Kemény István
Csalódni a Holdban
Követési távolság
Elias Canetti: Feljegyzések. Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Halasi Zoltán. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 376 oldal, 1800 Ft
Tudtam, hogy istenkísértés erről a könyvről írni, de azzal hessegettem el a problémát, hogy végső soron minden könyvről istenkísértés írni. Tehát szépen, felületesen átolvastam, kijegyzeteltem, és közben sem döntöttem úgy, hogy feladom. Feladom, vagyis így adom meg a minimális tiszteletet az elmúlt évszázad egyik igazi bölcsének, Elias Canettinek. Hiszen hol bírnék megragadni majdnem négyszáz oldalnyi gondolatot? Ráadásul mindegyik olyan, hogy visszakényszerít magához, miután átfutottam. Ízlelgetni kéne őket, mondogatni. Naponta tízet, legfeljebb. Ilyeneket, mint hogy „a fájdalmak is tévednek”. Vagy: „Megszokta Istent, zsidó lett belőle.” Vagy: „A zene az ember űrmértéke.” Sietős olvasás után csak a szégyenkezés marad az egészből. Vagy mégsem? A szégyen elkerülésére a következő eljárást eszeltem ki: megkértem három kéznél levő gyereket – éppen akkoriban születtek, amikor Canetti meghalt (1994) -, hogy mondjanak egy-egy számot először 5 és 371, aztán pedig 1 és 31 között. Mondtak. Én pedig kikerestem a könyvből a megfelelő oldalakat és sorokat. Célom az volt, hogy Canetti szellemében, a káosz felől próbáljam megragadni a könyvet: „Bízd csak a véletlenre, hogy milyen tanulmányozni való könyveket ad a kezedbe váratlanul…” És: „a bölcs gyermek marad egész életében”. Benne volt a dologban az a lehetőség is, hogy a gyerekek Canetti életrajzi adataiba vagy Halasi Zoltán utószavába trafálnak bele (az se lett volna baj), de nem ez lett az eredmény. Hanem ez:
Zsófi: 6/31.: „Ha mégis van szabadság, annak a lélegzés a /forrása.”
Lonka: 153/7.: „Olyan víziók, amelyeket csak kétezer év múl- /va lehet megfejteni.”
Lili: 294/16.: „…” (Üres papír.)
Álmodni sem mertem volna ennél pontosabb eredményről. Két tartalmas Canetti-sor meg egy tartalmatlan. Márpedig Canetti azt is állítja, hogy a bölcsesség tudás és nem tudás kényes egyensúlyától függ. Tehát a nem tudás a tudásnak a másik oldala, és éppen annyira fontos, mint a tudás. Bölcsen döntöttek a gyerekek, bár vaktában.
De azért maga Canetti is furcsa bölcs volt: egyszerűen nem ismerte el a halált. Saját személyes ellenfelének tekintette egész életében. És lehet-e bölcsnek nevezni egy Don Quijotét, aki utolsó leheletéig ragaszkodott egy védhetetlen, őrült eszméhez: ahhoz, hogy a halált törvényen kívül kellene helyezni, mert igazságtalan, és minden egyes embernek, kivétel nélkül joga van az örök élethez? Vagyis: lehet-e bölcs egy komikusan önfejű, mániákus vénember?
Mielőtt belekezdenék a komikusan önfejű, mániákus vénemberek dicséretébe (bár nem lehet őket eleget dicsérni!), nézzük az adatokat: kiről és miről is van szó. Elias Canetti európai író volt, regények, drámák, esszék és feljegyzések szerzője, Nobel-díjas 1981-ben. A régi Európában született 1905-ben, az apokaliptikus Európában élt, és ebben a mi, mai Európánkban halt meg. Tizenkilencedik századi emberek nevelték, művei huszonegyedik századiakat nevelnek. Ha létezik igazi, klasszikusan modern íróélet, akkor az övé az volt. De nem olvastam megsemmisítőbb ítéletet a modernségről, mint az ő egyik feljegyzését 1969-ből, a holdraszállás évéből: „Ami a legnagyobb csalódást kelti a Holdban, az, hogy minden stimmel. Minden, amit kiszámoltunk, távolság, nagyság, súly, minden stimmel, minden úgy van, ahogy van.” Egy svéd gyerekvers pontosságával közli, hogy a kalandnak vége. Ennyi volt. Ennyit tudott adni a modernség a léleknek.
Persze melyik modern író nem bírálta a modernséget? A modern írónak szinte munkaköri kötelessége fellépni a társadalom elgépiesedése ellen. Canettiben azonban van valami rejtélyes, sötét kedélyesség, amitől ő mindig „az élet lényegét” keresi, az érdekli, soha nem kevesebb. Felülről nézi a világot, és mindig az egészet látja. Ezért ír le olyasmiket, amik az egyszeri modern írónak nemigen mernének eszébe jutni. Például 1945-ben (zsidó létére): „Hitler néhány év leforgása alatt zsidókat csinált a németekből; az a szó, hogy német, ma olyan fájdalmasan cseng, mint az, hogy zsidó.” Ez – úgy érzem – nem a megbocsátás hangja, hanem több annál: Canetti az emberi fajról gondolkodik, és nem csak huszadik századi léptékekben. A bűnös is áldozata a bűnnek. Ami pedig a halált – ceterum censeo – illeti, Canetti feltétel nélkül ragaszkodik az elvéhez, hogy minden embert megillet az örök élet joga – tehát még az összes gyilkost is. „Mindenkiért kár.”
