Simán megtehetnének annyit, hogy helyette készíttetnek – például – egy igazi turult, amelyik sosem volt katonai jelvény vagy akár egy más témájú alkotást, amelyet bárki elfogadhat
A bronzturult jogellenesen állították fel, és ezért most le kellene bontani. A kulturált politika tárgyilagos, mondhatnánk sportszerű; ha van egy jogszabály, be kell tartanunk, egyéni ízlésünktől függetlenül.
Emlékezés és rettenet
A turulvédők mégsem akarják ennyiben hagyni a dolgot, mert érzelmeket és gondolatokat kapcsolnak a szoborhoz. Egyrészt olyan dolgokat juttat az eszükbe, amiket jónak szépnek, dicsőségesnek tartanak: nagyobb ország, a nemzeti egység, vagy a Monarchia békeszigetnek tűnő világa. Másrészt nagyon is fájdalmas dolgokat idéz a számukra, amelyek miatt mély gyász borítja el szívüket. Emlékezteti őket a Don-kanyarba kivezényelt és elesett szeretteikre és arra, miként szakították el őket vagy felmenőiket diktátumok és diktatúrák a család tagjaitól, barátoktól, karriertől.
Másokat azonban igaztalan meghurcoltatásukra emlékezteti ez a ma már hagyományosan turulnak nevezett kardos sasmadár, és főképp arra az borzadályos hidegvérrel kitervelt, gonosz programra, amely teljes kiirtásukat tűzte ki célul. Az egyik fél számára tehát csak a múlthoz kapcsolódnak az (egyaránt jó és rossz) gondolatok, érzelmek, a másik fél számára viszont csupán a rosszat idézi, ráadásul tudatalatti szorongással is eltölti őket a jelenre és a jövőre vonatkozólag. Az egyik félnek emlékezés, a másiknak rettenet. Nem ugyanaz.
Igazából ezért kellene bontani. Nem azért, mert teológiai szempontból keresztyénietlen a turul, hiszen a monda szerint Emesére leszállva Álmos vezért nemzette, és ez összeegyeztethetetlen azzal a (zsidó vallási alapokra épített) keresztyén hittel, melyet a turulpártiak általában a magukénak mondanak. Eszük ágában sincs nekik a hitre vagy akár csak a mondák világára gondolni akkor, amikor e kiterített szárnyú óriás szobormadarat mint „nemzeti jelképünket” óvják. A nemzet eredeti jelképe különben sem ez, hanem egy zárt szárnyú, szép kis sólyom, kard nélkül – és ezt ők is nagyon jól tudják. Véleményem szerint részükről nem érzésekről van szó csupán.
Csöppnyi jóakarat
A magyar politikában egy fárasztóan lassan múló gyermekiesség a csak azért is szellem, a dafke. Gyakran nem országos érdekeket és az állampolgárok jó közérzetét tartják szem előtt a szekértáborok, hanem csak úgy versengenek egymással, mintegy szakmaszerűen.
Kifejezetten azért, nehogy a másiknak legyen igaza, a tárgytól és attól teljesen függetlenül, kit mennyire sért. „Ha ti azt mondjátok, én majd vigyázok, hogy véletlenül se értsek egyet, még részlegesen se.” Hol egyik, hol másik tábor viselkedik így, néha pedig egyszerre mind a kettő. Holott sokszor oly kevés elég lenne közös érdekünknek, a társadalmi békének és lelki nyugalomnak a megteremtéséhez. Csak annyi kellene, hogy a dafkét váltsa fel egy csöppnyi jóakarat és érzékenység.
Jelen esetben az úgynevezett nemzeti oldal nem akar engedni a valahányból. Hazánk lakosságának egy része világossá tette, hogy számukra a kardos madár több mint bántó. Simán megtehetnének annyit, hogy helyette készíttetnek – például – egy igazi turult, amelyik sosem volt katonai jelvény vagy akár egy más témájú alkotást, amelyet bárki elfogadhat. És ezt mintázhatná ugyanaz a szobrász, biztosítandó őt afelől, hogy nem az alkotás minőségével van a baj. Ez a kis engedmény, azaz a szoborcsere mélyen emberi volna, igazán nem esne le a „nemzetieknek” a karikagyűrű az ujjukról – de nem! Megdöbbentő, milyen infantilizmussal ragaszkodnak ehhez a konkrét szoborhoz, rá se hederítve, hogy közben átgázolnak sokak érzelemvilágán.
Jelképek jelentése
Meglehet, hogy sokan azzal érvelnek a táborukból: senkinek nincs joga megfosztani őket ilyen, korábbról is ismert és széles körben használt jelképtől. E felfogásban a kardos turul már az eredeti turul mellett, sőt helyébe lépve nemzeti identitásunk bevett jelképévé lett, mivel a hagyomány mintegy szentesítette. Talán innen ered, hogy az ellene szóló tiltakozást a nemzet méltósága elleni támadásnak kódolják. Ha így gondolkodnak, bizony tévednek. Számításba kellene venniük, hogy az idők folyamán a jelképek jelentése is változik.
A húszas években felállított turulok egységünket fejezték ki az igazságtalan trianoni békediktátum után, így vigasztalásként, bátorításként szolgáltak. Azonban a második világháborúban is használták jelképül, ami miatt rossz ízű konnotációk kapcsolódnak hozzá. Jelentése tehát részben megváltozott, az egykori üldözöttek és utódaik szemében pedig egészen. Rosszindulatú, de sajnos széles körben elterjedt beállítás, hogy itt csak a zsidókról meg a „komenistákról” van szó. Üldözött volt valamennyi magyarországi nemzetiség, a korabeli baloldal és az ellenállásban részt vállaló bátor harcosok, de ezen felül minden normális magyar is.
Úgy vélem, nem elsősorban a jogszabály miatt kellene elvinni vagy kicserélni a turult, hanem azon honfitársaink miatt, akikben érzelmi viharokat kavar. Még akkor is, ha csak egyetlen ilyen honfitársunk lenne. De – fájdalom – sok van.
Szerintem még akkor is el kellene távolítani a közterületről, ha volna rá engedély, a meggyalázottak, az üldözöttek és utódaik érzékenységére való tekintettel.
De hogy azok se érezzék megcsalatottnak magukat, akik szeretnének a helyében egy senkit nem sértő nemzeti jelképet látni, kérjenek – és kapjanak – engedélyt rá.
Görgey Géza
református lelkész
