Forrás: ÉS

VARGA LÁSZLÓ

Csontjainkba hatoló diktatúra I.

A személyes emlékezet mindig lukas, évekkel ezelőtt egy berlini előadásomhoz kerestem Santayana amerikai filozófus, kritikus híres mondatát („Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt”), s meghívómtól, Ulrike Poppétől, az egykori keletnémet ellenzék ismert személyiségétől kértem segítséget, de a pontos szövegre ő sem emlékezett. Végül véletlenül ugrott be, Ránki György használta mottóként a német megszállásról szóló könyvében.

Aztán újra Berlinben járva, a föld alatt, éppen Ulrike Poppével közös sétánkon egy korábbi Stasi-bunkerben fedeztem fel (németül) Santayana önálló életre kelt szavait. Itt van, mutattam neki a falra erősített feliratot, ezt kerestem. Ulrike szokása szerint vitatkozni kezdett: az állítás hamis, a történelem sohasem ismétli önmagát. Persze, hogy nem, de ettől még nagyon is igaz.

A történelem természetesen „nem ismétli önmagát”, csakhogy ami megtörtént, az azt bizonyítja, hogy megtörténhetett, s ha egyszer megesett, akkor a történelemnek nincsenek garanciái arra, hogy másodszor, harmadszor ne történhessen meg.

Talán a hetvenes, de lehet, hogy csak a nyolcvanas években beindult, majd rögvest el is halt egy álvita a „történelem hasznosságáról”. Totálisan értelmetlennek tűnt, már akkor elhatároztam, sohasem fogom bizonygatni, miért is fontos a szakmám, elintéztem (magamban) egy Örkény-idézettel, miszerint a történelem a jelennek az a része, amelyet múlt időben ragoznak. Rímel Santayanára, aki elsősorban nem az egyénről, hanem a kollektív tudatról, emlékezetről beszélt, ami nem egyszerűen az egyéni emlékezetek összessége.

A kollektív emlékezetre persze nem a történettudománynak van szüksége, az csak eszköz, egyfajta tudományos absztrakció, hanem magának a nemzetnek. A történelem velünk (bármennyire is bereczi ez a meghatározás, ez volt egyedül igaz a tévésorozatában), bennünk él. Lehet nem beszélni a temetetlen holtakról, de előbb-utóbb a hullaszag megcsapja orrunkat, „a csontvázak kiesnek a szekrényből”, „kísért a múlt” s még megannyi közhely.

2000. május, megint Berlin, találkozás Esterházyval, szerinte „jó ebéd (spanyol), jó beszélgetés”, „nagyon amellett van – írja beszélgetésünkről naplójába -, hogy meg kéne nyitni a Hivatal iratait”. Egyetértünk. Ő éppen nyitogatja. 2002. július, Budapest, Esterházy Halda Alíz Magánügy könyvéről: „Vannak, akik azt hiszik, hogy az archívumok megnyitása automatikusan eredményt hoz, vagyis valamiféle nyugalmat. Ez nincs így, az emlékezésünket kell főleg megnyitni, nincs mese, részt kell vennünk a történetünkben.” Igaza van Esterházy Móric unokájának, az iratok megnyitása automatikusan, s tegyük hozzá, önmagában semmit sem „old meg”. Szükséges, de nem elégséges feltétel.

Két évvel korábban, 1998 májusában, már túl vagyok a „santayanás” előadáson, szobájában Ulrikét faggatom, milyen volt az élet a Stasi alatt (például a börtönben); olvasd el, mutat a polcra, harmincvalahány kötetben ott sorakoznak megfigyelésének dokumentumai. Félreértett, én az ő történetére vagyok kíváncsi.

