VALKI LÁSZLÓ
Illeszkedünk vagy kiválunk?
Lengyel László: Illeszkedés vagy kiválás. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 297 oldal, 2480 Ft
Senkinek sem ajánlom, hogy a Google-ben rákattintson Lengyel László nevére. Az óvatlan keresőnek kereken 861 ezer találata lenne, ami még akkor is nehezen áttekinthető mennyiség, ha figyelembe vesszük, hogy a neves politológusnak szép számmal vannak névrokonai is. Lengyel a lehetséges találatok számát most egy újabb kötet címével (Illeszkedés vagy kiválás) gyarapította, ami azt mutatja, hogy a szerző élénk politikai érdeklődése kiterjed a nemzetközi kapcsolatokra is. Nem publicisztikát vagy esszét, hanem lábjegyzetelt, gondolatgazdag monográfiát írt.
Lengyel elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen mozgástere van Magyarországnak a nemzetközi arénában. Megengedhetjük-e magunknak azt a luxust, hogy értékalapú külpolitikát folytassunk, vagy elvtelen, földhözragadt megfontolásokból – nevezzük pragmatizmusnak – kell kiindulnunk? Illeszkednünk, tehát alkalmazkodnunk kell-e valamely testvéri nagyhatalomhoz, vagy azt tehetjük, amire éppen kedvünk szottyan? Egyáltalán, mekkorák vagyunk mi a Duna-Tisza közén? Középhatalom, amint azt Sólyom László mondta, vagy gazdasági középhatalom, ahogyan Gyurcsány Ferenc fogalmazott, vagy éppen – a könyv szerzőjének kedvenc szóhasználatával élve – kicsiny? Az sem mindegy persze, hogy milyen környezetben kell a külpolitikát alakítanunk. Nyilvánvalóan mást kell tennünk, ha olyan barátokkal vagyunk körülvéve, akik egymást is elgyöngülten szeretik, és mást, ha partnereink éppen átkozzák a másikat.
A környezetet elemezve Lengyel meghatározó jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy az atlanti kapcsolatok immár másodszorra kerültek válságba. Szomorúan idézi fel az első atlanti válságot, amelyet a szuezi háború és De Gaulle nacionalista Grand Strategie-je jellemzett. A másodikat szerinte az iraki háború váltotta ki. Ezért elsősorban az unilateralizmus és a „jóindulatú birodalom” eszméjének hirdetőit, a neokonzervatívokat tartja felelősnek, de nem kíméli a fundamentalista keresztény nézetek képviselőit sem. „Az amerikai „neokonzervatív forradalom” – írja – nem győzedelmeskedett. Kiderült, hogy a keresztény fundamentalizmus és a demokrácia együttes exportja nem piacképes termék a világban. Az Egyesült Államoknak sikerült elérnie, hogy a világ szinte minden országában ellenérzésekkel gondoljanak rá, miközben – jegyzi meg Stanley Hoffmannre hivatkozva – az egyetlen világhatalom, amely szeretetre vágyik.”
Lengyel aggodalommal állapítja meg, hogy amit a mostani adminisztráció a neokon eszmék megvalósításával 2002 és 2004 között cselekedett, az nemcsak az atlanti együttműködésnek okozott súlyos károkat, hanem magának Amerikának is. Osztja azt a többek által képviselt nézetet, hogy Egyesült Államok – az afganisztáni és az iraki háborúval, más országok demokratikus átalakításának ösztönzésével – túlterjeszkedett a lehetőségeinek határain. Arra is emlékezteti az olvasót, hogy annak idején a Szovjetunió sem volt képes eltartani az általa forradalmasított ázsiai, arab és afrikai országokat. „Bizonyosan jó érzéssel tölti el Bush elnököt – írja -, hogy a demokratikus Afganisztán és Irak mellett szövetségesei sorában üdvözölheti a szabad Grúziát, Ukrajnát, Kirgíziát. De vajon hogyan akarja bekapcsolni a világgazdaságba Grúziát, ki akarja-e fizetni az ukrajnai orosz olajszállítások számláit, s vajon mit akar kezdeni a törzsi Kirgíziával, amelynek már a szovjet uralom is csak a felső kérgét volt képes érinteni?” Lengyel persze tisztában van azzal, hogy a mai Egyesült Államok nem hasonlítható a hajdani Szovjetunióhoz. Mielőtt azonban valaki mégis analógiát emlegetne, sietve hozzáteszi, hogy a demokratikus Amerika a hidegháborúban GDP-jének kétszer akkora százalékát költötte katonai kiadásokra, mint most, a túlterjeszkedés tehát önmagában még nem döntené romba az Egyesült Államok gazdaságát. A veszély tehát politikai természetű.
