Dan Brown krimibe oltott fantázia-játékánál kevesebbért is elégettek embereket a Szent Inkvizíció korában, így megnyugtató tudni, hogy ma már nem jár máglya az egyházi dogmán kívül eső gondolatokért. És miután a Salman Rushdie fejére a Sátáni versekért kimondott ajatollahi halálos ítélet ezidáig az utolsó volt a művészet szabadságát tagadó fanatizmus megtorlási kísérleteinek sorában, A Da Vinci-kódból készült filmmel aligha történik komolyabb dolog, minthogy a bemutató időpontjára csúcsosodó vatikáni rosszallás felpörgeti a mozik pénztárgépeit. Pontosan úgy, ahogy a zsidó egyházi méltóságok tiltakozása felért egy pr- hadjárattal a Passió esetében.
Ron Howard Oscar-díjas rendezőnek már kétszer sikerült derekasat dobnia olyan filmmel, amelyben a valóság a fikcióval keveredik (Apolló 13, Egy csodálatos elme). Érthető, hogy miért harapott rá Dan Brown világsikerű „misztikus” sikerregényére, A Da Vinci-kód rendkívül fantáziadúsan vegyíti a vallás-, a kultúr- és művészettörténet tényeit és rejtélyeit a fikcióval. Valódi színhelyeken, valódi dokumentumokra, valódi szervezetekre hivatkozva ad elő egy fantasztikus összeesküvéselméletet, beleépítve egy őrületesen felpörgetett krimibe, amelyben a szerzői képzelet egyszerre több szálat gabalyít össze és minden titok megfejtésével járó újabb titok lendíti előbbre és előbbre az izgalmas nyomozást, az igényes thriller kedvelőinek örömére.
A film nyomába sem ér a regénynek, a történettel a legrosszabb történt: kriminek kusza és unalmas, kultúrtörténeti fantázia-játéknak átláthatatlan és követhetetlen. A regény a kétezer éves zsidó-keresztény kultúra mítoszának máig tisztázatlan mozzanatait, Krisztus és Mária Magdolna házasságát, Jézus vérvonalát, a katolikus egyház konzervatív szervezetét (Opus Dei), titkos dokumentumok rejtélyét, a Grál legendáját, történelmi tényt és szerzői fikciót bonyolult logikával építi a fantázia játékába, amelyben évezredek titkát fejti fel a harvardi szimbolika-professzor és a párizsi rendőrség kódfejtő szakembere. A film, noha hosszú két és fél óra, a kulturtörténeti részeket többnyire felületesen érinti, olykor az ismeretterjesztő filmek rekonstruált jeleneteinek színvonalán illusztrálja az éppen szóban forgó régmúlt eseményeket, amilyen felületesen, olyan mosolyogni valóan. A történet közepén pedig egyenesen leáll a cselekmény, hogy hőseinknek egy megszállott Grál-kutató hosszadalmas kiselőadásban fejtse ki nézeteit Krisztus és Mária Magdolna házasságáról, Jézus vérvonalának franciaországi folytatásáról, a Sion-rend lényegéről. Az egész hosszú részlet a megfilmesített lábjegyzet jellegét ölti, még szegény Da Vincit is ide szuszakolták be, ha már a címben ott a neve. Ugyanígy elsikkad a Louvre-béli gyilkosság különössége, a bankbéli kaland izgalma, a rejtvények megfejtésének feszültsége, az önsanyargató Opus Dei szerzetes puszta krimifigurává egyszerűsödik, és még egy sor összefüggés egyszerűen elsikkad vagy érthetetlenül lógva marad a „mindenből valamicskét” alapon végighajtott történetben.
Amilyen mesterien bánik a regény a feszültség fokozásával Langdon professzor és Neveu kisasszony rejtvényfejtő menekülése-nyomozása során, a filmben olyan fárasztó statikus részekre hull a Louvre-ból a Rosslyn kápolnáig és vissza vezető út. Ron Howard nem tudta megismételni a vásznon Dan Brown lélegzetelállítóan felpörgetett elbeszélő ritmusát, ahogy a csöpögtetett kultúrtörténetnek a krimi, a kriminek a kultúrtörténet direkt adagolása állt a filmbeli kibontakozás útjába. Ezzel szemben az egész történetet minduntalan titokzatos, fenyegető aláfestőzene öntötte el, a misztikát pedig alighanem a képek állandó félhomálya volt hivatva közvetíteni. A szinte mindvégig sötét zúgokban, sötétkékes megvilágításban játszódó történet meglehetős nyomasztó hangulatot áraszt, ami lehetne dramaturgiai fogás, de inkább idegesítően mesterkéltté teszi a történetet egy idő után.
A sztárcsapatnak nem sok eljátszanivaló jutott azon kívül, hogy sztárként vesz részt a filmben. Karakterekről nem nagyon beszélhetünk, csak szerepek vannak. Tom Hanks szerepe kimerül abban, hogy professzora gondterhelten homlokot ráncol és kétségbeesve néz, Audrey Tautou-nak a magyar szinkronhanggal sincs szerencséje, ezen kívül szigorú pillantásokban merül ki minden lehetősége. Jean Reno és Ian McKellen szerencséjére gonosz figurákat játszik, így valamivel nagyobb játékterük nyílik az emóciók érzékeltetésére.
A Da Vinci-kód ellenszelet kavart a bemutatója előtt, pedig csak egy gyengécske film keltette egy pohár vízben.
Bársony Éva