Német kollegám, barátom véletlenül csöppent bele nálunk a sűrűjébe éppen, amikor a Javított kiadás megjelent; szinte érzi, ahogy felforrósodik a kezemben a telefon, miért téged kérdeznek? Zavartan magyarázom a zavart, tudod, „új közösségi szokásunk lett jelszavakkal (Losung) és nem szavakkal megjeleníteni a múltat. Ez nemcsak nevetséges, nívótlan, hazug és felháborító – de főleg nem felel meg az életünknek, nem felel meg saját történeteinknek”, s az „absztrakt történelemnek” sem felel meg, a történész a fogódzó, hogy ne legyen olyan elvont, s ne legyen olyan hamis. Ráadásul attól hamis – s éppen ez a csontjainkba hatoló diktatúra -, hogy nem ismerjük a saját történeteinket, csak azt a változatát, amit hagytak, hogy megéljünk. Mesélem saját történetemet, amelynek szintén „kallódnak” az iratai, egy-egy utalás itt és ott, s kezd bennem összeállni egy másik változat, bár nem biztos, hogy a végleges. „Azt is jó volna tudni, hogy nem kell minden történetet tudni” – írja E. P. „Az túl nehéz, sok („Sok”). Olykor elegendő, ha…”, de hogy mi, melyik történet az elegendő, azt csak utólag tudjuk. Tar Sándoré akár felesleges is lehet, de E. P-é, s Grendel Lajosé biztos nem az. Holott teljesen másról szól. Nem írói kvalitás kérdése. Talán Tar története sem lenne felesleges, ha lenne saját története. Nem kétséges azonban, az iratok, az ő nyilvánosságuk sohasem fogják pótolni a „történeteket”, csak hát nem véletlen, hogy ez Esterházynak Halda Alízról jut eszébe, éppen arról, akinek volt bátorsága megírni a saját történetét, s volt ugyanakkor bátorsága (törpekisebbségként, harmadmagában) a parlamentben nyilvánosságot követelni az iratoknak.

Az állambiztonsági múlt megismerése nálunk az iratok „nemlétével” kezdődött. Csakhogy, amikor az NDK felderítése felhatalmazást kapott arra, hogy megsemmisítse saját iratait, a kereken száz közepes kapacitású iratmegsemmisítő berendezés három hónap alatt nem végzett ezzel munkával. Iratfeltáróként 1995-ben olyan információhoz jutottam, hogy a BM egyetlen ilyen géppel rendelkezett. Hevenyészett számításaim szerint az Állambiztonsági Szolgálat iratainak még mindig mintegy kétharmada „kallódik”, nem lelhető fel.

Múltunk eme mégiscsak meghatározó szegmenséhez történészként közeledtem. Levéltárosként izgatott, hogy mi volt, s mi lesz az iratok sorsa. Így kerültem 1994-ben Berlinben a Gauck Hivatalba s a levéltárába. Erről írtam a témába vágó első dolgozatomat, mondhatni a témát tekintve (állambiztonsági) hályogkovácsként. Írásomra nyilvánosan a szocialista felderítés utolsó főnöke reagált, kurtán és határozottan. Szerinte összekevertem a szolgálatokat, mert nekik, a III/I-nek semmi közük nem volt a hírhedt Stasihoz. A csoportfőnök bízhatott abban, hogy az éppen általa levezényelt iratmegsemmisítés, no meg a „békés átmenet” jegyében úgysem jutok olyan irathoz, amely állításomat igazolná. Itthon nem is, Berlinben azonban már 1994-ben felfedeztem ennek nyomait, hogy ne mondjam: egyértelmű bizonyítékait.

Azóta is, ha kétség fog el, Berlinbe megyek kutatni, mert ott megismerhető a nálunk lehazudott közös múlt. 2000-ben a Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával két hónapot tölthettem a Gauck Hivatalban, de azóta is szépen gyűlnek nálam a másolatok a két testvérszolgálat nagyon is intenzív együttműködéséről. Köztük több száz oldalon kimutatások a két hírszerzés által kicserélt információkról.

