SZUROMI PÁL
Az árnyak becsülete
Rembrandt parazsai
Egyik kedvenc albumom lapozgatom. Pallérozom, kényeztetem a szemem. Mégsem lelek engesztelő nyugalmat. Mert miként fér össze a keresetlen természetesség és a rafinált elvontság? Majd a felparázsló fények rajongó imádata és mélységesen szkeptikus kezelése? Csak találgatok, latolgatok. Közben kezdem respektálni a kitűnő Jan Vermeer teátrális hetykeségét. És most bájos, felcicomázott hölgymodelljére gondolok (A műterem). Fején dicső babérkoszorú, kezében könyv meg kecses harsona, mögötte pedig jókora falitérkép. A parányi Hollandia kartográfiája. A szépséges nőalak mámoros fényözönben fürdik, tekintete is zárva, csukva van. Mintha a delejes sugárkévék messze túlmutatnának a konkrét, kimondható dolgokon. Akár az ország határain is. Innen hát az alkotó szakmai, nemzeti büszkesége, a világgá kürtölés öntudatos gesztusa. Hogy csak-csak letettünk valamit a látáskultúra terebélyes asztalára. Szó se róla, Vermeer méltán parádézik.
S amint tudjuk: pont Rembrandt mesternek van legtöbb köze e kivételes művészi glóriához. Bármihez nyúlt – legyen az ceruza, tus, rézkarctű vagy akvarell és olaj -, úgyszólván minden területen pazar műveket teremtett. Már-már a képzőművészet netovábbja. Így nincs kizárva, hogy eleven, szuggesztív piktúrája eredendően épp elképesztő rajzi adottságaiban gyökerezett. Akadt is tanítványa, utánzója bőségesen, amivel az utókornak is tisztesen feladta a leckét. Mármint eredetiség kérdésében. Aztán a monumentálisra duzzadt szakirodalomban sem gyerekjáték kiigazodni. Hol töretlen plebejussága, misztikus vallásossága, netán klasszikus természete nyomul előtérbe. Azaz nemigen adja meg egykönnyen önmagát. Mi meg mostanában mégis megfeledkezünk róla. Akárha Mozart és Bartók zsenialitása árnyékot vetne a leideni gyökerű, négyszáz éve született szellemóriásra (1606-1669). De semmi vész: Rembrandt kimondottan kedveli, becsüli az árnyakat. S ezzel együtt az igazmondás fátuma is ott lebeg küzdelmes, talányos életműve felett.
Mintha egy komor, tudós szellemű festő látnokkal szembesülnénk.
Tudós, intellektuális mentalitás? Igaz, megannyi villódzó, elmélyült képet szentelt a könyvekbe feledkező vagy gondolkodó bölcsek megidézésére, ám akkor is. Jómaga csak három és fél esztendőt tanult mestereinél, semmi többet. Elvégre mindennél előbbre valónak érezte a rendszeres manuális gyakorlatot, a valóság tüzetes, tapasztalati megismerését. És tényleg: micsoda elképesztő tematikai, tartalmi végleteket tudott bekebelezni. Ami egyfelől a magasztos mitológiai, bibliai példázatok életteli felmutatása, az másrészt a nyomorultak, koldusok világának humánus tükrözése. S ami a családtagok, önarcképek kronologikus végigvezetése, az szemközt a módosabb polgárok portréinak, csoportképeinek gondos megformálása. Sőt, megkapó tájvízióit, csendéleteit még szóba sem hoztam. Csakhogy Rembrandt mindenekelőtt figurális elkötelezettségű. Ebben pedig a gigászi spanyolok emberi, szociológiai nyitottságával analóg (l.: Velázquez, Goya, Picasso). Ő ugyan sosem járt olasz tanulmányúton, nem is beszélt idegen nyelveket, mint a nagyvilági Rubens. Neki Amsterdam lett élete reménye, pokla és örökös fellegvára.
Persze ideálisnak tetsző terepen tartózkodunk. Egy lüktető világvárosban: az újdonsült köztársaság kereskedelmi és pénzügyi központjában. Ahol a művelt, jó szemű polgárok igencsak hamar felismerték a leideni molnárfiú rendhagyó tehetségét. Ezzel egyszeriben magasba szökkent szerencséjének csillaga. Tömérdek megrendelés, kedves, imádott feleség, tekintélyes lakóház a belvárosban, busás jövedelem. Ekként titkos, mániákus szenvedélyének sem kellett gátat szabnia. Rembrandt lépten-nyomon ott strázsált a szapora művészeti árveréseken, s időközben párját ritkító, tekintélyes műgyűjteményt hozott létre. Éppúgy igényt tartott a közel- és távol-keleti műtárgyakra, a díszes kelmékre, fegyverekre vagy sisakokra, mint ahogy a német, flamand és olasz reneszánsz művészet sok-sok pompás darabját, nyomatát is mohón megszerezte. Akárha e rendkívül széles spektrumú tárgyi kollekcióval kompenzálta volna tősgyökös hollandiságát. Amivel a romantika orientalizmusát is bővérűen megelőzte (lásd pl.: A két néger, Keleti ruhás férfi).
