Május 13-án közölte a Szép Szó az öt nappal korábban nyolcvanhatodik évében elhunyt Somlyó Györggyel készült egyik utolsó interjút. A lapban kényszerűen rövidített szöveget most teljes terjedelmében is közreadjuk.
Egy ideje betegség kínozta, a legfájdalmasabb, ami írót, költőt érhet: nem találtak el hozzá a szavak. Már a hétköznapi beszéd is nehézkesen ment, amitől kínt és szégyent érzett; hosszú hónapokon át kizárólag a halállal barátkozott. „Halálos verseit”, előre eltervezetten posztumusz kötetben kívánta megjelentetni, gondolatban már a híres családi férfi gyűrűt is a fiára hagyta… Ez a magnószalagra rögzített beszélgetés két órán át tartott, és mert a haláltól való elszakadás nehezen ment, csak a gyermekkor végéig jutottunk s a felismerésig: a legfájóbb gyerekkor is lehet vágyottan szép.
-…Tulajdonképpen van bennem valami furcsa – mondta Somlyó György a tizenegyedik kerületi lakásában -, tulajdonképpen már nem is vagyok én, mert már nem érdekel az irodalom, annyira sem, hogy egy könyvet elolvassak…
-Mit csinál akkor egész nap?
-Zenét hallgatok, mert azt szeretem… és gondolkodom. De már azt sem úgy, mint mikor vad erővel a lidércek és a múzsák hozzám eljöttek… Már csak gondolkodom, és nem történik semmi, fél év óta nem is írtam semmit, csak előtte egy évig húsz-huszonöt verset, amik megjelentek a Holmiban, a Jelenkorban és az ÉS-ben, de könyvben még nem, nem is akarom… ez lesz az én posztumusz kötetem – a halálról.
-A halálon gondolkodik álló nap?
-Legfőképp.
-Barátkozik vele?
-Hát persze.
-Somlyó György, a halállal hogyan kell barátkozni?
-Én is csak annyit tudok róla, amennyit belőle már megírtam.
-Fél?
-Nem. Sőt. Azt is lehet mondani, bármelyik percben jól jönne. Csak ne nyomorúságosan történjen…
-Miért, a nyomorúságos halál milyen?
-Hát nem tudja, hogy sokféleképpen lehet meghalni? Úgyis, hogy valaki az utcán elesik s azzal vége… Az ilyen halál nem nyomorult, de aki már hónapok óta…
-Miért csinált most a kezével úgy, mintha abban pisztoly volna?
-Csak mutatom, hogy így is lehet.
-Azért, mert már nem talál a világban szépet?
-Kevésbé, mint azelőtt.
-És már nem is kíváncsi?
-Kevésbé, mint azelőtt.
-Már megvolt minden?
-Csak a halál, még az nincs meg… Ha jól meg tudom fogalmazni, leírhatja, amit az ember gondol és ír, mint megformált anyagot magából kivetít, az két dolog. Az ember nem ugyanazt gondolja, mint amit aztán – isten tudja, miféle anyagból – a lidércek és a múzsák vezetésével megfogalmaz…
-Már csak a gondolat maradt?
-De abból meg nem lehet verset írni, csak amiket a lidérc a fülembe sípol vagy amit a múzsa a nyakamba csókol…hiszen már egyikük sincs, és ne sajnáljon engem egyáltalán. Elég nagy pályát fejeztem be: sokat utaztam a világban, rengeteget írtam, sokan is szerettek, öt verses kötetem jelent meg franciául, egy hosszú, nagy versem olaszul… Tulajdonképpen van bennem valami furcsa… Tulajdonképpen már nem is én vagyok, mert bár emlékszem mindenre, csak kifejezni nem tudom, mert nem jönnek a szavak, pont a szavak, holott a költészet szavakból és nem gondolatokból áll… ne sajnáljon engem egyáltalán, mert tizenhat évesen én már írtam…
-De különös gyűrűje van!
