Szóról szóra
„Járókelő 1: Alig várom, hogy eltűnjön innen ez a borzalom. Járókelő 2: Hozzá ne merjen nyúlni senki a szoborhoz.” (villamosmegálló tegnap délután)
Vége a kampánynak, de nincs megállás, a pártharcok indulatai áttevődnek más objektumokra. Hol mi adódik. A főváros XII. kerületében az engedély nélkül állított turulmadár segít kellő hőfokon tartani gyűlöleteinket, nehogy véletlenül kihűljenek.
Az eset nem könnyű. A szoborrombolás, akárcsak a könyvégetés, randa, barbár dolog, de a jogállamrombolás nem kevésbé az. Itt pedig csak e kettő közül választhatunk. Vagy a szobor sérül, vagy a jogbiztonság. Mert az vitán fölül áll, hogy magát a szobrot jogellenesen állították föl. De: a demokratikus magyar jogállam 17. évében, könyörgöm, az az egy érv ne hangozzék el, hogy mások máshol is építettek, bontottak, vágtak (fát) engedély nélkül.
Engem a turul nem zavar, a környezet, a park – a korábbi állapotokhoz képest – kifejezetten tetszik, mégis: a szobor-jogállam dilemmában az utóbbit tartom sokkal fontosabbnak. Valahogyan meg kell állítani a „nekem mindent szabad” mentalitás terjedését. Ugyanez folyik most a Margitszigeten: kivágjuk a fákat engedély nélkül, ha útban vannak, utána már tehetnek egy szívességet.
A turulügy annyival bonyolultabb, hogy most már érzelmek, elfogultságok is kötődnek hozzá. Vannak, akiknek tetszik, s a magyarság ősi totemállatát látván hazafias érzület dagasztja keblüket, mások viszolyognak tőle, mert nem az ősi, hanem a nagyon is közeli múltban lejáratódott szimbólumot látják benne, s úgy vélik, a városrész második világháborús áldozatairól ne a hungaristákat idéző jelképpel emlékezzenek meg. Ez a vita eldönthetetlen: gondolat- és asszociációs szabadság van.
Most nyilván újabb fellebbezések, időhúzások következnek, hétfőn, szerdán, pénteken a turulpártiak őrzik majd a szobrot, kedden, csütörtökön, szombaton pedig az eltávolítását szorgalmazók tüntetnek előtte.
Pedig nincs mese, amíg nincs rá jogalap, addig le kell venni a madarat. Álljon az oszlop, csobogjon a szökőkút, s ne legyen a tetején semmi. Győzne a törvény szelleme, az ellenzők elégedetten nyugtázhatnák, hogy nincs ott, akik pedig szerették, odazarándokolhatnak ezután is. A szobor hiánya ugyanolyan erős szimbólum lehet, s ugyanúgy kifejezi a bús magyar sorsot, mint a valóságos bronzmadár.
Szále László
főmunkatárs