Úgyhogy egy univerzális elvű, szépségcentrikus tárgybolondról is tudomást kell vennünk.
Hogy hol marad akkor szikár, igazságkereső természete? Nem kell féltenünk az alkotó leleményes rugalmasságát. Önmaga portréin sem palástolta nyers, közönséges arcvonásait, miként megrendelői jellemzésénél sem élt a szépelgő idealizálással. Menet közben ellenben arra is fényt derített: bizony az embert övező elegáns, veretes és csillogó dísztárgyak alkalmanként sokkalta szebbek, nemesebbek, mint gyarló gazdáik (pl.: Maria Trip képmása, Aranysisakos férfi). Ráadásul minden idők egyik legvarázslatosabb anyag- és tárgyfestőjét tiszteljük benne. Különben a mi Munkácsynknak is ez a legfőbb erőssége. Ezt alighanem a flamandok is fölöttébb respektálták, nem is szólva lenyűgözően árnyalt, összefogott emberszemléletéről. S mindezek fejében megannyi rendhagyó, „különcködő bogarasságát” is elnézték talentumos művészüknek. Hisz micsoda dolog az, ha valaki csak hanyag, odavetett és vázlatszerű metódussal dolgozik, mégis rendkívül lassan, körülményesen készül el műveivel? S miféle képtelenség az, ha egy festő a holland polgárok öntudatos, életvidám mentalitását amolyan „éjjeli baglyos” tekintettel fürkészi?
Igen, itt az egyik leglényegesebb gyújtó- és szakítóponthoz értünk. Mert kontrasztos hangzatú, súlyos fogalmazásával szembetűnően kilógott a sorból. Amiként Tintoretto nyugtalanító fénydinamizmusa sem imponált a velencei honatyáknak, inkább Tiziano míves, harmonikus művészetére voksoltak. Pedig minden vágya az volt e nagy formátumú manierista alkotónak, hogy szeretett városa dédelgetett festője legyen (lásd Sartre: Velence foglya). De nem és nem. Ahogy hosszabb távon Rembrandt sem bírt hazája favorizált művésze lenni. A közkeletű felfogás mindenesetre az Éjjeli őrjárat felemás fogadtatásához köti e tragikus fordulatot (1642). Csak ez felfújt, kétes história. Noha az alkotó súlyosabb családi, anyagi megpróbáltatásai csakugyan ekkortájt kezdődtek el (lásd Saskia halála).
Ő azonban már egész fiatalon önmaga sajátos felfogását követte. Az Emmausi vacsora méltóságos Krisztusa például majdhogynem testetlen árnyékszellemnek mutatkozik. Amit a caravaggiós tér- és árnyékmisztika még jobban vészjóslóvá tesz (1628-29). Szinte végzetszerűvé. Majd a Tulp doktor anatómiáján sem a figurák egyediségét hangsúlyozta, hanem a kollektív cselekvés kifinomult összhangzattanát, a boncolás riasztó vízióját. Nos, a nagyérdemű publikum már itt is nyugodtan beleköthetett volna rendhagyó, meghökkentő formaképzéseibe. Ám szó sincs ilyesmiről.
Egyébként a korosabb, kegyvesztett mesterből sem hiányzott a türelem, a tolerancia és a szolgálat spiritusza. Hiába tudta: őt csupán legvégső pótlékként hívták meg az újdonsült városháza falképeinek elkészítésére, amire mégis létrehozta a történelmi festészet egyik legkatartikusabb látomását (A batávok összeesküvése, 1661). Bár most is kudarcot vallott. Az arisztokratizálódó polgárság ugyanis a század közepe tájától már a finomkodó, klasszicizáló dekorativizmust patronálta. Rembrandt időskori pályája viszont a formai, szerkezeti letisztulás, a művészi elmélyülés nyomvonalain haladt. Historikus, eszményi tájképeit közvetlenebb, líraibb művekkel folytatta, míg emberlátásában a bensőségesebb, szuggesztívebb megoldásokat kutatta. És lássunk csodát: itt már egyre-másra rákényszerülünk a többnézőpontú szemlélődésre. Tisztes távolból mindenesetre szobrászi erejű, eleven, atmoszférikus és tartalomcentrikus látomásait élvezhetjük. Közelebbről azonban vaskos, gesztikus, már-már plasztikai értékű technikai, formai kiképzései is szemet szúrnak (pl.: A zsidó menyasszony, Családi kép, Önarckép ecsettel). Amit valójában egy előremutatóan aktív, cselekvő és eszközvállaló magatartásnak tekinthetünk (lásd Van Gogh, majd az expresszionizmus formatörekvéseit).
