Ki emlékszik Rachel Corrie-ra, és arra, hogyan halt meg? Avagy cenzúra ugyan nincs a New York-i színházi világban, egy bemutatót mégiscsak el tudnak halasztatni. Lehet, hogy nagyon hosszú időre.
Londonban Harold Pinter és Vanessa Redgrave is cenzúrát kiáltott; kevésbé ismert színházi szakemberek és művészek ennél jóval erősebb kifejezéseket használnak; a New York Times hasábjain is van némi vita, de még az egyik iowai helyi lap is morgolódik. Az érintettek félreértésekről beszélnek. Ha botrány nincs is, de egy különös eset borzolja a kedélyeket a színházi világban.
Elmaradt egy bemutató. Állítólag csak elnapolták. A New York-i színház menedzsere és művészeti igazgatója azonban magyarázkodásra kényszerült. Az egyszereplős színdarab címe: A nevem: Rachel Corrie. S arról a 23 éves amerikai lányról – Rachel Corrie-ról – szól, aki a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom nevű békecsoporthoz csatlakozva három évvel ezelőtt Gázába ment, hogy tiltakozzék az izraeli katonai hadműveletek ellen a palesztin területeken. Éppen egy palesztin orvos házának eldózerolására készülődött az izraeli hadsereg Rafahban, amikor a fiatal lány, mintegy testével védendő a házat, a buldózer elé lépett, ami keresztülment rajta.
Rachel Corrie éppen három évvel ezelőtt, márciusban halt meg. Az izraeli hadsereg akkor azt mondta: halála véletlen baleset volt. A Szolidaritás Mozgalom szerint szándékos akció volt. Az amerikai külügyminisztérium tisztségviselői hiteltelennek minősítették az izraeli kormány vizsgálatát, de az Egyesült Államok nem rendelt el saját vizsgálatot. Rachel Corrie történetét – a leveleire, e-mailjeire, naplójára alapozva – színpadra állították, még tavaly. Londonban.
A Guardian című lap szerkesztőnője, Katharine Viner és a brit színész, Alan Rickman írta meg a darabot, amely igen sikeres is volt. Felfigyelt rá New York egyik, a Broadwayen kívüli színháza, a New York Theater Workshop. Az érdeklődést tett követte, és a színház menedzsere, Lynn Moffat és művészeti igazgatója, James Nicola úgy döntött: az amerikai publikumnak is be kell mutatni a darabot.
Az Egyesült Államokban, különösen New Yorkban, egyébként nem szokatlan a kifejezetten és nem is burkoltan politikai töltetű, politikai mondandójú színdarab. Az idei szezonban például három New York-i színdarabféle is Bush elnökről szólt, illetve hát pontosabban az elnök ócsárlásáról. Sőt, a Nevessünk liberálisan című, természetesen Bushról szóló komédiát az alkotók országos turnéra is viszik.
Szóval, Rachel Corrie történetét – különösen a londoni siker után – nem kevesen várták New Yorkban. De a bemutató csak csúszott. Helyette a művészeti igazgató arról beszélt, hogy még időre van szükség a szövegtanuláshoz, aztán a szerepformáláshoz is. És aztán bejelentette, hogy a darabot mégsem mutatják be. Közleményében James Nicola direktor úgy fogalmazott: több időre van szükség, hogy „megtalálják a módját annak, hogy Rachel szavai felülemelkedjenek mindenfajta polémián”.
Az egyik amerikai lap azonban tudni véli, hogy a New York-i színház vezetősége azért lépett vissza, mert sokakkal konzultálva úgy gondolta, hogy Saron betegsége és a Hamász győzelme utáni légkörben nem szerencsés egy ilyen témájú darab bemutatása. A New York Times ehhez hozzáteszi: valószínűleg sok nagylelkű és bő bukszájú adományozó is elfordult volna a színháztól. Londonban egyébként az idén újra bemutatták a darabot, május elejéig ment a West Enden. Itt, az Egyesült Államokban pedig, ha nem is a tervezett színdarabról, de azért folyik a polémia Rachel Corrie-ról. A héten éppen a Washington Post hasábjain kérdezte valaki: Ki emlékszik Rachel Corrie-ra, és arra, hogy hogyan halt meg?
Járai Judit (Washington)