Úgy látszik, az újságírók mindenütt kivételezettek. Cannes meghívott előkelő közönsége még nem láthatta az idei fesztivál már előre botrányfilmnek kikiáltott művét, a Da Vinci-kódot, de a világ minden részéből érkezett mintegy kétezer tudósító már egy estével előbb végigülhette a vetítést. Nem volt benne köszönet. A kritikus hölgyek és urak a fesztiválpalota vetítőtermében kifütyülték a jeleneteket, a legfeszültebbnek szánt fordulatokat hangos kacagással fogadták, majd kijelentették, a színészi játék helyenként elmegy talán, de a dialógusok dagályosak.
Csak krimi
A film alkotói, és főként forgalmazói szívesebben vették volna, ha az előzetes várakozásoknak megfelelően nagyobb a botrány, amely igazolja azt, hogy itt valami förtelmes vallásellenes merénylet van készülőben. Gyorsan világgá száguldó zaftos skandalum, ingyenes hírverés, hamár az előzetes reklámra úgyis tömérdek pénz ment el. Ezzel szemben a kritikusok megelégedtek a fintorral, s még a zúgolódással is fukarkodtak. Napközben futott be Cannes pályaudvarára a művészeket hozó csodavonat, a sztárok között Jean Renóval, a nyomozó rendőrkapitány alakítójával. A közszolgálati híradó műsorvezetője távkapcsolásban megkérdezte tőle, az egyház- és vallásellenes részletek miatt nagy fölhördülésre lehet-e számítani. Ugyan, miért? – kérdezte a civilben is borostásarcú művész, a katolikus klérusnak semmi oka az idegeskedésre, hiszen „ez csak krimi, nem kell komolyan venni”.
Nem ismeretes, hogy Reno művész úr már eleve tudott valamit, vagy forgatás közben jött rá arra, hogy az indulatok nyugodtan takaréklángra állíthatók. Hiszen tagadhatatlan tény, hogy még a múlt hét végén is, amikor a kíváncsiság fölkorbácsolása végett tudatosan visszafogták az információkat, a komoly világlapokban rangos elemzők csakugyan ideges vatikáni reagálásra számítottak. Például szerzetesek nevelte, szívből hívő Hubert Beuve-Méry által alapított Le Monde-ban a lap tudós vallástörténésze, Henri Tincq mérlegelte a várható fogadtatást. Olyan szakíró ő, akinek a Vatikánban is nagy a tekintélye, még ha gyakran perlekedik is a bíborosi testülettel. A mini esszé teljesen betöltötte az újság egyik fő oldalát, a harmadikat, taglalta a várható véleményeket, a következő, kíváncsiságot fölkorbácsoló címmel: Az egyház a Da Vinci-kód virusának ellenszérumát keresi.
Tételesen föl is sorolta Tincq, mi okuk lehet az atyáknak a sértődésre. Mindenekelőtt az, hogy Dan Brown, a regény írója és a film készítői (a rendező Ron Howard), elismerik ugyan Jézus Krisztus emberi erényeit, de csak azt, viszont tagadják isteni küldetését. A Megváltó szerintük olyan férfiú volt, aki nem vetette meg a szexet. Olyannyira nem, hogy a szajhának tekintett Mária Magdolnával hált, gyermeket nemzett neki, és napjainkig örökül hagyta ránk egyenes ági vérségi utódait. A krimi szerint Nagy Konstantin római császár volt a szemérmetlen hamísító, aki a IV. században, a niceai zsinaton teremtette meg Krisztus isteni legendáját, eltorzítva a korábbi hiteles emberi változatot.
Ostobaságok halmazata
Az egyház szövegmagyarázói a négy evangélistára, Mátéra, Márkra, Lukácsra és Jánosra, az Új Testamentumra hivatkozva szálltak szembe Dan Brown állításaival, és árnyalják azt is, amit a krimi története Fülöp próféta kétséges történetével sugall Jézus és Mária Magdolna testi viszonyáról. Fülöp maga látta, amint Krisztus szájon csókolta állítólagos szerelmi párját. Ez történetesen igaz – így a szent írások búvárai -, mert abban a korban ez az üdvözlés mindennapi volt, mentes minden erotikától. Arra is kitérnek az egyházi bölcsek, hogy a cölibátus nem keresztényi követelmény, a zsidó közösségekben is voltak csoportok, amelyek nőtlenségi fogadalmat tettek az Üdvözítő érkezésére várván, tagjaik között Jeremiás prófétával, Keresztelő Szent Jánossal és Pál apostollal.