Optimistább a szerző a Bush-adminisztráció második periódusát illetően. Abban bízik, hogy az amerikai vezetők, okulva az Irakban kialakult lehetetlen helyzetből, más stratégiát választottak. „Mintha 2006-ra lejárt volna a neokonzervatív permanens demokratizálás korszaka – jegyzi meg -, s az Egyesült Államok hozzálátott volna a konszolidáláshoz.” Lengyel szerint a legutóbbi elnökválasztás óta több pozitív fejlemény is bekövetkezett Washingtonban. Condoleezza Rice „eltávolította a neokonzervatívokat az adminisztrációból”, átvette a vezető szerepet a külpolitika alakításában, és világossá tette, hogy az adminisztrációban „nem hajlandó Colin Powellhez hasonlóan, visszaszorítva szerepelni”.
Jómagam ezt nem így látom. Egyetértek a szerzővel abban, hogy Bush második periódusa sok tekintetben különbözik az elsőtől, és Rice mintha valóban máshogyan külpolitizálna, mint elődje. Ez utóbbi abból is következik, hogy Rice már a 2000. évi amerikai elnökválasztások előtt magáévá tette a neokon eszméket, majd nemzetbiztonsági tanácsadóként az iraki háború megindításának egyik élharcosa volt. Powell ugyanakkor jobb meggyőződése ellenére támogatta a háborús stratégiát. (Ezért nevezte őt Harry Belafonte a kormányzat házi négerének.) Bush második periódusában tényleg kikerültek néhányan az adminisztrációból, ez azonban nem feltétlenül az új külügyminiszter érdeme volt. Aligha Rice távolította el a Pentagon második emberét, Paul Wolfowitzot, továbbá az alelnök, majd az elnök kabinetfőnökét, Lewis „Scooter” Libbyt, illetve Adrew Cardot. Nekik inkább azért kellett távozniuk, mert jelentős változások következtek be az amerikai belpolitikai erőviszonyokban. Igaz, korántsem függetlenül az iraki háború kudarcától. Az elnök támogatottsága a 2004. évi választások óta a közvéleményben folyamatosan csökkent. Egyes demokrata párti – sőt némelykor republikánus – politikusok, továbbá a kormányzatot elhagyó, magas rangú tisztviselők egyre határozottabban léptek fel a háborút vezénylő csapat ellen. A vezető neokon, Wolfowitz még a Világbank élére távozhatott. Libbynek azonban azért kellett mennie, mert az ügyészség 2005 októberében egy fedett CIA-ügynök nevének kiszivárogtatása miatt vádat emelt ellene. Card pedig azért mondott le, mert ugyanebben a kriminális ügyben hozzá vezettek a szálak. Egyes hírek szerint megingott az elnök legközelebbi bizalmasának és kampányfőnökének, hivatali rangját tekintve pedig kabinetfőnök-helyettesének, Karl Rove-nak a széke is. Ezzel egy időben viszont Bush ENSZ-nagykövetté nevezte ki a világszervezetet mélyen megvető John Boltont, a neokon csoport egyik emblematikus személyiségét.
Kétségtelen az is, hogy a második republikánus adminisztráció másként kommunikál, mint az első. 2005 februárjában Bush és Rice – mintegy az új politika nyitányaként – ellátogatott Európába, mi több, az elnök felkereste a brüsszeli EU-Bizottságot is. A párizsi Politikai Tanulmányok Intézetében nagy tetszéssel fogadták Rice előadását, ami néhány hónappal korábban még elképzelhetetlen lett volna. Az amerikaiak és az európaiak azóta is többször biztosították egymást jóakaratukról és arról, hogy félreteszik a háborúval kapcsolatos ellentéteiket.
Rice azonban ugyanezen a látogatáson kijelentette, hogy az Egyesült Államok „pillanatnyilag” nem tervezi fegyveres erőszak alkalmazását a tömegpusztító fegyverek előállítását fontolgató Irán ellen. Ez azt jelentette, hogy hosszabb távon tervezi, vagy legalábbis nem zárja ki. Néhány hónap múlva aztán Bush kereken ki is mondta: ha Teherán nem változtat magatartásán, akkor fegyveres támadással is számolnia kell. Ez különösen annak fényében hangzott nyugtalanítóan, hogy az elnök 2002 januárjában tartott kongresszusi beszédében a Gonosz tengelyét alkotó országok között az első helyen Irakot, a másodikon pedig Iránt nevezte meg, majd egy év múlva megtámadta és megszállta az előbbit.
