Május kilencedike, a fasizmus feletti győzelem napja lett a Putyin-éra legjelentősebb ünnepe Oroszországban. A nagy sikerekről és a nagy veszteségről való megemlékezés minden külön felhívás nélkül is emberek hatalmas tömegeit vonzza az utcára. Pontosan ezen a napon tűnhet legegységesebbnek az orosz nemzet, melyet annyira megosztott a Szovjetunió széthullása. Az idén azonban május kilencedikén a moszkvai utcákon sajátos látványban volt részem: ikonokkal felvonuló, neofasiszta jelszavakat skandáló
rasszista fiatalok tüntettek a fasizmus feletti győzelem ünnepén.
Masírozás Moszkvában, háttérben az egykori Vörös Hadsereg katonái
„A hatalom képviselői szégyenlősen elhallgatják, hogy a győzelmet a szovjet nép vívta ki, élén Sztálinnal!” – kiabálták a Viktor Ampilov nevével fémjelzett szélsőbalos párt szónokai, akik a hivatalos ünneplőktől kissé távolabb eső helyen gyűltek öszsze. Soraik között a fehér-kék-vörös lobogók helyett a Szovjetunió zászlói és Sztálin-portrék díszelegtek, valamint a fasizmus és a NATO ellen szövegezett transzparensek.
„Helyre kell állítanunk a hatalmas Szovjetuniót, hogy méltó választ adhassunk az újdonsült agresszoroknak! – szólt a felhívás a néphez. – Hová jutottunk? A NATO-csapatok már Moszkva közelében vannak!”
Egy óra múlva ugyanezt a teret a Kommunista Párt vezetőjének, Gennagyij Zjuganovnak a hívei és még több más ellenzéki szélsőséges csoport tagjai töltötték be. A szovjet zászlók mellett a nemzeti-bolsevista Eduard Limonov-féle pártnak a német náci birodalom jelvényeire emlékeztető zászlói is a magasba lendültek: fekete sarló-kalapács fehér körön, vörös mezőben, a Lenin- és Sztálin-portrék mellett pedig megjelent Belorusszia jelenlegi elnökének, a Nyugat által csak Európa utolsó diktátorának nevezett Alekszandr Lukasenkónak a képmása is.
Miközben az ország újjászületésének szükségességét hangsúlyozza, Zjuganov nemcsak a kommunista ideológiára, hanem a tradicionális orosz kultúrára és a pravoszlávizmusra is alapoz. Filozófiájában érdekesen ötvöződik a vallás és a marxizmus-leninizmus. Néhány évvel ezelőtt, mikor felvetődött Lenin kereszténységhez méltó eltemetésének kérdése, Zjuganov így nyilatkozott: „Lenin így is kereszténységhez méltó helyzetben van” – hiszen a pravoszlávoknál is elfogadott gyakorlat a szentek tetemeinek megőrzése. Lenin pedig – a politikus szerint – „kiemelkedő orosz szent”.
„Ez a tucatnyi mai orosz kommunista párt nem más, mint tucatnyi szemétdomb!” – mérgelődik egy idősebb férfi, miközben a Russzkij Front című nacionalista kiadványt nyújtja felém. Az újság fedőlapján a fő jelmondat: „Világ oroszai, egyesüljetek!” Mindjárt az első cikk a Nemzeti-Birodalmi Párt állásfoglalását tartalmazza az idén januárban történt eset kapcsán, mikor egy fiatalember több személyt megkéselt egy zsinagógában: „Az orosz nép jogainak és érdekeinek nyilvánvaló, teljes és kitartó semmibevétele miatt, mely ellenfeleink (az elnök, a kormány, valamint több zsidó szervezet) részéről tapasztalható, előre jelezzük az orosz nemzeti felszabadító partizánmozgalom elkerülhetetlen és feltartóztathatatlan kiteljesedését.” A harc fő eszközeként az individuális politikai terror van megjelölve, amely a legnemzetellenesebb erők konkrét képviselői felé irányulna.
Amint látható, elég sokféle ember gyűlt itt össze. Mindegyikük másképp képzeli el Oroszország jövőjét, és más metódusokat kíván alkalmazni nemzetének megmentése érdekében.
„Le a zsidókkal! Le a zsidókkal!” – skandálja kissé arrébb idős nők csoportja. Hamarosan egy jó erőben lévő nyugdíjas férfi csatlakozik hozzájuk, pólóján a következő felirattal: „Orosz nacionalista vagyok!” Egy ideig együtt kiabál a nőkkel, majd hozzáteszi: „Az orosz föld csak a miénk, nem pedig a zsidóké és kaukázusiaké.”
