Népszabadság * Kácsor Zsolt * 2006. május 20.
Rósinger Oszkár a karcagi zsidó temetőben Kép: Sopronyi Gyula Rósinger Oszkár 56 éves karcagi bútorkereskedő egy időben reggel ötkor kelt, és éjfélkor feküdt nap mint nap, hosszú hónapokon át, mert rendbe kellett tennie a karcagi zsidó temetőt és a belvárosi zsinagógát. Annyi dolga volt, hogy nemcsak erővel, de idővel is alig győzte. Hajnalban a temető öreg sírköveit sikálta, hogy az elhunytak latin és héber betűkkel vésett nevei napvilágra kerüljenek.
Utána meg szaladt a templom ügyeit intézni: az évekig tartó felújítást irányítani, az új ólomüveg ablakokat terveztetni, vagy a kerítést megcsináltatni. Még arra is volt gondja, hogy a pompás ólomüvegek elé kívülről apró szemű acélhálót csináltasson, merthogy századok, ezredévek óta mindig akadnak parittyás, csúzlis vagy puskás emberek, akik a zsinagógák ablakait bezúzzák. A több mint százéves karcagi zsidó templom ablakai is úgy néztek ki pár éve, mint a rosta: kővel és csapágygolyóval verték be őket éjjelente. A kilencvenes években fel is mondta a szerződést a biztosítótársaság, mert anyagilag nem érte meg neki a karcagi templom biztosítása. De ma már szép rendben van a temető és a zsinagóga is: nem ismer rájuk, aki pár éve látta őket.
Rósinger Oszkárnak kellett mindezt rendbe tennie. Pedig a munkát nem szabta ki neki senki, utasítást, parancsot és munkaköri leírást sem kapott senkitől. Azt csinálta, amit csinálnia kellett a zsidó hagyományok, a gyökerek, az ősök, a holokauszt során százszámra elpusztított karcagi zsidók és nem utolsósorban a jövő nemzedékei iránti tiszteletből. Rósinger Oszkár nem szeretné, ha a karcagi zsidók emléke megfakulna vagy eltűnne a kunság fővárosából, ahol a második világháború előtt legalább ezerfős izraelita közösség élt. Mára csak néhány család maradt. Kicsiny hitközség is működik, amelynek Rósinger Oszkár a vezetője, s amely rendszeresen megszervezi a nagyobb ünnepek megtartását. Igaz, nincsen már Karcagon összesen tíz zsidó férfi, aki nélkül a Tóra szerint szertartást rendezni nem lehet, ezért más városokból – elsősorban Budapestről és Debrecenből – kell férfiakat hívni, hogy meglegyen a törvény szerint kellő létszám.
– Olyan nosztalgiás ember vagyok, kérem – szokta válaszolni Rósinger Oszkár, ha arról kérdezik, miért vállal magára annyi mindent az erején felül. Úgyhogy ma már a kislánya, Irmuska is megtanulta, hogy ha éppen nincs a lakásukkal egybeépített bútorüzletben az édesapja, akkor csak két helyen lehet: a zsinagógában vagy a temetőben.
De Rósinger Oszkár a minap még messzebb volt: Budapesten járt, a Magyar Tudományos Akadémián, mert ott mutatták be Mose Hershko: A karcagi zsidók története című művének második kiadását. A mű első kiadása még 1977-ben jelent meg Jeruzsálemben. A szerző családneve nem ismeretlen Magyarországon és Izraelben, hiszen Herskó Mózes fia a karcagi származású Herskó Ferenc kémikus, az első izraeli állampolgárságú Nobel-díjas.
Herskó Mózes – vagy ahogyan Karcagon hívták: Mojsi – alapos és különleges munkát végzett: nemcsak összegyűjtötte a helyi zsidókra vonatkozó összes fellelhető adatot a levéltárakból, hivatalokból, de megkereste a világ négy égtája felé szétszóródott karcagi diaszpórát is, hogy feljegyezze emlékeiket és összeállítsa rokoni kapcsolataikat. E vaskos kötet második, bővített kiadását ki más intézte volna, mint Rósinger Oszkár, aki ehhez egy másik könyvet is szerkesztett Az utódok emlékezete címmel. A képekkel gazdagon illusztrált könyvben olvasható a karcagi mártírok névsora, a templom felújításának dokumentációja, valamint több viszszaemlékezés, riport és a Herskó családról szóló méltatás. Mit jelent Rósinger Oszkárnak ez a könyv?