Ezek a nyilvánvalóan ellentétes nézetek vezették az egyházi szakértőket arra, hogy úgy véljék, a film megjelenése után a Vatikán és más katolikus vallási fórumok még erőteljesebben fogják ostorozni a szenzációhajhászást. Hivatkoztak arra, hogy XVI. Benedek pápa április 30-án, hagyományos vasárnapi imájában a Da Vinci-kód említése nélkül kijelentette: Krisztus föltámadása – amit Brown ugyancsak kétségbe von – „központi tanítása a kereszténységnek, és aki ezt tagadja, az a hitet akarja megrendíteni”. A Szentatya nyomában Francis Arinze bíboros, a vallási kongregáció prefektusa arra szólította föl a híveket, hogy ne legyenek tétlenek, minden eszközzel szálljanak szembe a hazugságokkal, társa, Paul Poupard kardinális pedig a „vallási analfabétizmust” állította pellengére.
Ez volt az előzmény, és aligha tévedtek a komoly vallásszakértő hírmagyarázók, hogy ilyen szövegek olvastán úgy vélték, a film bemutatása után nagy fölhördülésre van kilátás. Mégsem így történt. Az egyik egyházhoz közelálló internetes honlap (www.alpha.com) arra a megállapításra szorítkozott, hogy a Da Vinci-kód ostobaságok halmazata, és „még annyit sem ér meg, hogy egyáltalán vitába szálljanak vele”. A visszafogottabb reagálást azzal indokolják, hogy valójában „csupán haszonlesőkkel”, de nem eretnekekkel állnak szemben.
Úgy látszik, a Vatikánban rádöbbentek, bölcsebb minimálisra becsülni a film hatását, ahogyan Jean Reno is Cannes-ban megfogalmazta: egy hétköznapi krimi nem éri meg a legcsekélyebb cáfolatot sem. A fölismerésben az is közrejátszhatott, hogy sok nemzeti egyház szinte már kezdettől a mérsékletet tanácsolta. A nagy befolyású lengyel püspöki kar például, amely éppen ezekben a napokban meglehetősen indulatosan bírálta a szélsőséges, antiszemita Maryja rádiót, minden hév nélkül megelégedett azzal a kommentárral, hogy a film „szembeszökően nagyszámú történelmi tévedéssel van tele”. Peruban és a Fülöp szigeteken még a film bojkottját is fölöslegesnek tartották. Mindössze azzal fordultak a hívőkhöz, hogy bírálón nézzék a filmet, „hisztériájukkal ne korbácsolják föl a merkantilista szellemiséget”.
Felnőttek Harry Pottere
Másutt önostorozást véltek szükségesnek. Ha a Da Vinci-kódnak és a hozzá hasonló alkotásoknak – hangoztatták – bármi hatásuk van is, azért hibásak, mi több, bűnösök az egyházi körök is, mert a lelki atyákat szakadék választja el a szekularizált nagyközönségtől, amely otthonosabban érzi magát a krimik hangulatában, mint az Új Testamentuméban és a katekizmuséban. A Dan Brown-féle regények és filmek ebben a fölfogásban modern játékszerek, a tudatlan gyermeklélek irodalmi folytatásai. Valójában a hitetlen felnőtteknek szánt Harry Potterek; olyan felnőtteké, akik hiszékenyebbek gyakran még a gyerekeknél is, mert a serdületlenek nagy része nem hisz a boszorkányokban.
A film a 40 millió példányban elkelt regény után maga is biztosan kasszasiker lesz, de a mértéktelen botrány elmaradt. A Da Vinci-kód moziváltozatának egyelőre nincs lángja, de füstje sem. Audrey Tautou, a hősnő szerepében azonban ugyanolyan bájos, mint amilyen üde volt első filmjében, az Amélie-ben. Abban azért mégis közelebb nőtt a szívünkhöz, mert kevesebb mesterkélten ostoba kalandon kellett átmennie.
Várkonyi Tibor
Várkonyi Tibor
