Az Ön megállapításait, Fiala Ferenc, annyira kőbe vésettnek, tökéletesre csiszoltnak találják egyesek, hogy van, aki nem is fáradozik újrafogalmazásukkal
Ahogy mondani szokás: van egy jó és egy rossz hírem az Ön számára. Az, hogy Szálasi sajtófőnöke volt, immár nem akadálya a megbecsülésének: Vádló bitófák című könyvét például nevének választotta egy hazai rockegyüttes – ez volna a jó hír. A rossz meg az, hogy a jobboldali napilap „Nemtudomkája” május 6-i cikkében így negligálta az Ön és kollégái egész múltbeli munkásságát: „Bízvást kijelenthetem, hogy 1990-ben, a rendszerváltozás kezdetéig, jobboldali sajtóhagyomány és alap nem létezett.” Engem, bevallom, elképesztett ez a mondat: éppen egy öntudatos jobboldalinak illenék ismernie dr. Nyékhegyi Istvánnal közösen írt, A magyar sajtó igazi arca című könyvét, amely 1938-ban így vázolta a jobboldali sajtó helyzetét: „Az Új Magyarság, az Esti Újság, a Függetlenség és a különösen bátorhangú Virradat lappéldányszámainak erős emelkedése miatt a liberális sajtó erősen vesztett a súlyából.” És amikor ezt Ön leírta, az Összetartás (saját lapja) még nem is létezett, a Magyarság pedig bár fajvédő volt, de náciellenes, így csak félig számított a jobboldalhoz (pár hónap múlva vedlett át nyilas orgánummá). Ám a mezőny az ő említésükkel sem lett volna teljes. Ezen a térfélen működött A Nép, a Nemzet Szava, Az Ország, a Magyar Szó, a Nemzetőr, a Magyarság Útja, a Sorakozó, az Egyedül Vagyunk, a Magyar Újság, a Roham, a Pesti Újság, a Virradat, a Harc, a Magyar Futár, a Hétfő, az Új Rend, az Új Magyar Munkás, a Nemzeti Élet, a Magyar Erő, a Nemzeti Figyelő és persze a másképpen (mert inkább konzervatív-katolikus módra) jobboldali Budapesti Hírlap, Nemzeti Újság, Magyar Kultúra s a fel nem sorolt többi is.
Ezeket a lapokat zömmel azok írták, akik a húszas évek elejének jobboldali lapjainál, az Új Nemzedéknél, a Magyarságnál, a Szózatnál nőttek fel. Ott és akkor alakult ki az a stílus, szemlélet és harcmodor, amelybe 1989 után – több mint negyvenévnyi szünet után is – olyan magától értetődő természetességgel jöttek bele a jobboldali újságírók, mint kiskutya az ugatásba. Ha ez a hagyomány nem létezett volna, honnét is tudták volna kapásból, hogy mire mikor mit mond a virtigli jobboldali? Kitől mástól tanulta volna tenni a dolgát a mintegy varázsütésre előbújt sok kis Dövényi Nagy Lajos- és Rajniss Ferenc-utánzat, Oláh György- és Uy Károly-imitáció, miből nőttek volna ki az új Marschalkó Lajosok, Vajta Ferencek, Mattyasovszky Kornélok, Hajtó Henrikek, hogy a Fiala Ferenc-epigonokról ne is beszéljek, ha nem a jobboldali sajtóhagyomány talajából?
