Forrás: ÉS

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS

Emberdzsem

Garaczinak, Marosnak, Cicahalnak

A lágy, tavaszi napsütésben fürdő Király utcán a fuvallat finoman fésülte a szemetet, odafent, a friss égen két, kis híján öszszeolvadó habfelhőt kergetett a szél, arrébb, kissé lemaradva egy harmadik pamacs vitorlázott, lustán, mintha felmentést kapott volna a fizikai törvények alól.

Bézs lazán a kovácsoltvas korlátnak dőlve cigarettázott az erkélyen, és a hetvenes troliban gyönyörködött. Hosszú évek alatt érett meg benne a meggyőződés, hogy a trolik csakis felülnézetből szépek, mert csak madártávlatból látszik rajtuk igazán az a gigászi küszködés, ahogy a dróton rángatóznak.

Micsoda emberfeletti heroizmus – dünnyögte maga elé Bézs -, olyanok ezek a trolik, mint a láncra vert kutyák, próbálnak kiszabadulni a rabságból, de nem megy, arra kell menniük, amerre a pórázuk vezet, másfelé nem mehetnek, nem tudnak, pedig mennyire szeretnének.

Istenem – sóhajtott Bézs -, mennyire szeretnének a trolik egyszer másfelé kanyarodni, szarni a menetrendre és a kijelölt útvonalra, otthagyni az áramvezetéket, és menni, csak menni bele a vakvilágba, menni, amerre látnak, benzint vedelni, pöfögni, füstöt eregetni.

Az elképzelt szabadságtól Bézs valósággal meghatódott, még halkan énekelni is kezdett: az indexet kitette a világ, Dean, merre mehetnénk még, hosszú sorokban állnak a felhők mögöttünk, csapj a lovak közé, Nap legyen a szelek szárnyán, úgy menjünk, vitorlázzon és sikoltson a kék égre visszaszegezett táj, hasítsunk pacsirtafüttynél magasabbra, hóbundás bokrok alatt aludjunk meg, lássuk a várost, porban szunnyadót, hegyek élét, kéken vibrálót, utat, szürkét, muzsikálót, induljunk, Dean, vigyázd az út szélét, Denver felé kinyílt minden virág.

Soha nem mondtam olyat, hogy nem cigizhetsz a szobában – szólt Irén, mikor vizes ruhával kezében kilépett az erkélyre, majd felmászott a rozoga műanyag campingszékre, arra, amelyiken Bézs szokott gubbasztani, mikor esténként kiül a friss levegőre cigarettázni, és közben megiszik pár sört, nézi a trolik tetejét.

Nem bírom, amikor a dohányszag beleivódik a függönyökbe, meg a bútorok kárpitjába. És ne rakj a kötélre annyi ruhát, mert leszakad, mint a múltkor, és ne is kapaszkodj bele – mondta Bézs, és figyelte, ahogy Irén billeg a fehér campingszéken, ahogy törekszik a fregoli húrjai felé, ahogy combján megfeszül az izom, ahogy a könnyű, virágmintás, nyári szoknya alól elővillan szív alakú feneke, és a feneke vájatába rejtett fekete damil, amit mostanság bugyinak hívnak.

Ha most rácsapnék a seggére – gondolta Bézs -, lezuhanna, és szétmállana egy trolin, és a troli csak menne tovább, talán két-három megálló is eltelne, mire rájönnének, egy hulla hever a tetőn, addigra már senki sem emlékezne pontosan, mikor, hol pottyant a holttest rájuk. Talán meg lehetne úszni, talán anynyira széttrancsírozódna Irén arca, hogy fel sem ismernék, én meg azt mondanám Zsófinak meg a szomszédoknak, hogy Irén hazaköltözött Tiszazugra a szüleihez, a tiszazugi szülőknek meg azt, hogy elszökött egy katolikus rockzenésszel, aki már régóta a szeretője volt.

Azt láttam ma a tévében – mondta Irén teregetés közben -, hogy Norvégiában él egy ember, akinek az volt a leghőbb vágya, hogy levágják a lábait. De most komolyan… Ez a pasi gyűlölte a saját lábait, képtelen volt együttélni velük, és folyton azzal nyaggatta az orvosokat, hogy vágják le a lábait, de persze az orvosok hallani sem akartak az egészről, azt mondták, amit szoktak, hogy ők a gyógyításra esküdtek fel, nem a pusztításra.

Irén, nem ismersz te véletlenül egy basszgitárost, akinek a bőrdzsekije hátára a torinói lepel van felvarrva, és a gitártokján az áll: No Beer Sold To Lators? – kérdezte Bézs, és a csikkel meggyújtott egy új cigarettát, a régit az utcára pöccintette.