A szomszédban álldogáló rendőrök békésen szemlélik az eseményeket. Kissé odébb korlátok, azok mögött pedig újabb tüntetők bukkannak fel fekete zászlókkal és Krisztus, illetve orosz szentek képmásaival felszerelkezve. Ők a legradikálisabb nacionalisták és antiszemiták, a forradalom előtti szélsőjobboldali mozgalom folytatói, a baloldali nemzeti érzelműek esküdt ellenségei. A rendőrök feladata elsősorban az, hogy megakadályozzák a két csapat találkozását. „Különben tömegverekedés lesz, a hibásak meg persze mi leszünk” – magyarázza egyikük. Magát a rendezvényt már nem volt időm kivárni, annyit tudok róluk, hogy a monarchizmus és a pravoszlávia buzgó támogatói, és egyik fő jelmondatuk: „Oroszország az oroszoké”.
A pravoszláviát ma egyébként több politikai erő, köztük a Kreml is szívesen használja mint olyan eszmei alapot, amelyen elindulhat az ország szellemi újjászületése. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy erre szüksége van a múltban módszeresen kilúgozott „homo szovjetikusznak”. Oroszország világelső helyet foglal el az öngyilkosság és gyilkosság mértékét tekintve; a Szovjetunió széthullása után drámai módon megnövekedett a magántulajdon elleni bűntények, valamint az alkoholisták, drogfogyasztók, prostituáltak, AIDS-fertőzöttek és a hajléktalan gyermekek száma.
Vannak azonban olyan erők is, melyek, bár elismerik, hogy szellemi válság van, felszámolásához nem kívánják felhasználni sem a szovjet ideológiát, sem a pravoszláviát, sem más keresztény eszmét. Ugyanazon a napon és helyen valakik a kezembe nyomtak egy „Összoroszországi társadalmi-politikai és tudományos-technikai kiadvány”-t, melyen a következő állt: „A kommunisták összeállnak a keresztényekkel. Mindketten a zsidó ideológia farvizén eveznek. Szimbólumaik Krisztus, Marx, Lenin. Oroszok! Mikor hagyjátok abba e szimbólumok követését? Ezek a zsidók szimbólumai. Ti magatok tartjátok a cionisták által létrehozott ellenséges energoinformációs kupolát az ország felett. De ti nagy nép vagytok, a Fehér Faj, a Szlávok. Tudnotok kell, hogy a világ összes nyelve az ősszlávból ered. A ti ősapáitok adták át sok népnek a szláv-árja Védákat, és vezették őket a papságuk által.”
A pogány gyökerekhez való visszafordulás és az árjakultusz újjáéledése is egy megnyilvánulása a közös nemzeti eszme keresésének a mai Oroszországban. Társadalmi és politikai körökben napirendre került a szláv testvériség eszméje is, sokan szorgalmazzák a más szláv országokkal való egyesülést. Egyesek erre csak Belorussziát tartják alkalmasnak, mások Ukrajnát is, sőt olyanok is akadnak, akik Szerbiát és Montenegrót is belevennék a szövetségbe. A fő cél: a Nyugatnak való ellenállás. A forgalomba kerülő különféle ideológiák közös vonása egyébként az ellenséggel való szembehelyezkedés: ebben a státusban a Nyugat a zsidókkal, az iszlám terroristákkal és a „feketékkel” osztozik – így nevezik errefelé a kaukázusiakat és az ázsiaiakat.
Bármennyire is különböznek a hivatalos és nemhivatalos politkusok és ideológusok szempontjai, van, amiben mind egyetértenek: Oroszországnak újból erős és hatalmas birodalommá kell válnia. Másképp – mondják – nem lehet megvédelmezni ezt a nagy területet és az orosz civilizációt.
Ennek egyik variánsát Putyin is megfogalmazta, mikor arról beszélt, hogy Oroszországnak energetikai nagyhatalommá kell válnia. Ez azonban nem mindenkinek nyerte el a tetszését: kritikai hangvételű cikkek jelentek meg, melyek azt taglalták, hogy az állam, melynek ereje nem a saját erős iparára alapozódik, hanem energiahordozók eladására, nem képes szuperhatalommá válni.
Egyelőre folytatódik a nemzeti, népegyesítő ideológia keresése, ma még nem lehet tudni, mi lesz a végeredmény. Két elemet azonban biztosan fog tartalmazni: ez a pravoszlávia, mint Oroszország hivatalos vallása, és a győzelem napja, mint a fasizmus felett diadalmaskodó nemzet legnagyobb ünnepe. E két momentum egyre jobban közelít egymáshoz, kiszorítva a korábbi kommunista eszmerendszert.
Mind a kormány, mind az ellenzék úgy véli, hogy pontosan ez a győzelem segítette hozzá a Szovjetuniót ahhoz, hogy nagyhatalommá váljon, és a világpolitika fontos tényezőjévé – ami addig soha nem valósulhatott meg az orosz történelem során.
Így hát május kilencedike egyre jobban felértékelődik, azonban a megkaparintásáért folyó küzdelemnek még korántsem lett vége a különféle politikai erők között.