1995 végén a Friedrich Ebert Alapítvány hívott Varsóba nemzetközi konferenciára, s ott már „szakértőként” díszeleghettem a pódiumon, éppen Gauck mellett. Meglepett, hogy lengyel barátaink, miközben éppen törvényt hozni készültek az állambiztonsági múltról, milyen keveset tudnak a kommunista szolgálatról, s annak iratairól. Pedig nálunk sem volt ez – még 1995-ben sem – másként. Hiszen éppen ez volt az a két posztkommunista ország, amelyben a szolgálatok a legsűrűbb ködöt fejlesztették maguk körül, ahol a leginkább sikerült a múltat titkosítani – mindmáig.

A lengyel félelmeket ugyanazok a dezinformációk gerjesztették, amelyek az NDK-ban és nálunk is közkeletűek voltak, csak hát a németek az iratok megnyitásával ennek gyorsan véget vetettek, s akkor már néhányan Magyarországon is tudtuk: ezekből egy szó sem igaz.

Az állambiztonsági múlt megismerésére irányuló törekvés nálunk a hivatalosság szintjén már kezdetben zátonyra futott, talán leginkább éppen ezeknek a széles körben terjesztett hamis értesüléseknek köszönhetően. Hiszen amíg a németek az első perctől a nyilvánosság mellett kötelezték el magukat, s éppen azért hoztak külön törvényt a Stasi-iratokról, s állítottak fel külön hivatalt, hogy a lehető legszélesebbre tárják a kapukat, addig nálunk maradt az „átvilágítás”, s az iratok minél légmentesebb elzárása.

Persze ott is voltak kőkemény „ellenérdekek”, adatvédelmi „aggályok” stb. Talán csak az ő demokratáik következetesebbek és kitartóbbak voltak a mieinknél. Nem hályogkovácsként fabrikáltak törvényt, hanem – ha kellett – hívtak szakértőket, Nyugatról. Akik a szakmájukat művelve el is magyarázták, teszem azt: az adatvédelem sem önmagáért van, hanem az alaptörvény (alkotmány) szolgálatában. Visszamenőleg nem lehet ráerőltetni a diktatúrára a demokrácia jogszabályait, de (témánknál maradva) az iratokról már demokratikusan kell rendelkezni.

Nálunk Magyarországon az első, az 1994-es ügynöktörvény botrányosra sikeredett, szét is zúzta az Alkotmánybíróság. Ez a vakvágány azonban – bár vannak már változások – mindmáig megmaradt, pártjainkat és politikusainkat mindmáig jobban érdekli az ügynöközés, mint az igazság megismerése.

Egyedül a Nyilvánosság Klub, azon belül is leginkább Kenedi János követelt ekkor nyilvánosságot az iratoknak. S csodák csodájára némi eredménnyel. Kuncze Gábor 1994 végén megkereste a korszakkal foglalkozó tudományos és szakmai intézményeket, szervezeteket, felkérve őket, hogy delegáljanak egy-egy képviselőt a felállítandó iratfeltáró bizottságba.

Később több helyről megvádolták az akkori belügyminisztert, hogy barátait nevezte ki azért, hogy szemezgessenek neki az ügynöknyilvántartásokból. Ami engem illet – s ez igaz a bizottság szinte valamennyi tagjára -, életemben először már a bizottság elnökeként találkoztam Kunczéval.

A bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a diktatúra állambiztonsági iratai a demokráciában eleve nem képezhetnek államtitkot. Kényesebb lehetett volna az ún. ügynöknyilvántartás, de ezt a kérdést maga a miniszter oldotta meg helyettünk, amikor utasításában leszögezte: semmi olyan irathoz nem juthatunk hozzá, amely bármely ügynök azonosítására alkalmas lehet. Mint később számunkra kiderült, Kuncze, s nyomában mi is – tudva vagy tudattalanul – magunkévá tettük egyik elődjének, Boross Péternek a jogértelmezését.