Bézs éppen a fenekébe látott Irénnek, és azt gondolta, milyen érdekes lenne, ha Irént éppen a feneke lyuka árulná el – egy gyanús hunyorgással, egy zavart rángással, egy félreérthető pillantással. Milyen vicces is lenne holnap elmesélni a tanáriban, hogy vasárnap délután mélyen Irén seggébe néztem, és rámordultam: tudom, hogy megcsalsz, te ribanc, és a segge elárulta a lotyót, hiába mondta a szája, hogy nem igaz, a segge bevallotta: bűnös vagyok.

És a norvég pasas – folytatta Irén -, miután a doktorok megtagadták a segítséget, mindenfélével próbálkozott, például vonatsínre tette a lábát, de hát a masiniszták már mind ismerték, kilométerekről kiszúrták, aztán léc nélkül siklott le a legmeredekebb sípályákon, hátha úgy kitöri a lábát, hogy végül amputálni kell, de balszerencséjére soha nem lett semmi komolyabb sérülése. Kétségbeesésében még favágókat is lefizetett, hogy fűrészeljék le a csülkét, de persze azok is szartak levágni, eltették a pénzt, aztán elhajtották szerencsétlent, úgyhogy a pasi lassan teljesen bekattant, mély depresszióba esett, totál boldogtalan lett, a nappalokat végigbőgte, éjjelente meg kerekes székről álmodott – mondta Irén, és a feneke sem rebbent.

Teljesen hülyének nézik az embert – háborgott Bézs, miután a konyhából hozott magának egy üveg sört -, gondolj csak bele, Irén, a sarki közértben kilencvenkilenc forint egy üveg Borsodi, viszont a hatos csomag ötszázkilencvenkilenc, ami azért nagyon furcsa, mert az ember azt hinné, hogy minél többet vesz valamiből, annál olcsóbban adják, legalábbis szerintem egy normális kapitalizmusban, egy épeszű piacgazdaságban, egy jól működő szabadversenyben így kellene lennie. Ezzel szemben nálunk, itt a sarki CBA-ban, drágább a hatos csomag sör, mintha egyesével vennék hatot, mert ha egyesével venném, az ötszázkilencvennégy forint lenne, szemben az ötszázkilencvenkilenccel, ami tulajdonképpen hatszáz, mert arra még nem volt példa, hogy a pénztáros csaj egy forintot visszaadott volna.

Aztán a viking ürge már ki se jött a lakásából – mondta Irén -, segélyen élt, ami Norvégiában állítólag nem is olyan kevés, simán el lehet vegetálni belőle. Ivott, mint a gödény, egész nap csak a tévét bámulta, meg cigizett gőzerővel, mert abban reménykedett, hogy érszűkülete lesz, és akkor amputálják a lábát, de igazából már ebben sem bízott, elveszítette minden hitét az életben, csak vedelt, meg bagózott, meg ült a tévé előtt bambán és céltalanul. Azután egy este pocsolyarészegen elaludt a tévé előtt, kezében az égő cigivel, és a cigi ráesett a plédre, amivel a lábát takarta az ipse, de nem azért, mert fázott, hanem azért, mert látni se bírta már a lábait, és a pléd felgyulladt, és leégtek a pasi lábai, ami meg megmaradt, azt végül le kellett vágni.

Bézsnek megint remek kilátása nyílt a teregető Irén fenekébe, és erről eszébe jutott egyik kollégája, aki gumitehenet vett a lányának karácsonyra, aztán elutazott januárban egy siófoki továbbképzésre, és mire hazajött, az asszony kitette a szűrét, ott állt az ajtó előtt a csávó összes cucca nejlonszatyrokba, sporttáskákba meg bőröndökbe csomagolva, és már a válóper is be volt adva.

Azt meséltem már neked, hogy Félix hogy járt? – kérdezte Bézs.

Irén azt mondta, igen.

Félix, tudod, az albínó tesitanár, aki energiatakarékos villanykörtékkel bizniszel, ismered, asszem még táncoltál is vele a szalagavatón, szóval ez a Félix elutazott továbbképzésre – mesélte Bézs -, a felesége meg átment a szomszédba, ahol egy író lakott, hogy az író fújja már fel a gumitehenet, mert nincs otthon a Félix, aki felfújná, és a gyerek meg már nagyon szeretne a gumitehénnel játszani. És az író felfújta a tehenet, jobban is, mint kellett volna, mert a tehén a végén szétrobbant. Az író persze magyarázkodni kezdett, hogy ő csak a tökéletességre törekedett, meg hogy a potencialitás és az aktualitás közötti rést kívánta betömni vagy befújni, meg minden, összevissza hablatyolt zavarában szegény. A kislány meg, asszem Zsanettnak hívják, csak bömbölt egész nap, hogy meghalt a bocim, jaj, szegény bocikám, úgyhogy az asszony jól lebaszta az írót, és megfenyegette, hogy ha hazajön a Félix, akkor majd kap tőle, és hogy ne is álmodjon a továbbiakban akciós árú energiatakarékos villanykörtékről – nevetett Bézs.

