A fő kérdés, amelyre a jelenkor emberisége választ keres, és amelyre a magyar népnek illetve az áprilisi választások óta sorsáért felelős magyar kormánynak is felelnie kell, a következőképpen fogalmazható meg: milyen utat válasszanak a XXI. század hajósai ebben az egyre szorosabban „globalizált”, s ugyanakkor veszélyesen versengő, kaotikusan megosztott világban?
Két fő útvonal rajzolódik ki a világatlaszon előttünk. Az elsőt a szuperhatalmas Bush elnök jelölte meg, az ultraliberalizmus megszállott apostola, aki az Úristen akaratára hivatkozva, vakhitét a világ minden nemzetére igyekszik rákényszeríteni, nem törődve saját népének elszegényedésével, az Egyesült Államok hitelvesztésével.
A másik utat a forradalmasított iszlám vezerhatalmává növekedett iráni teokratikus állam, illetve az olajgazdagságára támaszkodva az Egyesült Államok hegemóniáját kihívó venezuelai Chávez – Fidel Castro nacionál-kommunista örökségének letéteményese- jelképezi, aki a Bush-i Amerika ellenzékének mozgósítására vállalkozik.
Ami a „bushizmusról máris megállapítható, az az, hogy a világ gazdasági, technológiai, kulturális és katonai főhatalmának törekvése egy új világrend alapítására még saját országában is „hajótörést szenvedett”. Hiába állítja magáról Bush, hogy az Úristen segítségével és ihletésére kívánja plutokrata paternalizmusának alárendelni a világot, már első konkrét kísérletei – Afganisztán, az iraki háború, a Közel-Kelet problémájának megoldása – nyilvánvalóan bukásra vannak ítélve. 2006-ban világosan látható, hogy még legállhatatosabb szövetségesei is egyre-másra cserbenhagyják.
Végülis a „bushizmus” kibontakozó csődjét ugyanannak az oknak tulajdoníthatjuk, mint legleleményesebb alternatívája, a világhatalomra törekvő kommunizmus kártyavárszerű összeomlását. Alkalmatlannak bizonyul egy, az általános emberi aspirációknak, a személyes szabadságnak és az összemberi szolidaritásnak megfelelő utat mutatni a fejtett és fejletlen, a gazdag és szegény államok lakossága számára. Ami a másik utat illeti – a Castro által inspirált Chávez útját, annak látszólagos újdonsága alól máris kibukkant a lóláb: a valóságban csak egy újabb kiadása a marxizmus által propagált világforradalom ígéreteinek, legföljebb azzal a módosítással, hogy antiamerikai és antikapitalista, globalizációellenes, a szovjet békepropagandára emlékeztető agitációjában felhasználja, a rasszista világszemléletnek Izrael államát és a világ zsidóságát démonizáló jelszavait. Chávez propagandájából azonnal áttetszik egy uralomra vágyó félművelt elit hatalomvágya.
Az informatika minden nemzeti államhatárt túlszárnyaló fejlődése éppúgy kizárja ennek az útnak a sikerét, mint a kínai neomaoizmusét, amely a szovjet kommunista álmot a fékevesztett kapitalizmus módszereinek alkalmazásával próbálja ellensúlyozni és azzal legyőzni a határtalan amerikai neoliberalizmus vállalkozásait. A fejlődő népek és kormányok legföljebb ideig-óráig dőlnek be az iráni teokratikus állam, a neocastrizmus és a neomaoizmus csábításainak. Létezik azonban egy harmadik út is, a középút, amely -időnként háttérbe szorulása ellenére – a józan ész és az igazságérzet szellemében megfelelőbbnek látszik arra, hogy alapja lehessen egy új, a világkáoszt felváltó pluralisztikus rendnek.
Arra a modellre gondolok, amelyet a közelmúltban a blairizmus, vagy Amerikában a clintonizmus szóval jelöltek meg, de Nagy-Britannián és a forrongó Egyesült Államokon túlmutatva, mint a nyugati civilizáció lényegének megtisztult, a világháború tanulságait levonó eredménye jelenkezik. Ez az az út, amely az idealizmus értékrendjét és a politikai pragmatizmust egyesítve, a személyi szabadság és az összemberi szolidaritás természetet tisztelő alapelveinek szolgálatában áll. Ennek az útnak a körvonalait Locke és Kant munkáiból kiindulva legutóbb egy nagy francia társadalomtörténész és filozófus, Raymond Aron rajzolta meg, szókimondó egyszerűséggel és határozottsággal, mint egy olyan, az európai történelem romboló viharaiból kialakult utat, amelyet nyugodt lelkiismerettel ajánlott követni – nemcsak a fejlett, hanem a fejlődő, a szegénységgel küszködő államok társadalmainak és kormányainak is.
Egy olyan út ez, amelyben az európai gondolkodás két nagy hagyománya összefonódik: a szó szoros értelmében vett liberális (szabadelvű) és a szociáldemokrata hagyomány. Az első hagyomány – írta Raymond Aron 1972-ben megjelent Politikai tanulmányok című művében, abban áll, hogy az úgynevezett formális szabadságjogok – a véleménynyilvánítás, a sajtó-, a szervezkedési, a vallásszabadság – érvényesítése nélkül az államélet könnyen deformálódik zsarnoksággá és diktatúrává a demokratizmus álarca alatt. Ugyanakkor azonban az emberhez méltó jólét és a biztonság kollektív igényeit mindenek fölé helyező, a liberalizmus szabadságkövetelését, mint mellékeset visszaszorító államvezetési modell szinte szabályszerűen a tekintélyelvű, totalitárius államiságba torkollik.
Liberális-szocialista jogállam: úgy vélem, lényegében ez a mi Gyurcsány Ferencünk programja. Magyarország szellemileg jól felkészült és energikus miniszerelnöke, ha jól értettem célkitűzését, ezt a harmadik utat jelölte ki a nemzet szamára.
Azt alighanem ő is nagyon jól tudja, hogy ez az út, akárcsak a görög mitológia Herakleszének útja, tele van kátyúkkal, buktatókkal. Hadd mondjam meg, bízom benne, hogy ezeket az akadályokat megkerülve, vagy sértetlenül keresztülrobogva rajtuk, Gyurcsánynak sikerülni fog megszerezni, célkitűzéséhez a nemzet és az országgyűlés kétharmadának többségét.
Fejtő Ferenc