A rendelkezésünkre álló közel féléves idő eleve rendkívül szűk volt, már csak azért is, mert nem pusztán az állambiztonsági iratok, hanem a BM és szervei által őrzött valamennyi irat felmérése volt a feladatunk. Kilenc szakmai delegáltból és a BM képviselőjéből végül 1995. február 10-én alakult meg a bizottság. Miután túljutottunk megalakulásunk nehézségein, az állambiztonsági iratok feltárásánál sajátos időjáték vette kezdetét. Előbb egyfajta beavatási szertartáson estünk át, ami valóban hasznos volt, hiszen így ismertük meg a volt szolgálat szervezeti felépítését és nyilvántartási rendszerét. Mint valamiféle messze földről jött látogatók, ismerkedhettünk a különböző iratraktárakkal, s elvétve egyes iratokkal is.

Szinte elképesztő, viharos gyorsasággal találtunk rá azokra az iratokra, bizonyítékokra, amelyek látszólag azt bizonyították, hogy igazából nincs is mit feltárnunk, hiszen a szolgálatok 1989 decemberében, 1990 januárjában szinte mindent megsemmisítettek. Addigra ezzel már két parlamenti bizottságot „megetettek”, s időnként, még akár napjainkban is, az újdonság erejével hatnak ezek a parancsok és utasítások. Nekünk viszont minden okunk megvolt arra, hogy kételkedjünk a totális iratmegsemmisítés legendájában, hiszen ott álltunk a tetthelyen, ahol ugyan szép számmal voltak üres dobozok is, de a polcok mégiscsak valóságos, létező iratok alatt roskadoztak. Csak később bizonyosodtunk meg tételszerűen arról, hogy 1990 első félévében milyen iratok vándoroltak törvénysértő módon az „utódszervekhez”, de valami halvány fogalmunk már akkoriban is volt erről.

Tovább azonban sehogyan sem jutottunk; végül az állambiztonsági misztériumba minket beavató osztályvezető, egykori állambiztonsági tiszt kerek perec kimondta, minisztere, azaz Kuncze Gábor túllépte hatáskörét, s így a nekünk adott felhatalmazás semmis. A bizottság néhány hónapos történetének ez nem az egyetlen, de kétségkívül a legsúlyosabb válsága volt. Végül a bizottság arra az álláspontra jutott, hogy ilyen porhintéshez nem adja a nevét, inkább feloszlatja magát.

A krízis feloldása Kuncze kabinetfőnökére, Gyekiczki Andrásra hárult, aki a sorsdöntőnek bizonyuló bizottsági ülésen meghallgatta az összes álláspontot, vagyis leegyszerűsítve a BM-alkalmazottak és a magunkfajta civilek közötti vitát, majd lakonikusan közölte, a miniszter utasítása természetesen változatlanul érvényben van. Ezzel, ha a szezám nem is tárult fel teljes mélységében, de a legnagyobb akadály elhárult, s ugyan jókora késedelemmel, de hozzákezdhettünk az érdemi munkához.

Igazából azt sem sikerült maradéktalanul tisztáznunk, hogy a BM és szervei egyáltalán hol mindenhol őriznek iratokat; az iratfelmérés leginkább csak a minisztérium Roosevelt téri épületére korlátozódott, de még ott is találtunk olyan zárt ajtót (iratraktárat?), amelyre egy A4-es lapon valaki felírta: „NBH” (Nemzetbiztonsági Hivatal), s így ez mindvégig zárva is maradt.

