Nyerges András
Színrebontás
A bírói függetlenség mint ábránd
1923. január 12-én Györki Imre szociáldemokrata képviselő azzal sokkolta a Nemzetgyűlést, hogy „az igazságszolgáltatásban is megkezdődött a pártosodás”: politikai ítéletek születnek. Felolvasta a főügyészség 247/1820. számú átiratát arról, hogy „a vád képviselői azon büntetések megítélésénél, amelyek a gyorsított bíróságok hatáskörébe tartoznak, nem fordítanak kellő figyelmet az 1012/1919 sz. rendeletre, mely szerint még elegendő bizonyítékok hiányában is lehetőleg marasztaló ítéletet kell hozni”. Egy héttel később ezt megtoldotta azzal, hogy: „a bíróságok úgyszólván teljesen kiküszöbölték a tárgyalóteremből a bizonyítás kérdését”.
Daruváry igazságügy-miniszter erre úgy reagált, hogy „az ilyen alaptalan vádaskodások rontják az ország hitelét”, ám a dologban mégiscsak lehetett valami, mert őt 1923. június 11-én leváltották posztjáról. A jobboldal publicistáinak, akik (legalább írásban) a fehérterror meghosszabbításán ügyködtek, legfőbb mentsvára a Bethlen-kormány számára hirtelen kényelmetlenné vált, addigi bírói gyakorlat volt. A radikálisan szélsőséges lap, A Nép szerzői közül például Kádár Lehel ellen És az övék című cikke miatt „sajtó útján elkövetett hitfelekezet elleni izgatás” vádjával épp ekkor indult eljárás. „Cikkében a vádlott arra szólítja fel a keresztényeket – mondta az ügyész -, hogy vegyenek korbácsot és kergessék ki a zsidókat az országból”. Kádár a tárgyaláson, még a Csemegi-kódexet is, melynek alapján perbe fogták, „rongy törvénynek” nevezte, mondván: Csemegi zsidó volt. Ez még Töreky Gézának is sok volt: „Nem engedem, hogy a büntető törvénykönyv ellen beszéljen!” Talán ennek az incidensnek tudható be a szigorú büntetés: 14 nap fogház. A Tábla Degré-tanácsa aztán megsemmisítette az ítéletet, és Kádárt minden vád alól fölmentette. Hogyisne, ha védője szerint ez motiválta a megírásra: „A zsidó hatalmon is keresztül lehet gázolni és ez az ihlet, ez a fanatikus tűz állít bennünket csatasorba!” A lap elégedetten tudatta: „A bíróság újra igazolta A Nép-et.” Verdiktje korrekciójából maga Töreky is okulhatott, mert amikor Kádár Lehel a Sárgák és fehérek című cikke miatt került elé, egyből fölmentette, s A Nép diadalmasan jelenthette: „Megvédtük a keresztény toll szabadságát!” Máskor azonban megesett, például Kádár Lehel Két malomkő között című cikkével, hogy mondatai a Seszták-tanácsnál kiütötték a biztosítékot s hatheti fogház lett az ítélet. A jobboldali közvélemény azonban tudta már: nem számít, mit szabnak ki első fokon, mert jön a Tábla s a Degré-tanács úgyis felmenti Kádárt. A Nép megint megírhatta: „Újra bírói ítélet igazolta harcunkat!”
Ugyanez volt a helyzet, amikor „felekezet elleni izgatás” címén Lendvai István került bíróság elé Búcsú Budától c. cikke, pontosabban annak ilyen mondatai miatt: „Végigszentségtelenítik Buda utcáit a karvalyorrúak. Kretli hülyeséget nyafognak. Mivé lett Buda! Minden a gonoszoké, az ordítóké, cédáké, az idegeneké lett!” A Seszták-tanács első fokon felmentette, ám az ügyész fellebbezett, s megint a Táblára várt a feladat, hogy megállapítsa: Lendvai cikke „nem alkalmas hitfelekezet elleni izgatásra”. Az ítélet két nap fogház volt, de Lendvaiék ez ellen is semmisségi panaszt nyújtottak be a Kuriához, ahol el is érték, hogy azt a két napot se kelljen leülni. „A bíróság újra igazolta A Népet” – így szólt a lap győzelmi jelentése. Lendvait azért üldözik, írta a kommentátor, mert „az ő tiszta keresztény magyarsága meg merte írni a zsidóságról, hogy munka nélkül szerzett pénzzel kitúrja a magyart mindenünnen”. Már a per megindítása is naiv feltevésre épült: „azt hívén, hogy akad magyar bíró, aki ezért elítéli Lendvai Istvánt”.
Faj-e vagy felekezet? című cikke tárgyalásán Lendvai már olyan magabiztos volt, hogy ellentámadásba ment át: „Igenis izgattam Magyarország megrontói, a spekuláns gazemberek ellen – jelentette ki. – Békés együttélést emlegetett az ügyész úr? Semmiféle ügyész be nem bizonyítja nekem, hogy békésen együtt kell élnem a ház patkányaival!” Védője pedig kijelentette: „Lendvai Istvánt dicséret illeti, nem börtön!” A Töreky-tanács elismerte, hogy „a vádlott nem izgatott hitfelekezet ellen”, de dicséret helyett egynapi fogházat szabott ki, ami ellen Lendvaiék (persze eredményesen) fellebbeztek. A Nép ujjonghatott: „A független magyar bíróság megkoszorúzta Lendvai Istvánt.” A Mi buták és türelmetlenek című cikk esetében a Seszták-tanács már első fokon felmentő ítéletet hozott, mondván: „a cikk nem alkalmas izgatásra, mert a jogos bírálat határait nem lépte túl”. (Vagyis jogos bírálatnak minősül leírni, hogy „ez a faj – tudniillik a zsidók – az uzsora, a csalás tatárdúlásával jajgattatja meg ősapáink ivadékait”). Kádár Lehel és Lendvai István tekintélyes tollforgatók voltak, de a nagyfokú bírói empátia mégsem az ő szakmai rangjuknak, hanem – úgy tűnik – politikai pártállásuknak szólt, hiszen a publicistaként alig, britanniásként annál inkább ismert Zsabka Kálmán ügye, aki egyik, szintén A Népben publikált cikkéért első fokon két, a Táblán egy hónapot, a Kúriától viszont már csak nyolc napot kapott.