-Egy-két könyvön kívül ez az én egyetlen öröklésem az apámtól, olyan, mintha ez a gyűrű jelképezné az ő költészetének a továbbélését… Apám szerint a mi őseink spanyol zsidók voltak, egy XVI. századi spanyol zsidó család, akiket Spanyolországból elűztek s ők elindultak kelet felé. A legenda szerint ekkor kapta az én ükapám a gyűrűt, ami valószínűleg nem igaz, csak annyi, hogy ez valóban egy réges-régi gyűrű, melynek ezüst keretében valaha másik kő, egy kámeába vésett arc volt: egy kalapos rabbié. Amikor a gyűrűt az én költő apámtól megörököltem, a közepén már repedés volt, de komolyan hittem, ha annyi évszázadon át kitartott, akkor majd nálam is, de egy nap a kő egyik fele az uszoda vízébe esett, aztán pedig a másik fele veszett el. Attól fogva mindenütt ezt a követ kerestem. Még Amszterdamban is, ahol a gyűrűpiacon ezrével találtam hozzá hasonlót, de olyan sokba került, hogy nem tudtam megvenni. A gyűrű majd Somlyó Bálinté, a fiamé lesz, aki esztétika tanár az ELTE-n, és nagyszerűen ír, csak nem akar, mert úgy érzi, elég volt: Zoltán, György … s most legyen egy Bálint is? A fiam pont így néz ki, mint ezen a képen, ő az unokám, itt meg az anyám és az apám…Anyám, Bolgár Margit egy balatonboglári bádogos-, és vízvezetékszerelő mesternek volt a lánya. Amikor megszülettem, már elváltak, nem egészen legitimen, de hogy miért, azt csak később tudtam meg… Az életem mindig ilyen volt, ilyen bonyolult…talán mert az én apám volt a legköltőibb költő Magyarországon, vagyis a legszegényebb. Egy sötét, pesti, gangos házban élt, anyámék meg egy négyszobás családi házban, amelyhez műhely s gyönyörű kert is tartozott… Anyám valószínűleg nem akarta a gyermekét abban a szörnyűséges budai lakásban felnevelni, ahová apám is csak aludni járt, merthogy a nappalait kávéházakban töltötte, a verseit is ott írta… Én meg tízéves koromig Balatonbogláron éltem, apámhoz csak ünnepekkor vittek… Amikor kicsi voltam, valahogy nem vettem észre, milyen borzaszó is apám lakása, de úgy ötévesen egyszerre csak rálátásom lett a dolgokra, hogy hozzá képest mi gazdagok vagyunk, pedig a nagyapa csak egy vidéki kisiparos… Nem tudtam megfogalmazni, csak gondoltam, azért vagyunk mi külön, mert abban a sötét lakásban a mamával mi egészen biztosan meghalnánk… Mikor apám Boglárra jött, mindig panzióban szállt meg, és én mindkettőjüket egyformán és rajongva szerettem. Apámon művészkalap volt és elegáns öltöny, amiben annyira más és annyira pesti volt, és anyám ebben is hozzá hasonlított és érezhetően hozzá tartozott… Négyéves voltam, amikor hivatalosan elváltak…
-És az édesanyja soha többé nem ment férjhez?