Fenyegető nyilatkozatokat azóta többször is tettek Amerikában, sőt kiszivárogtatták egy Irán ellen indítandó háború hadműveleti terveit is, majd nyilvános eszmecserét folytattak a nukleáris létesítmények ellen bevethető nukleáris töltetek páratlan hatékonyságáról. Kezdtek már viszszatérni a hidegháborús idők életveszélyes gondolkodásmódjához, amikor oly gyakran esett szó azokról a bizonyos „taktikai” atomfegyverekről, amelyeket egészen kicsi, szinte már elhanyagolható méretű nukleáris robbanótöltettel szereltek fel.
A hadműveleti terveken munkálkodók nemrég maguktól a fundamentalista iráni vezetőktől kaptak váratlan támogatást. Ahmadinedzsád felújíttatta az átmenetileg szünetelő urándúsítási programot, majd elképesztően provokatív kijelentéseket tett Izrael megsemmisítéséről és a holokauszt tagadásáról. Jóllehet hírszerzői értékelések szerint Iránnak még mintegy öt-tíz évre lenne szüksége az első nukleáris robbanófejek hadrendbe állításához, érthető, hogy Izraelben és minden más demokratikus országban komoly fenyegetettségi érzetek alakultak ki.
Az iráni helyzet elemzése hosszabb fejtegetést igényelne és elkanyarodna Lengyel könyvének mondanivalójától. Itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a szerző derűlátását azért nem osztom teljes mértékben, mert nem látom az újabb közép-keleti konfliktusból való kilábalás lehetőségét. Washington a fegyveres fenyegetéssel befordult egy zsákutcába, ahonnan nehezen tud kijönni. Felettébb valószínűtlen ugyanis, hogy az iráni vezetők a közeljövőben maguktól lemondanának az urándúsításról. Az sem képzelhető el, hogy a Biztonsági Tanács állandó tagjai dűlőre jutnak egymással hatékonynak bizonyuló szankciók alkalmazásáról. Márpedig egy ilyen helyzetben Washingtonnak be kellene váltania fenyegetését. De vajon megtenné-e, megtehetné-e ezt? Washingtonban jól tudják, hogy Irán egy területét ért támadás esetén könnyedén lezárhatja a Perzsa/Arab-öbölből kivezető Hormuzi-szorost, amelyen naponta a világ olajfogyasztásának mintegy 25 százaléka halad keresztül. Az olaj ára pillanatok alatt az egekbe szökne, és egy-két nap múlva olyan kaotikus állapotok alakulnának ki, mint az első olajválság idején. Egy támadás egyéb nemkívánatos következményekkel is járna. Tovább erősödne például Iránban az Ahmadinedzsád-féle rendszer, tovább terjedne a térségben az iszlám fundamentalizmus, tovább romlana a közép- és közel-keleti biztonság, Európa és Amerika pedig ismét szembe kerülne egymással.
Ezért a magam részéről inkább Lengyel Lászlónak azzal a kevésbé optimista megállapításával értek egyet, amely szerint „az Egyesült Államok már képtelen birodalmi erőszakkal döntő befolyást kialakítani [a világban], de még nem tudja, hogy milyen elvek alapján, milyen intézményeken keresztül, milyen normák szerint, kivel és hogyan egyezzen ki”.
Mit tehet ilyen körülmények között a magyar külpolitika? Mit tenne a kormány, ha Washington ismét az „új Európa” országaihoz fordulna, és ezúttal egy Irán ellen indítandó, BT-felhatalmazás nélküli támadás támogatására kérné azokat? Aláírnák-e most Budapesten a nyolcak újabb levelét? Lengyel nem válaszolja meg ezeket a – részben könyvének megjelenése után felvetődő – konkrét kérdéseket, a dilemmát azonban jól érzékeli.
Azt írja, hogy Kovács László annak idején „a defenzív egyensúlyi politika irányában mozdította el a magyar külpolitikát”, majd így folytatja: „A defenzív egyensúlyi politika lényege a minden vezető hatalomnak való megfelelés, (…) és nem valamiféle magyar sokoldalú kezdeményezés. A jó tanuló, jó fiú szerep [azonban] csak addig tartható fenn, amíg egység van a nagyhatalmak tanári karában.” Az utóbbi megfontolásból kiindulva a szerző megértően szól arról, hogy Medgyessy Péter annak idején aláírta a nyolcak levelét, amely az iraki háború megindítását támogatta. Hiszen a miniszterelnök csak két rossz döntés között választhatott: vagy a két angolszász hatalommal, az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával kerül ellentétbe, vagy az EU két meghatározó tagjával, Franciaországgal és Németországgal.