Persze a papír sokat elbír, így hát azt is, hogy egy szerző „bízvást kijelentheti”, hogy nem létezett ilyen hagyomány, de a tények makacs dolgok, és szemben a szóval, amely mint tudjuk, elszáll, az írások (a cikkek) megmaradnak, elővehetők, és önmagukért beszélnek. Ott van például a Demokrata egyik szerzőjének sziporkázó leleménye, amelynek ismételgetésével alig tud betelni: hétről hétre Imre Kertészként emlegeti Kertész Imrét, így sugallván, hogy a Nobel-díjas író (őszerinte) nem magyar. Az ám, csakhogy ezt az ötletet ő is a jobboldali hagyományból merítette: A Nép egyik szerzője már 1943-ban Iván Lajosként emlegette a náciellenes Szürke Könyv szerzőjét, Lajos Ivánt, így sugallván, hogy – őszerinte – nem magyar. Amikor a Magyar Nemzet egyik szerzője baloldali vitapartnerét „patkányember”-nek minősíti, szintén a jobboldali tradíciót ápolja: mert hát Rajniss Ferenc az Esti Újságban már 1944-ben „politikai patkány”-nak minősített minden baloldalit. És bizony utánérzés a Magyar Fórum szerzőjének 2005-ben olvasott petárdája is, miszerint „zsidók maszatolják el itt életem egy részét”, mert az Összetartásban (ezzel Önnek, a lap főszerkesztőjének nem mondok újat), már 1944. november 1-jén leírta valaki, hogy „a magyar nép lelkét kikezdte a zsidó féreg”. S nem szembeötlő-e, hogy ugyanaz a kifinomult stílus, a politikai ellenfélnek (minden vita ellenére is) ugyanaz a megbecsülése szól a jobboldali napilap szerzőjéből, amikor egy politikust a „rohadt görény, taknyos, gerinctelen, szétmállott és ócska, velejéig pitiáner, tökéletesen képességtelen szarjankó” jelzőkkel illet, mint Kádár Lehelből, aki már 1923-ban hallani vélte, hogy „zsidó sakálok csattogtatják fogukat (…) ez a szemétnép, bankok és boltosok kitartottja”. De meglehet, hogy a riporter báró Csávossy László 1944 áprilisi cikke hatott az illetőre, akinek egy leleplezendő politikus, Nagybaczoni Nagy Vilmos ezt juttatta eszébe: „Ciánozással kell eltávolítani a Magyar Divatcsarnokból a destruktív, romboló, defetista gettó-népfront szellemet.” Ahogy jó ízlést is nyilván a nagy elődöktől tanult a Magyar Fórum szerzője, aki szerint „doppingvizsgálatra kéne küldeni, nincsen-e az agyába beépítve egy gumióvszer, tele Lenin szifiliszes vizeletével” – mármint egy liberális filozófust. És megint mintha Kádár Lehelt hallanám (Szózat, 1925), szerinte „dologtalanul, magát blöffökkel észrevétetve, verítékezve préseli ki magából iparmirigyeinek termékét” – mármint a Szomory Dezső nevű író. És ha a Pannon Front azt írja 1995-ben, hogy „az újságíró kultúránk legsötétebb végbélterméke”, ezzel is csak a Pesti Újság érzékletességre törő modorát folytatja, ahol 1942. október 12-én egy baloldali publicistát „libazsírszagú pajeszos héber fióka, zsibárgós szagú őpajeszsága” titulussal illettek.
S hogy levelem címzettjét ki ne felejtsem, az Ön megállapításait, Fiala Ferenc, annyira kőbe vésettnek, tökéletesre csiszoltnak találják egyesek, hogy van, aki nem is fáradozik újrafogalmazásukkal. Egy Bálint István János nevű hagyománykövető például mint sajátjait emelt át egész passzusokat a Vádló bitófák című könyvből, hogy azok Apokrifok a turáni átokról című sorozata második részét ékesítsék, mert úgy vélte (joggal), hogy amit Ön 1958-ban (Marschalkó Lajossal közösen) leírt, azt a jobboldal 1998-ban se gondolja másképp.
Mindez pedig azt jelenti, hogy ők az Önök szellemi utódai, ezt harcmodoruk, stílusuk, érzelmi kultúrájuk is kétségtelenné teszi, épp ezért gondolom, hogy csúnya dolog, ha a tanítvány mesterének még a létezését is tagadja.
Nyerges András író
