KOVÁCS ANDRÁS FERENC
Kavafisz-átiratok
„Jó szerencsével!”
Hiúk a szóban igazra s hazugra is serények,
a népgyűléseken s a főbb hivatalokban sürgők-forgók:
a makedón Pellából vagy épp a perzsa Szardeiszből
titokban pénzzel biztatott, rettenthetetlen szónokok,
akik folyton a honra, közüdvre, demokráciára
hivatkozván buzdítanak becsületre, reményre,
hitre, kitartásra, konok ellenállásra, ó, hellének,
hol Epameinóndasz, hol pedig Periklész hősi példáját
fölemlegetvén a háborúra hergelt, máris csatasorban
szorongó, hős thébaiaknak, bátor athéniaknak.
Mindig hírre, dicsőségre, történelmi pillanatra
emlékeztetnek minden harcba indulót
a teljes fegyverzetben parádézó közszereplők,
a tisztes díszpolgárok, szent jellemóriások –
a hír, dicsőség és a történelmi pillanat
pimasz nyerészkedői, akik pajzsukra írták
zengő aranybetűkkel legújabb, bölcs jelmondatuk,
mely jól hangzik, s csak annyi, hogy: „JÓ SZERENCSÉVEL!”
Hát persze, jó szerencsével, mert csakis jó szerencsével
járnak, mozognak tetteikben ők, akik
magas hírük s dicsőségük tetőfokán,
sőt: pont a kellő történelmi pillanatban
majd eldobják szerencsés pajzsukat megint,
s az általuk csiholt szerencsétlen csatából
megfutnak majd gyáván, szégyentelen, mert jól tudják,
hogy általában mindig kellenek, ritkák a jó hazafiak,
elkelnek még a megbecsült, ékes beszédű szónokok,
akik – ha majd eltemetik az elesettek hősi csontjait –
a vereségben holtakért megtarthassák a gyászbeszédet is.
(1906. január)
Történetírók
Polübioszt, Plutarkhoszt és Suetoniust
olvasgattam – csak tisztázandó néhány korszakot,
pár jellemet s még több jellemtelent.
Összevetettem a múltkor a Városostromló Démétrioszt
egy tudós államférfival, a Phaléroni Démétriosszal.
Egy költői hadvezért egy zsarnoki filozófussal.
Egy becsvágyó hódítót egy bölcs könyvtárigazgatóval.
Hogyan is viszonyulhat egymáshoz két kalandor?
Vagy mi a különbség Caligula és Nero életstílusa
meg a történészkedő, mafla Claudius ízlése között?
A császártéboly? A műkedvelés? A vérengzés
humánusabb, már-már hivatalnoki módjai?
Másrészt Ázsia kis fejedelmeivel s a Szeleukidákkal
boldogultam a legnehezebben – csupa családi perpatvar,
homályos származás, kétes utódlás a megcsappant
Szíriában, a szertefoszlott, szétszakadt birodalomban.
Fattyak, csalók, kegyencek, félőrült trónkövetelők
hemzsegtek estelente, ha olvastam, fejemben.
Mihez kezdjek velük? Mert a sok fölismeréshez
szavak is kellenének – költőiek, kalandorok,
homályos származásúak s előkelők. (De persze
száraz, pontosabb szóhasználattal együtt…)
Becsvágyók, bölcsek, becstelen türannoszok, bitorlók.
Szavak – fenséges hódítók, fattyak, hideg kegyencek.
Szavak – kiszámított csalók, félőrült trónkövetelők.
(1913. április)
Indiai emigránsok
Iusztinianosz végre bezáratta, törvényerővel
fölszámolta teljesen a káros eszmék tűzfészkét,
a pogányság fellegvárát, az athéni Akadémiát.
Nem fertőznek tovább, eltakarodtak a vén filozófusok,
az utolsó platonisták meg a szektás püthagoreusok –
mind egy szálig a titkolódzók s tudálékos, szar ingyenélők.
A pogány tanári kar nyugdíjba vagy száműzetésbe vonult.
Legtöbben belső emigrációba húzódtak vissza – cinkos
vagy síri hallgatásba. Néhányan inkább másként választottak,
mert idegenbe, vad, ellenséges külhonokba emigráltak…
Damaszkiosz és Szimplikiosz például Perzsiába menekült.
Persze, a rhodoszi Kratész és a kappadókiai Aszpasziosz,
akik a fertelmes Epikuroszt s azt a hazug Philosztratoszt
is magyarázták, még messzibbre futottak – el Indiába,
tán a „Tüanai Mágus”, a szemfényvesztő álpróféta
ördögi nyomdokain, hogy színről színre lássák újra Őt,
hogy megtalálják lelki mesterük már végleg eltűnt szellemét.
De túl a gőgbe poshadt Gangeszen végképp eltűntek ők is:
a pogány emigránsok, az eszeveszett bölcsek, a rossz hellének,
akik a szent kánonoknál és a keresztényi hittételeknél
titokban többre tartják az elme bűnös képzelgéseit,
illó szépséget, álmot, sok semmit, légies szót –
a hasztalan s haszontalan költészetet.
(1930. november 16.)
Orpheusz
(Alexandria, Kr. u. 414.)
Himerosz helybéli költő, filozófus és tanító
volt, elvonultan élt: csak tudásnak, alkotásnak
szentelte életét itt, ízléséről közismert,
oly kulturált s fogékony keresztény városunkban.
Himerosz megénekelte Hüakinthosz és Apollón
szerencsétlen szerelmét, s Héraklészét Hülasszal;
Narkisszosz és Ameiniosz történetét is többször
átírta, mert tünékeny, hosszan csiszolt szavakkal
igézett égi vágyat – Endümiónt a Holddal…
De éveken keresztül egyetlenegy eposzt írt,
jól megfontolva mindent, s ezt szánta fő művének.
Amíg dolgozhatott még, csupán egy bús eposzt írt:
a bolydult felvilágban, sötétlő napsütésben
bolyongó Orpheuszról, sok isten dalnokáról.
Himerosz hellén poéta, hát persze hogy pogány volt:
szelíd, szeretni termett, csak alkotó tudáshoz,
csak költészethez illő – igen művelt s fölényes
türelméről közismert keresztény városunkban,
hol Theophilosz öccse, Kürillosz lett a püspök.
Himeroszt tiszeltük, értőn olvastuk is titokban,
hogy a szent erényüzérek, vakbuzgók meg ne tudják:
milyen nagyon szeretjük, mert rendhagyó tehetség,
mert tiszta, szép hellén volt lelkében, szellemében
s nyelvében is varázsos. Olvastunk tőle mindent –
kivéve fő művét, mely sosem készülhetett el
a bűvös Orpheuszról, Kalliopé fiáról.
Befejezni képtelen volt, betegen kószált az utcán,
csak a napfényt itta arca, meleget kívánt a teste,
csak sétált, nézelődött keresztény városunkban,
de dühöngőn megrohanta a Kürillosz által ismét
fölhergelt söpredék, mely új gyűlölet hitében
pogányokat és zsidókat gyilkolt Krisztus nevében.
Himeroszt is megkövezték, fölkoncolták, gyalázták,
mint Orpheuszt, akit rég megrészegült menádok
s vad, esztelen rajongók téptek szét Thrákiában.
(1931. február)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 21. szám
