milyen alapokon nyugodtak akkor, és mi történt azóta velünk és a világgal. Az derül ki, hogy még mindig nagyon aktuálisak ezek a politikai helyszínek, csak ma már egészen másként.
– Jól tudom, hogy annak idején egy Kínával kapcsolatos képe kisebbfajta nemzetközi botrányt kavart?
– Igen, ugyanis ezt a munkát egy német bank megvásárolta tőlem. A képet, amelynek az a címe, hogy Mao Ce Tung elnök szívélyesen üdvözli Dr. Siaka Stevens elnököt, 1976-ban ki is állították a bank fogadótermében. Amikor azonban nem sokkal később néhány kínai üzletember látogatóba érkezett a bankba, és meglátta, hogy a képen Mao elnök rosszalló arckifejezéssel illeti Sierra Leone elnökét, amiért hajlandó megalkuvó módon elfogadni a nyugati hitelt, ellentétben a büszke kínaiakkal, nagy botrányt csaptak, mondván, ez provokáció. Végül a bankigazgató levetette a művemet a falról, és egy hatalmas karácsonyfát állíttatott a helyére. Gondolhatja, hogy az a bank soha többé nem rendelt tőlem semmit, ami igen érzékenyen érintett.
– Újabb művein egyre sűrűbben és egyre nagyobb méretben tűnik fel saját arca vagy alakja, a legkülönfélébb technikákkal, színekkel, fotográfiai trükkökkel, vagy éppenséggel megfestve. Mit észlel ezeken a képeken az idő múlásán kívül, ha összehasonlítja saját korábbi önmagát a jelenlegivel? Miben változott elsősorban?
– A legutóbbi munkáim közös címe: Visual studies, vagyis vizuális tanulmányok, s ezek szinte mindegyike a most folyó vagy a közelmúltban lezajlott háborúk mindannyiunk személyiségére gyakorolt hatásait vizsgálja. Azt kutatom ezekben a munkáimban, mi az a kényszer, amely miatt különféle emberi, vagy mondjuk társadalmi konfliktusaikban a felek végül szinte sosem képesek mást, mint a fegyveres megoldást választani. Miért van ez, hová vezethető vissza, milyen gyökerekhez, mi történik az emberekkel ilyenkor? Hogy Izraelről, Palesztináról, Irakról vagy Boszniáról van-e szó, az szinte teljesen mindegy. Azt próbálom megérteni, miért és hogyan kergetik magukat az emberek abba az illúzióba, hogy a vitáikat eldönthetik a fegyverek révén. De ehhez most is, mint korábban mindig, először magamat vizsgálom, egy-egy ilyen politikai esemény rám gyakorolt hatását, megpróbálom saját gondolataimat és érzelmeimet megfejteni. A legújabb portréimon ezt a mély önvizsgálatot, „mélybe tekintést” igyekeztem érzékeltetni.
– A legutóbbi képei némelyikén nagyon egyértelműen és kicsit hatásvadász módon a háború kellékeivel dolgozik. A földbe ásott Kalasnyikovok, az alvó vagy ájultan fekvő katona, a környezet nem hagy kétséget az üzenete felől. Vagy lehet, hogy nem fogtam fel a trivialitás mögötti igazi tartalmat?
– Jól gondolja, valóban a háborút akartam érzékeltetni, de talán több hasonló képemet is látnia kéne. Akkor biztosan még világosabbá válna, hogy nem általánosságban foglalkozom a háború tényével, hanem az öldöklések mindenkori értelmetlenségének egyedi befogadhatatlansága izgat most is, ahogyan eddig annyiszor. Legelsősorban pedig az, hogy én magam mit tudok kezdeni ezzel az egésszel. Engem hogyan változtat meg, ami körülöttem történik, az a rengeteg brutalitás, durvaság.
– Mennyire fogadják el a munkáit a mostani fiatal művészgeneráció tagjai? Nem tartják-e „lejárt lemeznek”, kicsit régimódinak, miközben – jól tudom – egy képzeletbeli „világranglistán” igen előkelő helyen jegyzik?
– Magam igen kiterjedt oktatói munkát folytatok Berlinben, ahol sokféle művészeti projekt vezetőjeként sűrűn találkozom ezekkel az ön által említett fiatalokkal. Sok vitám van velük, nem számíthatok arra, hogy a munkáimat feltétel nélkül és könnyedén elfogadják. De azt is tapasztalom, hogy az általam felvetett kérdések egyre több fiatal művésznövendéket foglalkoztatnak, ők is tanácstalanok, és gyakran épp az én generációmtól várják kérdéseikre a választ. Azt nem állítom, hogy képes vagyok felelni a kérdéseikre, de hogy hozzám fordulnak, az mégiscsak megnyugtat.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 21. szám
