A szerelem a gyilkosságok és öngyilkosságok egyik fő oka. Sok ember érzi úgy, hogy bele kell gebednie abba, hogy éppen az a férfi, éppen az a nő nem öleli meg, akire – úgy érzi – múlhatatlanul szüksége van. A szerelem a szexuális önmegtartóztatás egyik fő oka: sok ember érzi úgy, hogy ha nem szeretkezhet avval a személlyel, akit szeret, akkor inkább senkivel; akkor inkább elfordul a nemiségtől; mással nem gyönyör a gyönyör – inkább a magány. Sok ember úgy érzi, hűségesnek kell lennie akkor is, ha más személyek vonzzák; a szerelem okozza gyakran az önkéntes monogámia gyötrelmeit. Sok ember érzi úgy, hogy hozzá közel álló személyeket föl kell áldoznia, mert szerelmes: sokan durván és kíméletlenül faképnél hagyják férjüket, feleségüket, gyermeküket, szüleiket, barátaikat, otthonukat, hazájukat azért, hogy együtt lehessenek avval a személlyel, aki persze gyakran nem különb, mint akit cudarul elárultak. Sok ember a szerelem miatt hűtlen, s emiatt keveri össze érzéseit és érintéseit kibogozhatatlanul, zavarosan és szégyenletesen, s a másik nő vagy a másik férfi vágyképe jelenik meg előtte, miközben az egyikkel hál, s így épp akkor csalja meg, amikor nem. Sok ember halottakba szerelmes. Sok ember emlékképekbe szerelmes. Sok ember olyanokba szerelmes, akiket gyűlöl, vagy akik gyűlölik. Sok ember olyan személyt szeret, aki bántja. Sok szerető szívű ember bántja azt, akit szeret.
Mi ez az őrület? Szükségszerű ez? Elkerülhetetlen ez?
Természetesnek mindenesetre nem természetes.
Sigmund Freud szerint – aki előtt 150. születésnapján hadd emeljük meg széles karimájú Eden-kalapunkat – már a csecsemő „polimorf perverzitásától” a genitális-prokreatív szexualitás fölnőttességéhöz való elvergődésünk is társadalmi eredetű, akárcsak a hosszas sziklamászás az „örömelvtől” a „valóságelvig”. A szülőkre, majd a testvérekre kimondott szexuális tabu mindenképpen irányítja a nemi vágyat, konkretizálja és megszemélyesíti. Az ateista – evilági, tragikus humanista – Freud a rá oly jellemző biblikus tónusban mondja ki: az, hogy arcunk verítékével kell megkeresnünk kenyerünket, hogy el kell halasztanunk élvezetünket, az, hogy olykor személytelen (és néha altruisztikus, önzetlen) célok érdekében le kell mondanunk róla, hogy a puszta túlélésért gyakran vállalnunk kell az ismétlődő, monoton, unalmas, érdektelen, gyötrelmes, személyiségünket irritáló, hajlamainknak ellentmondó munkát, boldogtalanná tesz bennünket. S ez a boldogtalanság teremti meg a civilizációt, amelynek egyik fő támpillére a tekintély előtti önkéntes meghajlás, a törzsért meghozott fájdalmas áldozat. Philip Rieff szerint (Freud: The Mind of the Moralist, Chicago, 1959) Freud a montaigne-i humanizmus betetőzője.
S a mi civilizációnk alapítója e tekintetben – amint azt kimutatja Herbert Marcuse szép Freud-könyvében (Eros and Civilization, Boston, 1955) – a szenvedő Isten, Jézus Krisztus, akinek isten volta ellenére engedelmesen kell magára vennie az áldozat keresztjét, s aki nem nemző istenatya, hanem szűz fia, maga is szűz; s ebből is fakad a Krisztus-hit mély melankóliája, büszke ellentéte a természetes élettel.
Denis de Rougemont híres műve (L”Amour et l”Occident, Párizs, 1938, magyarul: A szerelem és a nyugati világ, Bp., 1998) föltárja azt, hogy miként született a kathár eretnekségből a romantikus szerelem. A kathárok – tudtukon kívül Qumran és Nag Hammadi, azaz a Holt-tengeri tekercsek és a gnosztikus evangéliumok igazi örökösei – szembeszálltak a katolikus világegyháznak avval a kompromisszumával, amely megáldotta a szexualitást a szentségi házasság keretei között. Minden nemiséget elítéltek. Evvel azonban – szándékukkal szöges ellentétben – relativizálták a házasság szentségét. A kathárok a régi Pays d”Oc területén hódítottak, s nem véletlenül ott alakult ki a provanszál trubadúrok szerelmi rítusa és költészete is, „a vidám tudomány társasága” (companha de gay saber, franciául: joies du gai savoir), amely a házasságtörő nőkultusz (lovagiasság, Frauendienst) szublimált ceremóniáját jelentette: a lovagok férjes asszonyokért rajongtak, értük hajtottak végre hőstetteket, ám a konvenció értelmében (állítólag) nem feküdtek le velük. A lovag járta egyéni zarándokútját, amíg szíve hölgye egyik gyereket a másik után szülte a férjének, aki esetleg másvalakiért epekedett plátóian, és így tovább. Így – Trisztántól Petrarcáig – még az erotika is elvált a puszta szexualitástól (ez a romantika világszemléleti alapja), átszellemített energiái a személyre mint olyanra összpontosultak, a szépséget elválasztották a mulandóságtól, a szexualitás életigenlő, ösztönös szubsztrátumát pedig a vágykielégítés azonnaliságától, sőt: magától az élettől, és végképp elválasztották minden társadalmi „intézménytől”, elsősorban a családtól. A család ettől fogva a „próza” volt a szerelmi „ideológia”, azaz a romantika számára, a szerelem a minden következménytől, kontextustól és főleg az időtől (az emberélet idejétől) különválasztott abszolútummá vált, amelynek elkerülhetetlen beteljesedése a Liebestod volt, a szerelmi halál – erotika és halál összetartozik; többek között épp ezért gyűlölte Nietzsche a keresztyénséget, s ezért gyűlölte meg a keresztyénséghez visszahanyatló Wagnert.
