Polgári sólet címen hirdette magát korábban a Fülemüle. A zsidóság asszimilációjának eme szubsztanciája mágneses erővel vonz a műintézmény nyolckeres helyszínére. A filozófiai szakszavak a couleur locale elkerülhetetlen következményei. Háromszáz lépésre lakik ide Heller Ágnes. Speciel a legjobb sóletet a városban Ferge Zsuzsa főzi, de hiába, hivatalosan ő csak egy szegénységpolitikus. Márpedig a sólet az ízek gazdagságát követeli.
Ennyit elöljáróban. Aztán belépünk. A tulaj láttán rögtön tudjuk, nem az anorexiások Mekkájába érkeztünk. Testszélességhez illő mosoly, asztalhoz vezetés, s már perdül a kávégép mögül a felszolgáló. A mellettem lévő asztalnál hölgykoszorú, saccra harmincötödik érettségi találkozó: egyen-súly, egyen-haj, egyen-szemüveg. Már fotózzák is őket, s pillanat alatt nézhetik magukat a plazmaernyőn. Az étlap gazdagon kínálja a szárnyast, az asszimiláns, a nem asszimiláns, továbbá a kettősidentitású honember alapélményeit. Netten. Fogyasztásunk epicentrumában a sólet áll. Adják libanyakkal, tojással, libacombbal, vagy mindhárommal egyszerre. Szombat lévén az előrekomponált extra klubmenüsort rendeljük. Fegyvertársunkat, a Rennie tablettát finoman a szalvéta alá rejtjük, s máris kérünk két centnyi kóser barackpálinkát. Mivel a hittanórán anno kihagyták a pálinkaáldást (csak a borra tanultuk), nem rebegünk semmit. Még akkor sem, amikor az exkluzív vendégek fotóit a falon meglátjuk.
Fülemüle ízelítő az első fogás. Na most képzeljenek el forró, sikkes libatöpörtyűket, amint halványvékonyra vágott töltött libanyakkal, pácolt libamellszeletekkel együtt fekszenek lilahagymák és rövidre nyírt zöldsaláták társaságában. A költő ilyenkor azt mondja: megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Ha rajtunk múlna, s szeriőz modorunkat a Guttenberg téren hagyhatnánk, ezt a fogást egy korsó sörrel ismétlésre buktatnánk. De nekünk folyvást küzdeni kell. Húsleves maceszgombóccal: igazi aromaterápia. Még el se élveztük, jön a sólet. (Libacombbal.) A nagymamám az ötvenes években nyilván szocialista sóletet főzött. Amaz annyiban különbözött a mostani polgári opustól, hogy némi szafttal is büszkélkedett. A szocialista sóletben volt némi távolság bab és bab között. Itt a polgári babok összepréselődnek, a sikertelenebbek csipetnyit megégettetnek. De ez egyéni tragédia, amire nincsen tekintettel a történelem. A zárófogást képező mákos guba vaníliaszósszal maga a mámorító könnyedség, karácsony-képzet. A menüsor pedig zsidó-keresztény párbeszéd, s jóval ehetőbb, mint egy konferencia. Mondhatni pompás.
Yvonne
