GYÖRKE ÁGNES
Nő és (nem)zet
Nira Yuval-Davis: Nem és nemzet. Fordította Szabó Valéria és Szentmiklósi Tamás. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005. 180 oldal, 2890 Ft
Talán sokunkban felmerült a kérdés, különösen a választások tájékán, hogy miként írják meg kulturális, politikai és irodalmi diskurzusok a nemzetben helyet foglaló nemek szerepét. Milyen szerepkört ró a politikai diskurzus a férfira és a nőre? Miféle ideológiát rejt egy-egy kijelentés, politikai hirdetés, regény, amely a nemzet nevében, vagy éppen a nemzethez szól? A kérdés mindenképpen nagyobb, mint Yuval-Davis közel kétszáz oldalas könyvének a keretei (arról nem is beszélve, hogy olyannyira kultúra- és történelemfüggő, hogy éppen az rejtené a legtöbb buktatót, ha általános érvényű elméleti keretbe helyeznénk), az azonban biztos, hogy ez a könyv ma az egyik legjobb bevezető a nem és nemzet kapcsolódási pontjai iránt érdeklődők számára. Yuval-Davis egyrészt arra tesz kísérletet, hogy összefoglalja azokat a nemzetfogalmakat, amelyekkel az utóbbi tíz-húsz év történelmi és szociológiai írásaiban találkozhattunk, másrészt pedig olyan nézőpontból gondolja újra a kérdését, amely figyelembe veszi a társadalmi nem (vagyis a „gender”) szerepét. Az angol nyelvű könyv 1997-es, a magyar kiadás nyolc évvel később látott napvilágot, 2005 őszén, szakmailag igényes fordításban.
Az olvasó számára mindvégig világos, hogy a szerző szerint a nemzettel foglalkozó „nagyelbeszélések” (mint például Benedict Anderson és Ernest Gellner írásai, hogy csak a legismertebbekre utaljak) egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy nincsenek tekintettel azokra a különbségekre, amelyek a nem, etnikum, életkor stb. eltéréseiből adódnak, így abba a tévhitbe esnek, hogy az általuk elképzelt nemzet univerzális, amelyben nincs különbség többek között nők és férfiak tapasztalata között sem. Yuval-Davis alaptézisét tulajdonképpen Gellner elméletének „vakságára” alapozza: míg Gellner azt állítja, hogy a bürokrácia és az értelmiség játszik elsődleges szerepet a nemzet újrateremtésében, Yuval-Davis szerint a nők is részesei ennek a folyamatnak, mégpedig biológiai, kulturális és szimbolikus értelemben egyaránt. Míg azonban Gellnert a modern értelemben vett nemzet és állam kialakulása érdekli, melyet a XVIII-XIX. századi európai iparosodással hoz összefüggésbe, Yuval-Davis nemigen foglalkozik a nemzetek történetével, érdeklődése elsősorban szociológiai természetű; a jelen viszonylatában gondolkozik a nemzetről, nem csak európai kontextusban, példái Japántól az Egyesült Államokig terjednek.
Yuval-Davis szerint a nők helyét a nemzetben, akárcsak a nemzetről írott „nagyelbeszélésekben”, paradox kettősség határozza meg: egyrészt kimaradnak a diskurzusból, mint ahogy Gellner elméletéből is, „másikká” válnak, akik sokáig nem kaptak, és igen sok nemzetben még most sem kapnak helyet a kollektív „mi” közösségében, másrészt azonban, és ebben rejlik a paradoxon, éppen ennek a kollektivitásnak a tiszta és organikus hordozóivá teszi őket a nemzeti retorika. A nemzetet jelképező tiszta nő szimbóluma persze nem meglepő felvetés (George L. Mosse már a nyolcvanas években hosszasan elemezte, hogy miként válik például Delacroix híres ledér Marianne-ja jól öltözött, tiszteletre méltó figurává, mihelyt „hivatalos” nemzeti szimbólummá avatja a II. Köztársaság), Yuval-Davis azonban nem csak trópusokról beszél. Könyvének második fejezete kizárólag a biológiai értelemben vett „nemzeti reprodukciót” taglalja, a nőket anyaként megszólító politikai diskurzusokat. Példái mindig konkrétak, és rendkívüli tájékozottságról tesznek tanúbizonyságot: éppúgy idézi Li Kuan Ju szingapúri miniszterelnök hírhedt eugenetikai nézeteket valló politikáját, mint a CIA egyik kiszivárogtatott jelentését, amely az Egyesült Államok számára „fenyegetően” magas harmadik világbeli születési arányszámokról számol be, rámutatva, hogy a népességszabályozási intézkedések mögött éppúgy megbújhat belső kormányrendelkezés, mint külső nyomás. Helyenként kissé felsorolásszerűvé és kiragadottá válnak ezek a példák, és a szimbolikus dimenzióval való kapcsolódási pont sem igazán kidolgozott: a nemzet tisztaságát reprezentáló nőkről elsősorban a közel- és távol-keleti kulturális és vallási fundamentalizmus kapcsán olvashatunk (hogyan öltek meg palesztin és izraeli nőket férfi rokonaik, mert nem feleltek meg ennek a szerepnek, és viselkedésükkel „szégyent” hoztak közösségükre), vagyis azon túl, hogy rámutat, miként gyakorol a politikai és kulturális diskurzus egyaránt nyomást a nőkre, nincs mélyebb kapcsolat az idézett példák között. Az azonban világos, hogy Yuval-Davis szerint a kulturális hagyományok gyakran a nők fölötti ellenőrzés és elnyomás legitimációs eszközeként használódnak fel, vagyis igen gyakran nagy árat fizet a nő azért a „tiszta” és „tiszteletre méltó” szerepért, amelyet a politikai és vallási diskurzus ráruház.
Felmerül persze a kérdés, hogy hol vannak e szimbolikus és biológiai „világban” a férfiak. A könyv címe nem és nemzet kapcsolatának taglalását ígérte, de maszkulinitásról csak érintőlegesen olvashatunk, elsősorban a hadseregekről és háborúkról írott fejezetben. Kissé furcsán illeszkedik a könyvbe az állampolgárság elméleti kérdéseit taglaló fejezet, bár tény, hogy kiválóan összefoglalja a kérdés elméleti megközelítéseit, és rámutat, hogy többes kötődést kifejező fogalomról van szó, amely helyi, etnikai, nemzeti és nemzeteken túlnyúló közösségekben való tagságot is jelent. Vagyis bár ragyogó bevezető a könyv a nem és nemzet témájában járatlan olvasó számára, és az is világos, hogy nemcsak elméleti bevezetőként kíván szolgálni, hanem nagyon is gyakorlatias, politikai célokat szorgalmazó útmutatóként, elég sok kérdést kidolgozatlanul, illetve nyitva hagy. Ez persze nem baj, hiszen van mit továbbgondolnia az olvasónak, kritikusnak. Talán maga a szerző is így van vele, hiszen következő könyve, amelyen éppen most dolgozik, igencsak hasonló témát feszeget (Nationalism, Identity, and Belonging), előtérbe helyezve az identitás és a hovatartozás politikájának átfogóbb kérdéseit.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 19. szám