Az állambiztonsági iratoknál egyfajta zsinórmértékként tekintettünk az Alkotmánybíróság vonatkozó határozatára, bár volt olyan köztisztviselő, aki ezt még lehetséges jogértelmezésként sem vette figyelembe. A határozat nyomán éppen az volt az egyik legfontosabb feladatunk, hogy ajánlásokat fogalmazzunk meg a törvényhozó (-előkészítő) számára. Azok az ajánlásaink, amelyek ettől függetlenül megvalósíthatóak voltak, vagy a BM vonatkozó szervezetének átalakításáról szóltak, nem ütköztek ellenállásba, legtöbbjük meg is valósult. Sőt, nem sokkal később a BM történelmi tettként maradéktalanul visszaszolgáltatta az áldozatoknak azokat az iratokat stb., amelyeket a politikai rendőrség tőlük egykor (akár még a 40-es években) lefoglalt, s igazából már csak a véletlennek köszönhetően maradtak meg.

Az állambiztonsági szolgálatról szóló rész tervezetét Kenedi Jánossal és Tyekvicska Árpáddal hárman fogalmaztuk. Természetesen ez váltotta ki a legnagyobb vitát már a bizottságon belül is. Két pontban, kisebbségbe szorulva, engednünk is kellett. A tervezetben megemlítettem, hogy a hamis híresztelésekkel ellentétben 1989 közepén az „ügynökök” közel negyede tagja volt az MSZMP-nek. Ez azzal az indoklással került ki a jelentésből, hogy a többi pártról nem rendelkezünk hasonló adattal. Valóban, a szolgálat ilyen statisztikát nem vezetett, ezt inkább nagyon is kétes hírű listákkal próbálta „pótolni”.

A másik vitapont látszólag inkább csak a megfogalmazásról szólt. A tervezetbe azt írtam, hogy a cél a „magyar Gauck” személyének és intézményének megtalálása. Hivataláról még lesz szó ebben a kötetben, magáról Joachim Gauckról viszont itt kell megemlékeznem, mert az ő nyomán 1995-ben másként képzeltem el azt az intézményt, amely előbb Történeti Hivatalként, majd Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáraként híresült el.

Joachim Gauck Rostockban volt lelkész, temploma, gyülekezete (ahogy más keletnémet városokban is akadt ilyen) egyre inkább a rendszerdöngető elégedetlen elemek gyülekezőhelyévé vált. Tulajdonképpen ennyi volt a keletnémet „forradalom”. Senki nem ragadott fegyvert, nem emelt barikádokat, hanem egyre többen tértek be a templomba, hogy elmondják, elegük volt a kommunista diktatúrából. S végül Jerikó falai valóban leomlottak.

Gauck és társai viszont tudták, milyen fontos a vágyott demokrácia számára a múlt meghódítása, nevezetesen a Stasi épületeinek (békés) megszállása és az iratok megmentése. Nemcsak az átmentést akadályozták meg, ez csak később történt, hanem kisajátították, köztulajdonba vették saját múltjukat. Megfosztották az államhatalmat információs monopóliumától, mint tette azt nálunk Petőfi 1848. március 15-én.

Mi nem tettük, ha akartuk volna, sem tehettük volna meg, a mi Stasink ugyanis rejtőzködött, elbújt a „rendőrség” mögé, elég rendesen össze is fonódott vele. Németországban mindenki pontosan tudta, hol „lakik” a Stasi, nekünk fogalmunk sem volt róla.

Említett Joachim Gauck a Német Demokratikus Köztársaság első (egyetlen) szabadon választott parlamentjének képviselőjeként helyzetbe került. Nem (csak) az ő akarata volt, ő mindössze megtestesítette ezt az akaratot: nyilvánosságot az iratoknak. Ő és persze számtalan társa már-már leküzdhetetlen akadályokba ütközött, de nem adták fel, elérték céljukat, s ezzel Németország keleti fele átlépett a „békeharcból” a demokrácia táborába.

Nekünk ez nem adatott meg, holott nekünk is voltak hasonló személyiségeink. Amikor magyar Gauckról beszéltem, akkor olyanokra gondoltam, mint Iványi Gábor vagy Donáth László: két tekintélyes, tisztességes tiszteletes. Kisebbségben maradtam, jelentésünkből kikerült „Gauck”.