Lengyel most mégis azt szeretné, ha a magyar külpolitikának előre meghatározott körvonalai lennének. „A diplomáciai lépések mellé stratégiára, méghozzá átfogó külpolitikai, biztonságpolitikai és külgazdasági stratégiára van szükség – írja. – A követő politika stratégia nélkül sodródóvá válik… A magyar kormánynak az EU-n és a NATO-n belül újra meg kell határoznia Magyarország helyzetét, meg kell írnia és el kell játszania a „magyar szerepet”. (…) Megpróbálhatunk középhatalomként, láthatatlan törpeként vagy kis-közepes közvetítő specialista országként viselkedni, de valamelyik mellett döntenünk kell.” A szerző fejtegetéseiből kitűnik, hogy ő leginkább specialistaként látná szívesen Magyarországot. Olyan országként, amelynek a külügyminisztériumát már messziről fel lehet ismerni. Amelynek külpolitikája másokétól megkülönböztethető. Példaként Írországot, Finnországot, Dániát és Norvégiát említi.
Nos, ezek az országok valóban megkülönböztethető szerepet játszanak a nemzetközi kapcsolatokban. De nem lehetne-e ugyanezt elmondani más európai államról is? Vajon a szürke tömegbe olvad a spanyol, a holland, a belga, az osztrák vagy a svéd külpolitika? Nem is sejthető az, hogy mit gondolnak az érintett fővárosokban Európa és Amerika viszonyáról vagy az integráció kardinális kérdéseiről? A válasz egyértelműnek tűnik. Mégsem lehet előre megmondani azt, hogy mit tennének akkor, ha valaki megkérné őket, ugyan írják már alá egy bizonyos levél szövegét. Hiába van esetleg jól körvonalazható – ám szerintem csak néhány tőmondatban megfogalmazható – stratégiájuk, az aláírási készségük nyilván attól függ majd, hogy pontosan milyen konkrét helyzetben mutatják meg nekik a levéltervezet szövegét. E sorok írásának időpontjában szivárogtatták ki a sajtónak azt az információt, mely szerint a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szakértői állítólag igen magas dúsítású uránium nyomaira bukkantak Iránban. Lehet, hogy az ellenőrző vizsgálatok megerősítik majd ezt a hírt, lehet, hogy nem. Ilyen és ehhez hasonló hírek azonban az elkövetkezendő hónapokban minden bizonnyal sokszor felbukkannak még a nemzetközi sajtóban és a hivatalos értékelésekben. Remélhetőleg mindig meghatározó lesz majd a felkért aláírók számára a perzsák nukleáris fejlesztési programjával kapcsolatos információk valódi forrása és valóságtartalma.
Rövidre fogva, Lengyellel ellentétben nem hiszem, hogy a kormányzatnak valóban el kellene döntenie, hogy milyen nagyságrendű és minőségű szerepet fog játszani a világban. Ilyen stratégiát ugyanis a sokat emlegetett kölcsönös függések rendszerében nem lehet hasznosítani. Bármekkorák szeretnénk is lenni, elsősorban nem tőlünk függ szerepünk nagysága. A köztársaságnak inkább hol „középhatalomként”, hol „láthatatlan törpeként”, hol pedig kis-közepes „specialista” országként kell fellépnie a nemzetközi kapcsolatokban, mégpedig attól függően, hogy az adott helyzetben vagy folyamatban melyek az érdekeink, és milyenek a tényleges lehetőségeink. Egy előre elkészített, mindent felölelő forgatókönyvvel nem sokra mennénk a gyorsan és többnyire előre nem látható módon változó világban. Ez azonban korántsem jelent sodródást, még kevésbé passzivitást. Nagyon is aktívan lehet képviselni nemzeti érdekeinket, amint azt példának okáért az Unió költségvetési tárgyalásain is tapasztalhattuk. Meghatározhatjuk továbbá azt is, hogy milyen értékeket követünk.
Az egyik ilyen érték a megbízhatóság. Az, aki megbízható partnernek számít, mindig eredményesebben képes érdekeit érvényesíteni a nemzetközi arénában. Egyetértek Lengyellel, aki azt írja, hogy a legutóbbi időben mi váltunk a térség legmegbízhatóbb országává. Ezt azonban elsősorban nem magyar sikerként könyveli el, hanem annak tudja be, hogy a többiek – mindenekelőtt Lengyelország – megbízhatatlanokká váltak. Ne legyünk kishitűek. Miért ne lehetnénk büszkék arra, hogy a magyar külpolitika megbízhatósága és kiszámíthatósága valódi hungarikum?
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 21. szám