A történeti érzékét elvesztett mai Európa számára döbbenetesen hangzik az, hogy szerelem nem létezett mindig, hogy a gyerekek érzelmes szeretete is históriailag új jelenség (alig háromszáz éve találjuk szépnek a kisgyerekeket, akiket alig száz esztendeje veszünk ember számba). A prokreatív szexualitás erkölcsi abszolutizálásától és a házasságon kívüli terhesség kriminalizálásától csak néhány évtized választ el bennünket – a nemi betegségek antibiotikumos kezelése, a terhességmegszakítás legalizálása, a fogamzásgátlás/családtervezés elterjedése, az 1960-as évek romantikus föllobbanása (a „flower power”, az új baloldal, a rock és a régi, még derűlátó feminizmus teljesen a gay saber, a gai savoir módjára támasztotta föl az individuális szerelmet, de ezúttal nem távolról vágyakozó trubadúrok és lovagok, hanem egészséges és kéjvágyó, mindkét nembeli fiatalok számára, egyszerre a szintén fölöttébb hagyományos kábítószerek, sámánizmus, meditáció és földanya-kultusz ma már kissé nevetségesnek tetsző hippi külsőségei között) hozta létre azt a törékeny mai egyensúlyt, amely a libertárius-libertinus romantikát – gondolom, illuzórikusan – megpróbálja „összehozni” az új biedermeier polgári családiasságával. (Az egésznek a művelődéstörténete végigkövethető Leonard Cohen dalaiban…)
A romantika és a biedermeier családiasság fura szintézisére való törekvés az ezredfordulón még a meleg/leszbikus mozgalmakat is jellemzi, szemben az eredeti gay liberation tomboló anarchiájával, szabadosságával: hiszen 1968 a házasságtól magától szabadult volna, nem hogy házasulási és örökbe fogadási jogot követeljen a melegeknek, leszbikusoknak, akik akkoriban épp hogy mintát nyújtottak a fajfönntartástól elszakított, szabad erotika számára – a heteróknak is. Ma a családok jelentős része, néhol a többségük „házasságon kívül” él, de a polgári bensőségnek a biedermeier-viktoriánus illúzióival, némi fészkelődés után helyet kínálva az érzelmek változandóságának, némi hűtlenségnek, a partnerek bevallottan tarka szexuális múltjának, háziasítva a romantikát. Ebben a fiatal „euroatlanti” középosztály – sérülékenyen, bizonytalanul, óvatosan, szorongva, de – otthon érzi magát úgy-ahogy. Érzi a civilizációs fenyegetést (a szomszédban már megkövezik a házasságtörő asszonyt, lepuffantják a szűzlány csábítóját; a másik szomszédban, az Egyesült Államokban merénylők adnak le géppisztoly-sorozatokat az abortuszklinikákra, és viharfelhők gyülekeznek a Legfölső Bíróság fölött; Európában „keresztyén” politikusok buziznak és „szingliznek”). A legtöbb, részben még fönnálló kultúrában (hindu, muzulmán, ortodox zsidó) ma is házasságkötő „hozza össze” az egymást nem ismerő fiatalok házasságát – ezek általában sikeresek, mert a művelődéstörténet azt mutatja, hogy a nagymamák jobban tudják, ki való az unokájuknak, mint a vadonatúj hormonaiktól elkábult serdülő Rómeók és Júliák.
Mellesleg: az örök baloldal az örömelvet képviseli, az örök (polgári) jobboldal a valóságelvet (önfegyelem, kötelességteljesítés, önmegtagadás, takarékosság, hosszú távra tervező életstratégia, tekintélytisztelet, áldozatkészség, lojalitás). Nem csoda, hogy a „68-as új baloldal mintegy és úgyszólván „romantikát mindenkinek” kiáltással lépett föl, hiszen a hagyományos család („tiszta vérvonal”, „törvényes gyerek”, öröklés fiágon stb., az atya nevének örökkévalósága) a magántulajdon szentségén alapszik, amelyet „68 szelleme tagadott és tagad. A mai fiatal középosztály/értelmiség családot, „otthont” is akar, romantikus szerelmet is, ami manifeszt lehetetlenség, ezért a képmutatásnak azt az elterjedt formáját választotta, amely szerint előbb romantikus szerelem (kaland, promiszkuitás, orgiák), később család (monogámia, állandóság, vágyak föláldozása). Ez is mutatja, hogy civilizációnk kötéltáncot jár a morális szakadék fölött – s mindeközben, már ami a középosztályt illeti, kedves és barátságos. A Hungária körúton, a Könyves Kálmán körúton kívül kezdődik a valóság, amely – mint mindig – sötét és véres. Ott isznak, basznak és ölnek. Ott nincs kecmec.
Ott a proletariátus Wertherei rohannak a vesztükbe.
Napjaink fő alakja a fiatal nő köldökig érő pólóban és miniszoknyában, aki ugyanakkor utálja, ha bámulják a hasát és a lábát.
Tamás Gáspár Miklós
