Laikus lévén nem tudom eldönteni, hogy elkövetett-e eljárási hibákat a Fővárosi Főügyészség, illetve Ihász Sándor a Kulcsár-ügyben, illetve a Népszava újságírója elleni vádemelés során, de saját ismereteim alapján hajlok az igenlő válaszra. Dióhéjban az előzmények: Magyar Lajos két évvel ezelőtt feljelentést tett hungarista, rasszista könyvek kiadása, terjesztése és propagálása miatt. Annak rendje és módja szerint az ügyben a rendőrség vádemelési javaslattal élt a IX. kerületi ügyészségnél, ahol azonban a nyomozás megszüntetéséről döntöttek. A határozat téves hivatkozásokat, ellentmondásokat és erősen vitatható megállapításokat tartalmazott, ezért a feljelentő fellebbezéssel élt a Fővárosi Főügyészségnél, melyben részletesen felsorolta kifogásait. A Főügyészség elutasító döntést hozott anélkül, hogy akár csak egyetlen kifogásra is választ adott volna.
A határozat megismétli a kerületi döntés téves hivatkozásait, melyekkel azt kívánták alátámasztani, hogy gyűlöletre uszításról kizárólag akkor beszélhetünk, ha az erőszakos cselekedetre történő felhívás ” közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetet teremt”. Nem reagáltak a fellebbezésben foglalt idézetekre, mely bizonyította, hogy a hivatkozott LB-állásfoglalásból, illetve az egyik AB-határozatból éppen ellenkező következtetés vonható le, a másik AB-határozat pedig ezzel a témával nem is foglalkozik. Nem foglalkoztak a kerületi határozat egyik kifogásolt durva ellentmondásával sem, mely egyfelől elismeri, hogy a vizsgált könyvek egyike a zsidóság megsemmisítését tartja megoldásnak, másfelől leszögezi, hogy „a szerző nem hív fel konkrét erőszakos cselekedetre”. A Főügyészség tulajdonképpen jóváhagyta azt a véleményt is, miszerint a könyveknek ” aktív gyűlöletkeltő hatásuk nem állapítható meg, konkrét, közvetlen veszélyhelyzetet a támadott közösség számára nem eredményeztek”. Tette ezt annak ismeretében, hogy a vizsgált könyvek a 40-es évek elején, a holokausztot megelőzően jelentek meg, az „eredmények” pedig köztudottak. A kerületi és fővárosi határozat a jogszabályi hátteret /alkotmány, nemzetközi szerződések, stb./ féloldalasan idézi, a szólásszabadság korlátozhatóságára vonatkozó pontokat nagyvonalúan meg sem említi.
Az elutasítást követően a feljelentő négyszer is panasszal fordult Ihász Sándor úrhoz kérve, hogy betartva a büntetőeljárásról szóló törvénynek a határozatok tartalmára vonatkozó passzusát, adjanak érdemi választ a fellebbezésben felsorolt kifogásokra. Ez a kötelezettség egyébként következik az Alkotmánynak, valamint az ügyészségi törvénynek a panaszok elbírálására vonatkozó paragrafusából is. Valamennyi válasz – melyek közül csak az utolsót írta alá személyesen a főügyész úr – elutasító volt. Az elutasítások miatt a Legfőbb Ügyészséghez benyújtott panaszt kivizsgálásra visszautalták a – bepanaszolt – fővárosnak, ők pedig úgy gondolták, hogy azt a kerületi ügyészségnek kell elbírálni! (Az alárendelt bírálja el a feljebbvalót? Ez szöges ellentétben áll az ügyészség panasz-elbírálási szabályzatával!) A kerület döntése nem lehetett kétséges.
Kénytelen vagyok feltételezni, hogy a Főügyészség elutasító határozata – mely egyébként egy sürgető érdeklődést követően érkezett a feljelentőhöz – érdemi munka nélkül született. Ezt maga a pongyola fogalmazás is elárulja. Lehetséges, hogy ezt követően már a mundér „becsületének” megvédése volt a döntő.
Az már csak hab a tortán – vagy éppenséggel a szakmai hitelesség mércéje -, hogy a Fővárosi Főügyészség hasonló könyvek kapcsán vádat emelt, sőt az első fokú felmentő ítélet után – teljes joggal – fellebbezéssel élt. / A következetlenségre vonatkozó kérdésemre „természetesen” Ihász úr nem reagált./ Joggal merül fel a kérdés: ügyészség és hitelesség szinonim fogalmak-e.
Kerekes Ottó
