Sipos András
Kedves Ungváry!
Azt írod (Önbeszámoló, ÉS, 2006/14., április 7.): „…jó volna edzeni: a történelem nem ér véget soha. Vagy ránk, vagy a gyerekeinkre, vagy az unokáinkra hetedíziglen előbb-utóbb egyszer megint sor kerül. És akkor annak lesz megint rosszabb (mert annak lelkét őrli fel, aki gyávaságból nem állt ellen. Holott van tett… amelyet csak saját kezűleg lehet végrehajtani. Például fegyvert fogni azok ellen, akik majd egyszer megint ránk akarják kényszeríteni az aljasságon és gyávaságon alapuló diktatúrájukat.”
Mikor Önbeszámoló című írásodról beszélgettünk, e záró sorokat avval egészítetted ki, például az is a megelőzés módja, hogy beszélsz élményeidről, hogy nyilvánosan szólsz 1957-es meghurcolásodról, a módszerről, mellyel megaláztak, melylyel be akartak sorolni a vazallusaik közzé. S amire az edzés szóval utalsz: felkészületlen voltál a pofonokkal, a fenyegetéssel szemben; aláírtál egy olyan jegyzőkönyvet, melyről ügyvéded később csodálkozva kérdezett: „Ha nem volt igaz, miért írta alá?” S te csak avval tudtál védekezni, hogy igazából fel se fogtad, nem tulajdonítottál az aláírásnak jelentőséget. „Úgy okoskodtam, ez nem azt jelenti, hogy elismerem a felhozott vádakat.” Egyetlen szóval: gyerekesen naiv módon sétáltál a terror embereinek csapdájába. „A malacképű nyomozó felismerte, hogy mennyire éretlen és ostoba vagyok, bizonyára meg is vetett, mikor annyira sírtam verés közben.”
Azt is bemutatod, hogy létezhet más viselkedési modell is. „A bátor ember nem sír. Nem lett volna szabad sírnom, keményen oda kellett volna rögtön mondanom… és valószínűleg ennyi bajom nem lett volna.” Hiszen a verést oly sokan elviselték már (sőt: természetesnek is tartották). „A középosztály tagjai kicsodák, hogy ilyesmit ne akarjanak tudni elviselni? Hogy azonnal mindent aláírjanak? Hogy már a legkisebb megterhelés fenyegetésére is, a karrierjük érdekében bármire készek legyenek?” Arról nem ejtesz szót, hogy is nézett ki a bátor, az ellenszegülő. Arról igen, aki hozzád hasonlóan sírt és könyörgött: „nálam néha évtizedekkel idősebb parasztok és munkások… könyörögve vagy vinnyogva bizonygatták, hogy nem követtek el semmit”. Ugyanis ezeket a történelmi hagyomány ilyen viselkedésre szocializálta. Tudták, hogyan kell a „csendőrpofonok”-ra reagálni. Téged ugyanez felkészületlenül ért. Nem voltál edzésben.
Hadd hivatkozzam Virág Teréz egyik terápiás esetétére. Egy anya vitte hozzá gyermekét súlyos panaszokkal. Kiegyensúlyozott család. Az apa rideg viselkedése, túlzott követelményei a gyermekkel szemben megmagyarázatlanok maradtak. A terapeuta kérte, hogy az anya keresse fel férjével együtt. Az apáról kiderült, hogy a vészkorszak túlélőinek leszármazottja. Szülei sorsából azt a tapasztalatot szűrte le (öntudtalanul), hogy edzeni kell, felkészíteni gyermekét egy hasonló megpróbáltatásra. Innen eredt a gyermek iránti féltésből fakadó éheztetés, a fizikai gyötrelmek tűrésére szoktatás. A módszerrel éppen ellenkező, traumatizáló hatást ért el.
Van néhány személyes oldala is Ungváry történetének. Az egyik: nem tényszerű, hogy ő gyermekkorában ne lett volna edzésben. Mamája végtelenül kedves, meleg asszony volt, szemben édesapjával, akinek autoriter nevelési elveit Rudi iszonyúan megszenvedte. Azt az atyai mindenhatóságot, mely még a XIX. század kispolgári eszményén alapult. (Lásd erről bővebben Apaképek c. filmünket.) Nem vagyok pszichológus, csak szemtanú; öt és fél évtized személyes tapasztalatai (mondhatni barátság) azt diktálják nekem, hogy nagyon is személyre szabott oka van Ungváry 57-es megaláztatásának. A Népszabadságban megjelent írásában egy fényképet idézett fel. A fényképen osztálytársai (én és mások) láthatók, amint az iskola (Kölcsey Ferenc Gimnázium) udvarán Heil Hitler! kiáltással, feltartott karral üdvözöljük őt, az obersturmbannführert. Mi, jórészt zsidó kamaszok, akik nem voltunk egyáltalán naivak, pontosan tudtuk, milyen kétértelmű játék részesei vagyunk. De Rudi belevitt minket ebbe a játékba. Ez az egyik mélyebb, mondhatni alkati oka az Önbeszámolóban leírt élménynek. Rudi mélységesen kihívó személyiség. Aki ismeri, könnyen felidézheti gúnyos tekintetét, mosolyát, mely pimasznak értelmezhető (a másik fél beállítódása szerint). Közönségesen: felpofozni való ábrázat. Megvallom: minket, osztálytársait, barátait ez gyakran ingerelt arra, hogy ugrassuk őt. Nem sok kellett, hogy euforikus állapotba hozzuk, és minket „koravén hülyéknek” titulálva elátkozzon bennünket. Bevallom: végtelenül szórakoztató volt. Miközben szerettük Rudit, igazi nagy beszélgetéseket, meghitt baráti órákat éltünk át vele. (Ezekről majd ő közöl – remélem – részleteket a nagy nyilvánosságnak.)
És végül: „a történelem nem ér véget soha”. Valóban. Ezer módon érzékelhettük, hogyan omlik össze a nagyon is masszívan felépített diktatúra egyetlen pöccentésre. Pedig az szilárd önvédelemre rendezkedett be. Vajon a sokkal rövideb történelmi tapasztalatokkal rendelkező demokrácia nem sérülékenyebb-e? Épp a demokratikus politikai rendszer építi be önmagába az önfeladást is: ha egy szűk csoport keresztülviszi pl. rendpárti akaratát a társadalom nagyobbik felét megnyerve, akkor teljesen demokratikus módon belopózik a diktatúra. Ez a fenyegetés mintegy kódolva van a mi társadalmi berendezkedésünkbe is. Abban Ungvárynak igaza van, hogy fel kell készülni az ilyen változásra. De abban méginkább, hogy sokkal fontosabb az ilyen támadás kivédése, megelőzése (nem fegyverrel, Rudi! – az nem illik a kezedbe) a nyílt beszéddel. Hogy a szőnyeg alá söpört, rejtegetett, szégyelni való múltja okán senki ne válhasson egy teljhatalomra törő csoport zsarolásának alanyává.
Sipos András
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 20. szám