De vissza a jellegzetes fény-árnyék traktáláshoz, az „éjjeli baglyos” metódushoz! Kétségtelen ugyanis, hogy e mesterművek jelentős hányadát a derengő félhomály, a sötétség uralja. Tekinthetjük ezt a lakásbelsők mindennapi rejtélyességének, az éjszakák vészjósló burkának vagy a kultikus ősiség metaforájának, minthogy elég tanácstalanok vagyunk. Holott e kivételes festészet hangulati, világszemléleti alapbázisát mérlegeljük. Aki pedig sorra-rendre megkérdőjelezi a derűsebb, napfényesebb létezés valószínűségét, az némiképp a reneszánsz – egyáltalán az optimistább, harmonikusabb életfelfogásokkal is hadilábon áll. Netán túlzottan langyosnak, felületesnek tekinti őket. Innen adódhat, hogy a holland géniusz sokkal inkább a legátfogóbb, legelementárisabb formai kontrasztokra aspirál. A fények és árnyak örökös küzdelmére, az anyagi és szellemi szférák viaskodására. Nála mégsem csak egy lehangoló, drámai víziórendszer bomlik ki előttünk. Dehogy. Itt a dinamikus, áttetsző árnyékszférák ugyanúgy elnyelik, miként élethez, örömökhöz segítik a földi halandókat. Akár a barlangmélyedések. Szóval: a démonikus, sötétlő foltokban genetikus, bölcseleti energia rejlik. Többek közt az emberi teremtmények magányos árvaságának felvillantása.
Ez pediglen egy zseniális árnyékfestő éleslátása.
Annál is inkább, mivel Rembrandt szubjektív, expresszív invencióval kezeli a szín- és fényhatásokat. Csupán ott és annyira villantja fel őket, amennyire ezt művészi szándéka megkívánja. De roppant koncentrált, lakonikus. Mintha pontosan érezné: igazában a kevés a sok, a ténylegesen kifejező. Mintha a lebukó napkorongban vagy az elhamvadó parazsakban fedezné fel a létezés megváltó szépségeit, eszszenciáit. Ennek a gyümölcse, hogy az európai piktúrában pont nála születnek meg a legintenzívebb, legárnyaltabb színeffektusok. Igaz, itt az aranyló, bíboros fénysugarak pusztán csak betoppanó, amolyan impresszionisztikus vándorok. Bármikor elszelelhetnek, bármikor visszasüppedhetünk az élet ingoványosabb, komorabb régióiba. Nem véletlen hát, hogy a művész újra és újra előveszi a felakasztott, kibelezett ökör fényittas és drasztikus látomását (Mészárszék). Akárha nem bírna betelni élet és halál talányos egybehangzásával. Végül páratlan Tékozló fiúján is mindenekelőtt az engesztelő, rusztikus atyai kezekre és a plasztikus ragyogású, ormótlan talpmotívumokra kell figyelnünk. Más szóval: egy nomádabb, rendhagyóbb szeretet kihívásaira, egyszersmind az anyagi és szellemi sugallatok káprázatos szimbiózisára.
Ha túlságosan kedvelünk, becsülünk valakit, némileg félünk is tőle. Tán önmagunktól is. Lapozgathatom tehát becses albumomat, feszengő hiányérzeteim azonban továbbra is akadnak. Pedig e holland nagymester a legjobb barátunk – mondta egy festő cimborám a nemrégiben látott bécsi Rembrandt-felvonuláson. És jócskán igaza volt. Hisz mi minden éltető energiát nyertünk távoli, fenséges kisugárzású művészetétől (pl.: Mednyánszky László, Lakner László, Kokas Ignác, Kárpáti Tamás). Mert őt nézegetve, vele diskurálva csak-csak elfogultak leszünk. S minden további nélkül aláírjuk Chardin tételét, ami nem több, nem kevesebb, mint hogy: „Látni. Azt mondhatnánk: ha nem is célja, de lényege szerint ez maga az Élet”.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 20. szám