– Azt, amit írok benne: bokrétát kötöttünk gyenge kezekkel, de igazi magyar zsidó szívvel – válaszolja Rósinger Oszkár, s hallatszik elérzékenyült hangjából, hogy tényleg mennyire nosztalgiás ember.
S mit jelent Rósinger Oszkár számára az igazi magyar zsidó szív?
Zavartan vakarja meg a fejét a kipa alatt, úgy válaszolja:
– Nem tudom én ezt a kettőt elválasztani, kérem. A hitemet, a származásomat és az őseimet nem tagadtam meg soha, de magyarnak is éppúgy tartom magamat, mint zsidónak. Sőt néha olyan kemény kun paraszt tudok lenni, mint akármelyik karcagi: ami a szívemen, az rögtön a számon!
Rögtön példát is mond: a „kun paraszt természetének” tudja be azt is, hogy annak idején kimaradt a helyi gimnáziumból. Ugyanis nem volt hajlandó oroszul tanulni. Úgyhogy faipari technikumot végzett, majd a család bútorkereskedésében dolgozott. Azt üzemelteti ma is. A jelenlegi üzlethelyiséget még a nagyapa, Rósinger Bernát építtette, aki Auschwitzban halt mártírhalált. Az anyai nagyapát – Hirschl Oszkárt, aki után az unoka a keresztnevét kapta – Budapesten lőtték a Dunába a nyilasok. A templomban ószövetségi motívumokat ábrázoló ólomüvegek emlékeztetnek rájuk.
– Én mindig nosztalgiás ember voltam, sokáig nem foglalkoztam a múlttal – tűnődik Rósinger Oszkár az egyik ólomüveg előtt. – De ahogy teltek az évek, egyre jobban kötődtem a gyökereimhez. A szüleim zsidónak neveltek kisgyerekkorom óta, de igazából csak érett fejjel jön rá az ember, hogy mi a dolga a világban: továbbadni az utódoknak mindazt, amije van.
S ha a kicsiny karcagi zsidó közösség jövőjére gondol Rósinger Oszkár, összeszorul a szíve. Nem tudni még, hogy ki viszi tovább az örökségét, ha az Istene elszólítja a világból.
– Én a mindenki által szeretett Molnár Bandi bácsi, a tiszteletbeli hitközségi elnökünk örökébe léptem – teszi hozzá -, de hogy énutánam ki következik, nem látni még. A tízéves kislányom, Irmuska tündöklő tehetség: kitűnő tanuló, aki angolul tanul, hegedül, tornászik és lovagol. Mi tartaná meg őt Karcagon? Ha a fővárosba vagy külföldre szólítaná a sorsa, csak azért nem maradhatna egy alföldi kisvárosban, hogy az ősei emlékét ápolja. S volna-e jogom erre kérni őt, ha el akar innen menni?
A nosztalgiás ember számára súlyos kérdések ezek: egy hagyományőrző kisközösség megmaradása forog kockán.
Csillag Barnabás, Rósinger Oszkár nővérének 30 éves fia a család másik bútorüzletében dolgozik Karcagon.
– Irmuska még kisgyerek, és rajtam kívül nincsen más fiatal zsidó férfi a városban, mert nagyon szétszóródtunk a világban – mondja a csillogó szemű, jóképű fiatalember. – Ezért ha a barátaimmal akarok találkozni, akkor Budapestre vagy Debrecenbe kell mennem. Látja, ilyen egy vidéki fiatal zsidó élete: sokat kell utaznia, hogy a hitsorsosaival együtt lehessen.
Csillag Barnabás úgy tiszteli Rósinger Oszkárt, mint a saját apját: azt mondja, nélküle talán már rég széthullott volna a karcagi közösség.
– Erőn felül sokat vállal magára, de nem lehet lebeszélni róla, mert neki ez az élete: hogy megőrizze a zsidók emlékezetét – mondja. – Vendégváró és vendégmarasztaló ember. Hányszor előfordul, hogy ha az üzletbe betoppan hozzá egy ismeretlen, aki egy kicsit is érdeklődik a zsidóság iránt, akkor Oszkár otthagy csapot-papot, és rohan, hogy a templomot és a temetőt megmutassa!
Azon a kérdésen Barnabás is sokat töpreng, hogy mi lesz a helyi zsidó közösség sorsa, ha a fiatalok sorra elkerülnek innét. Ki lesz az, aki ötven év múlva, 2056-ban a temető köveit hajnalonta újra lesikálja, és megint rendbe teszi a templomot? De sokra még nem jutott.
Egyelőre azért fohászkodik, hogy a nosztalgiás ember még sokáig éljen.
