KERTÉSZ IMRE
Ligeti-töredékek
Hölgyeim és Uraim, tisztelt Hallgatóság,
úgy tűnik, hogy Budapest lassan újra elfoglalja az őt megillető helyet a zenei fővárosok között. Tavaszi fesztiválja máris a legfontosabb zenei események közé tartozik Európában, s hogy ma egy olyan koncert részvevői lehetünk, amely teljes egészében Ligeti György zenéje előtt tiszteleg, az úgyszólván cezúrát jelent a magyar kortárs zenei előadóművészetben.
Az én számomra sokáig csak tilalmak homályán átderengő név volt a Ligetié. Ligeti György: gyönyörű, titkos hangok elérhetetlen forrása.
Ligeti zenéje évtizedeken át száműzve volt a magyarországi koncerttermekből, a zeneakadémiai tantervekből, a rádió zenei műsoraiból. Egyszer biztosan fölteszik majd a kérdést: hogyan lehetséges, hogy ez az ország ennyire pazarlóan bánik a tehetségeivel?
Most azonban nem erről kell beszélnünk. Éppen csak érzékeltetni szeretném: sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy én itt, az Amadinda – ez az Új Magyar Zene Egyesület – budapesti hommage-koncertjén Ligeti Györgyöt köszönthessem. Fölemelő pillanat ez, amelyet elsősorban a szeretet, a Ligeti és a zenéje iránti szeretet hozott létre, s a rendszerváltásként ismert történelmi változás tett egyáltalán lehetővé.
Biztosan nem Ligeti szellemében történne, ha itt most elégtételt emlegetnénk. Másrészt tagadhatatlan, hogy a körülmények ismerete valami új színárnyalatot csempész – ha nem is magába a zenébe, de a zenehallgatásba mindenképpen. Valami ritka kapcsolat jön így létre a szerző és a hallgató között, valami egyszeri eseménynek enged teret a megindultságunk: a jóvátehetetlen realitás a szellem, a zene útján megszüli a jóvátételt, a katarzist. Nagy művészet ennél többre nem törekedhet.
Más kérdés, hogy maga Ligeti mit szólna mindehhez. Amikor egy újságíró megkérdezte, hogy le tudná-e írni a zeneszerzés folyamatát, Ligetitől ezt a választ kapta: „Tőlem erről nem tudhat meg sokat. Az ember komponál, de nem beszél róla.”
Teljesen megértem őt. Bármilyen nehéz is megállnom, mindig elkerülöm, hogy a zenéjéről faggassam. Ami a zeneszerző, mint különben az író számára is, a nyelv problémájaként jelentkezik, az valójában a saját fennállásához – és fennmaradásához – intézett radikális kérdés. De ha abból indulunk ki, hogy mindaz, amit művészetnek nevezünk, mégsem teljesen fölösleges, akkor úgy érzem, hogy Ligeti Requiemje körülbelül ugyanarról szól, mint az én Sorstalanság című regényem. „Legális” művészetet, olyat tehát, amely a társadalmi környezetével harmonizáló viszonyban jön létre, sohasem tudtam volna, és ma sem tudnék elképzelni. A tonalitás korszaka egyszer s mindenkorra véget ért.
Befejezésül: köszönöm az Új Magyar Zene Egyesületnek ezt az estét, s üdvözlöm célkitűzését, hogy tehetségét elsősorban Bartók Béla és Ligeti György zenéjének szolgálatában kívánja állítani. Sok sikert kívánok hozzá!
*
Tavaly tizenhét művész, zeneszerző és előadó, mások mellett Ligeti György, Kurtág György, Szőllősy András, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Rados Ferenc, Dobszay László, Csalog Gábor, Perényi Miklós és Batta András részvételével megalakult az Új Magyar Zene Egyesülete, amely a kortárs zene széles körű megismertetését tekinti fő céljának. Az UMZE egyéves koncertsorozata 2006. május 27-én, a Ligeti György műveiből összeállított műsorral kezdődik a Művészetek Palotájában. Kertész Imre itt olvasható írása a Ligeti-sorozat megnyitószövege.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 21. szám