-Dehogynem. Épp mikor tízéves lettem. Azt hiszem, miattam ment hozzá ahhoz a pesti úrhoz. Nem szerelemből, csak érdekből, azért hogy engemet egy pesti gimnáziumba írathasson. A pesti úr kedves volt, szeretett, egy ideig én is őt… Tízéves korában az ember nem tudja, mi az a szerelem. Ttízéves korában az ember örül, ha Pestre mehet, ahol a rokonai élnek, akiknél anyám telente egy-egy hónapot töltött, én meg nem…1930 szeptemberében költöztünk fel Pestre, én beiratkoztam a Markó utcai reálgimnáziumba, anyámat meg három hónap múlva, a Margit hídnál elgázolta egy taxi. Sérülése súlyos volt, annyira, hogy két évet kórházban töltött. Az egyik lábát le is akarták vágni, aztán fölépült, bár az egyik lába rövidebb lett… Míg anyám a napjait a kórházban töltötte, rám rokonok ügyeltek, náluk is laktam, a nénikéimnél, úgyhogy a gyermekkorom viharosan telt, és mégis, mintha az egész csodaszép volna, talán Boglár miatt, mert én olyan gyönyörű rózsafákat, mint amilyenek a nagymama kertjében nőttek, azóta sem láttam…Tudtam, hogy apám irogat, a nagypapa mondogatta, aki nem volt egy literátus ember, azt hiszem, egész életében egyetlen könyvet sem olvasott el, csak mindig újságot… Apám a verseit nekem sosem mutatta, és meg is halt tizenhat éves koromban, és hogy költő legyek, hallani sem akart, talán mert a költészet romantikus nyomorában élt, holott voltak gazdag emberek, akik az irodalmat támogatták volna, de apám azt mondta, ezekkel a ronda gazdagokkal soha… Nagyon furcsa ember volt az én apám. Még azt sem akarta, hogy arról tudjak, hogy ő költő, és nekem is azt mondogatta, csak verseket ne írjak soha. Azt hiszem, megrémült. Attól, hogy az élete bennem ismétlődik meg, hogy egyszer én is ebbe a rettenetbe kerülök bele, és inkább mesélt. Arról, hogyan élt, amikor vidéki városokban újságíróskodott… Azt biztosan tudja, hogy apám anyja a szülésbe belehalt. És azt is, biztosan, ha egy zsidó családban a gyermek anyja elhal, de van egy nővére, akkor ő lesz az új mama… Apám mindig olyan nevetségesen és radikálisan őszinte volt, amilyen az ember már nem is lehet… Horvátországban született, a Dráva partján, és amikor elérkezett az érettségi ideje és megkapta a tételt: „Petőfi és neje”, pocskondiázni kezdte Szendrey Juliannát, mire nemcsak hogy megbuktatták, de az iskolából is kicsapták, s amikor a nagyapa, aki jóravaló könyvelő volt, megtudta, hogy a fia, az ő nevükön, a Schwarczon szerelmes verseket publikál, olyan éktelen haragra gyúlt, hogy otthonról is száműzte. Fiuméba, a lánytestvérhez.
-De hogyan lettek Schwarczból Somlyók?
-Apám tudta, ilyen névvel Magyarországon költő nem lehet. De azt már én sem értem, hogy új névnek miért a Somlyót választotta. Somlyó ugyanis Erdélyben van, ahol apám nem is járt, csak Nagyváradon, ahol az újságírást kezdte, Somló ellenben van a Dunántúlon… Én azt kezdetben nem tudtam, hogy írni jó, csak éreztem, hogy kell, bár a kétséget is, vajon azért kell-e, mert az apám is… És úgy, de úgy fájt, amikor apám a verseimre azt mondta: rosszak, s ha jók volnának, sem szabadna ilyesmivel foglalkoznom… Apám egyik legjobb barátja Karinthy Frigyes volt, a fia, Karinthy Gábor meg az én legjobb barátom lett a másik Gáborral, a Devecserivel… Ki is adtak egy közös kötetecskét, amihez apám adta az előszót, és abba persze, hogy nem azt írta, ezek a versek rosszak, a szerzőkből pedig véletlenül se legyen költő…. Beláthatja, nem jókor jött hozzám. Beláthatja, hogy most semmi jót nem mondhatok…Hiszen már nem is én vagyok…hiszen már csak a betegség van bennem… csak arról beszélhetek meg hogy fél éve egyetlen sort sem, már nem is fogok…mert megtalált egy betegség, mely után előbb a múzsák hagytak el, azután a lidércek, és elmúltak a szerelmek és a szavak is mind…Nahát, azt hiszem, azt még nem mondtuk el, mi lesz velem a világban. De hát erre se terv, se remény… Meg hát én már annyit írtam, túl sokat is… nagyapámat a boglári kertjéből egyenesen Auschwitzba vitték, ez is van még… emlékszem én mindenre, csak már a szavak nem jönnek, mostanában evvel ismerkedem, hogy már csak a test maradt meg nekem…
Scipiades Erzsébet