A jobboldalnak azonban ez sem volt elég: Lendvai védője 1923. június 27-én kijelentette, hogy a bíróság (az ő rovásukra) kettős mércét alkalmaz: „Míg ellenünk napról-napra megszületik egy-két vádirat, addig a Népszava, a Világ és más hazaáruló lapok soraiban alig talál kivetnivalót a királyi ügyészség.” Sajátos módon ilyesmit 1923 januárjában már Györki Imre is szóba hozott: „Ugyanazon bűncselekményért az egyik esetben 6 hónapot, a másikban 6 évi fegyházat rónak ki.” Szerencsénkre van összehasonlítási alap: a Lendvai-, Kádár- és Zsabka-féle perekkel egy időben zajlottak perek baloldali újságírók ellen is. Mónus Illést egyik 1922-ben írt cikke miatt első fokon százhúszezer korona pénzbüntetésre ítélték, a Tábla Degré-tanácsa viszont hárommillióra emelte az összeget. Miks Antal, a Könyvkötők Lapja munkatársa 1923. decemberi, a munkanélküliség kérdését tárgyaló cikkéért került – izgatás vádjával – bíróság elé. A Töreky-tanács hét hónap börtönre ítélte, az ügyész föllebbezett. A Táblán a Degré-tanács egyévi börtönre és kétszázezer koronára emelte a büntetést. A Bányamunkás szerkesztőjét, Csóka Vendelt első fokon izgatás címén nyolc napra ítélték. Ügyét a Táblán magától értetődően a Degré-tanács tárgyalta: a nyolc napból egymillió koronával megfejelt két hónap lett. „A nemzet megbecsülése elleni vétség” címén fogták perbe a Földmívesek Lapjában, 1922. szeptember 15-én megjelent cikke miatt Takács Józsefet. Első fokon fölmentettek, ezt a Tábla jóváhagyta, de a Kúria kéthavi fogházat szabott ki, mondván: a mezőgazdasági munkások helyzetének bemutatása „alkalmas arra, hogy az országot a külföld előtt rossz színben tüntesse fel”. Strém Lászlót, a Népszava munkatársát Károlyi Mihály gyermekeiről írt cikke miatt „bűntett földicsérése” címén fogták perbe. Első fokon, majd a Táblán is fölmentették, de a Kúria Ráth-tanácsa megsemmisítette a korábbi ítéleteket, és „két fölmentés után is – írta a Népszava – marasztaló ítéletet óhajt”.
Amikor a Világ főpublicistája, Feleky Géza rágalmazás címén pert indított Kádár Lehel ellen, aki nem átallotta a tömeggyilkos különítményesnél, Francia-Kiss Mihálynál erkölcsileg alacsonyabbrendűnek nevezni őt, a Schadl-tanács nem engedélyezte a vád bizonyítását. Vámbéry Rusztem ügyében a rágalmazót ugyan bűnösnek mondták ki, a büntetés alól mégis fölmentették, és olyan határozat született, mely a mindennapi életben inkább Vámbérynak jelentett megbélyegzést, mondván: „a főmagánvádló politikai magatartásával okot szolgáltatott” a sértésre. Feleky, ebből okulva, elállt a pertől, mert „ezek után valóban meg kell gondolnia mindenkinek, hogy elégtételt keressen-e a bíróság előtt. Tudomásunk van arról, hogy a radikális és demokratikus ellenzékhez tartozók egész sora hasonlóképp fog eljárni, nehogy a kurzus embereinek sértegetésein kívül még bírói megbélyegzést is kénytelenek legyenek eltűrni”.
A jobboldal sajtója eközben bűnvádi eljárást követelt „a független magyar bíróságra szórt rágalmak hangoztatói” ellen, s maguk a bírák is egyre-másra kérték ki maguknak, hogy ítéleteiket bírálattal merjék illetni. „Még ha nem is volna olyan kúriai döntvény, amely kimondja, hogy a bíróságok eljárását bírálat alá lehet vonni – írta 1924. október 10-én a Népszava -, akkor is lehetetlen volna szó nélkül tűrni azoknak az ítéleteknek tömegét, melyekkel a bíróságok egyenesen kihívták a bírálatot. Az egyik főébredő a Ház csütörtöki ülésén ismerte el, hogy ő és számosan a bírák közül nemcsak arra tettek fogadalmat, hogy az igazságot szolgálják, hanem az ébredőknek is fölesküdtek. Elszólása csak megerősítette azt, hogy egyelőre nem is ábrándozhatunk bírói függetlenségről, mert nem a pártatlanság diktálja az ítéleteket, hanem a megfertőzött ébredő szellem!”
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 20. szám