Végül tehát határidőre elkészült a bizottság jelentése, amelyben benne volt, hogy a munkát folytatni kellene, s kiterjeszteni a még (mindig) működő szolgálatokra (a demokratikus fordulat előtt keletkezett irataikra) is. Erre természetesen nem került sor. Helyette egyfajta koalíciós válság fenyegetett, igazi botrány tört ki, a koalíció a sajtóban üzengetett egymásnak, igazából „anyázott”, s ebben maga a miniszterelnök, Horn Gyula járt az élen, ami érthető, ez az ő dolga.

A belügyminisztert és az „ő” bizottságát átkozók kórusában viszont Gál Zoltán akkori országgyűlési elnök vitte a másodhegedűs szerepét. Nevezett Gál Zoltán 1989-ben a BM államtitkára volt, aki a Duna-gate után megbukó, tisztségéről lemondó Horváth István miniszteri székében landolt.

Eltekintve természetesen a politikai felelősségtől, ami demokráciákban azért mégsem elhanyagolható szempont, hiszen ha a miniszter felelős volt a történtekért, akkor ez még inkább igaz az államtitkárára, leendő utódjára; nem sokkal később felmerült közvetlen felelőssége is. Erre mi, az iratfeltáró bizottság 1995-ben semmi érdemleges adatot nem találtunk, s így már-már érthetetlen volt a „túlreakció”. Majd Gál utódja, az MDF-es Horváth Balázs állt elő meglehetősen súlyos vádakkal: iratmegsemmisítés, -másolás stb., de az iratfeltáró bizottság sem „ügyeket”, sem személyeket nem kutatott, csak a meglévő iratokat igyekeztünk felmérni és feltárni.

Itt és most „ügynökökről” szó se essék, hiszen nem róluk, hanem rólunk szól a „mese”. Igazából nem a megfigyelőkről, hanem a megfigyeltekről. Nekem, s ez persze szakmai ártalom, leginkább a „rendszerről”, ahogy működött, illetve leginkább nem is működött. Az ideológiától (világnézettől) terhelve ugyanis még „szakma” sem volt, leginkább dilettánsok gyülekezete.

Ugyanakkor azért van valami elképesztő abban, hogy a – bármilyen kétes módon – napjainkban leleplezett együttműködők kiállnak akár a bíróság elé, s kimondatják általa, hogy nem voltak „ügynökök”, a beterjesztett bizonyítékok nem elégségesek, holott nagyon is azok.

Egy újszülöttnek persze minden új, 2005-ben akár azon is meglepődhettünk, hogy a puha titkosszolgálat milyen mélyen épült be az egyházakba, holott erről már annyi publikáció megjelent. Igazából ez a totális értékvesztés folyamata, hiszen Gauck nem „magányos hős” volt, nemcsak Rostockban, de Lipcsében és Berlinben is léteztek hasonló gyülekezetek. Felekezetileg a magyar valóság sokszínűbb, katolikusok, protestánsok, de bevett felekezetként akár zsidók is.

Ha végigkövetjük az elmúlt másfél évtized fejleményeit, akkor éppen az „egyházak” árulása a legszembetűnőbb, nem is a dicső felderítők alkotják a nemzeti kincset (bár ők is), hanem a hitük meggyalázói. Talán éppen ettől ilyen torz a magyar rendszerváltás, mert önmagában képtelen alternatívát felmutatni; nincs, nem is lehet magyar „Gauck”, intézményként semmiképp.

Az eltelt bő évtizedben lényegesen bővültek az egykor megfigyeltek jogai, s tagadhatatlan, maga a tudományos kutatás is sokkal szabadabbá vált, de a lényeg, a nyilvánosság, a sokat emlegetett szembenézés a múlttal, alapvetően semmit sem változott.

(Részlet a közeljövőben megjelenő Világ besúgói egyesüljetek. Az állambiztonság átmentése című kötetből. Folytatása jövő heti számunkban.)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 21. szám