„Konzervatív anarchistának” nevezte őt egy jó ismerője. Általában nem szokott jót tenni egy írónak, ha egy szlogen hozzánő – de ez az eset talán kivétel. Örültem, hogy Halasi Zoltán hozzáfűzte ezt a kifejezést mintegy használati utasításként Canettihez. Talán nem vagyok ugyanis egyedül azzal, hogy ez a szóösszetétel reveláció: számomra mindenesetre jó pár olyan ellentmondást tisztáz, amikről eddig azt hittem, csak az én zavaros fejemben férhetnek meg egymással. Kezdve azon, hogy 1969-ben én is csalódtam a Holdban. De miféle dolgok férhetnek meg egy konzervatív anarchista fejében? Mit szűrtem le Canetti feljegyzései alapján a konzervatív anarchizmusról?
A konzervatív anarchista – szemben egy átlagos modernnel – tudja, hogy igenis van igazság. De azzal is tisztában van, hogy halálos unalom árad azokból, akiknek igazuk van (és ezt tudják is). A konzervatív anarchista nem játszik a szavakkal, mert bízik, sőt, hisz a szavak erejében. De gyanakszik a történetírásra, a történetírókra, az irodalomra, az irodalomtörténetre, sőt, magára, a történelemre – hogy bizony mindez jórészt csak szélhámoskodás a szavakkal. Az „élet lényegét” keresi, de a nagy szavakat utálja. Elgondolja, milyen jó volna, ha a nagy szavak figyelmeztetően fütyülni kezdenének, mint a teavízforralók. Másutt olyan világot képzel el, ahol, aki kimondja, „én”, az alatt rögtön megnyílik a föld. Az elmegyógyintézetet, ahol nincs létharc, a konzervatív anarchista a modern világ kolostorának tartja. A rendet pedig nem másnak, mint egy-egy kis sivatagnak, amit úgy teremt maga körül minden ember, hogy kiirt belőle mindent, amit utál. A konzervatív anarchista az elméjének az egységétől fél – nem attól tehát, hogy széteshet a gondolkodása, hanem attól, hogy figyelme netán valamilyen „rögeszmére vagy gonoszságra” összpontosulhat – vagyis inkább megosztja a figyelmét. Igyekszik minél lassabban megismerni a dolgokat, mert nem akarja megunni a világot. A konzervatív anarchista gyűlöli a hatalmat, megveti a sikert. Nobel-díját szégyelli.
A konzervatív anarchista jót akar – de nagyon is jól tudja, hogy az mivel jár. Nemcsak érdekli a világ sorsa, hanem – urambocsá” – mentené is, ami menthető.
Elias Canetti feljegyzései mellesleg szórakoztató olvasmány is. Vannak benne afféle igazi, keresztrejtvénybe való, nő-férfi viszonyról szóló egymondatos aforizmák, és vannak pár oldalas kisesszék. A feljegyzésből Canetti önálló műfajt alkotott: valódi „irodalmi” töredék egyáltalán nincs a könyvben. Mindegyik feljegyzés készre van fogalmazva – ha egyik-másik mégis töredékesnek látszik, ott a töredékesség szerves része a gondolatnak. Öregkorában Canetti egy feljegyzésben meg is fogalmazta, mi a jó a feljegyzésekben: az, „hogy mentesek minden számítástól. Villámgyorsak, annyi idejük sincs, hogy a fej, amelyben megszületnek, megkérdezhetné tőlük, mire is volnának jók tulajdonképpen”. Na de akkor mi szükség van rájuk? Mire jók egyáltalán?
De hát mi szüksége van a világnak arra a pár mogorva öregemberre, akikről alig tudni mást, mint hogy még élnek és gondolkodnak valahol? Mert mindig van egy pár ilyen. Hatalmuk nincs, hírnevük alig. Igazságtalanok, bizalmatlanok, keserűek, csalódottak, dühösek. De (és mert) mindent tudnak, amit lehet és érdemes. Olyanok, mint Füst Milán lehetett, vagy T. S. Eliot, vagy Vladimir Holan. Akikről minden kor azt hiszi, hogy a régi öregekkel kihaltak. És akikről sajnos bizony én is ezt hiszem manapság: talán éppen Elias Canettivel. Vagy legkésőbb Bohumil Hraballal. A remeték. Akikre jó rágondolni, hogy vannak. Az ő vállukon nyugszik a világ súlya. Nyugodjék békében.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 20. szám