Halvány fogalmam sincs, mi a szart művelsz te az alsógatyáiddal, beleszarsz vagy mi, de még hatvan fokon se jön ki belőlük a féknyom – háborgott Irén, mikor lemászott a billegő campingszékről, majd három darab nem kifogástalanul fehér fecskével visszaindult a fürdőszobába, hogy kihozza a második adag vizes ruhát.

Nektek, nőknek ebből a szempontból sokkal könnyebb a helyzetetek, mint nekünk, férfiaknak – magyarázta Bézs -, és ezt egyáltalán nem magyarázkodásból mondom, mert nincs okom magyarázkodásra, nekem nincs. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nektek, nőknek nem szőrös a seggetek, nekünk, férfiaknak viszont nagyon is, és ezért egy lágyabb állagú széklet után nekünk, férfiaknak szinte lehetetlen papírral eltávolítani hátsónkról a masszát, éppen a szőr miatt, ugyanis a szőrbe beleragad a szar, és mikor már beleragadt, akkor már lehetetlenség onnan kitörölni, azt már akkor csak maszatolni lehet.

Nagyon szépen kérlek, ne tarts székfoglalót a betyárkörtéidről – kiabálta a fürdőszobából Irén -, kezdem azt hinni, hogy beteg vagy, folyton a szarról, a seggekről meg ilyesmikről beszélsz, mintha perverz lennél, vagy mi. A múltkor például, amikor itt volt a Zsófi, előadtad azt a sztoridat, hogy a Félix barátod kapott az író szomszédjától valami könyvet, amiben két törpe a cirkuszi lakókocsiban seggbekúr egy fakírt, aztán megjön a harmadik törpe, és annak is áll a fasza. A Zsófi meg utána azt kérdezte tőlem, hogy a Bézs biztosan nem biszex-e, alig tudtam neki elmagyarázni, hogy ez szerinted irodalom meg ilyesmi. Valamelyik nap pedig azt kellett végighallgatnom vacsora közben, hogy nem érted azokat a férfiakat, például a Félixet, akik nőket durrantanak seggbe, mert akkor már miért nem férfiakkal csinálják ugyanezt, hiszen szerinted a nőket azért viselik el a férfiak, mert birtokában vannak két olyan testrésznek, ami a férfiaknak nincs, viszont aki beéri egy olyan testrésszel, ami a férfiaknak is van, az szerencsés, hiszen az nincs rákényszerítve a nőkkel való együttélésre, nyugodtan élhet férfival is, ami ugye szerinted sokkal békésebb és kellemesebb dolog, mint nővel élni. Na és akkor még nem is említettem azt a műsorodat, amit múlt nyáron, a hajdúszoboszlói szállodaszoba vécéajtajában rendeztél, miután állítólag visszafröcskölt a seggedre a víz a csúszdás klotyóból, mert csúszdás vécé volt, nem platós, és akkor kifejtetted nekem, hogy a nyugati kultúra, a görög-zsidó-keresztény civilizáció legmarkánsabb szimbóluma az angol vécé, s hogy ennek a kultúrának a hanyatlását semmi nem jelzi markánsabban, mint hogy ebből a szimbólumból visszafröcsöl a víz az ember seggére, mert a nyugati ember már nem bír szembenézni a saját ürülékével, és inkább tűri, hogy visszacsapjon a víz a csúszdás klotyóból a seggére, csak hogy szarás után nehogy szembesülnie kelljen a saját bélsarával, ahogy az egy klasszikus platós angol vécé esetében fennáll, és még azt is ordibáltad, hogy a platós angol vécé a fénykor, a csúszdás klotyó pedig a hübrisz, a létfelejtés maga, és hogy közeleg az áté, a szörnyű isteni bosszú, amit azért furcsálltam nagyon, mert te állítólag nem is hiszel az istenben.

Nem egész pontosan adtad vissza azt, amit mondtam – kiabálta az erkélyajtóból a fürdőszoba felé Bézs -, volt benne némi ferdítés és túlzás, és ha mindenáron veszekedni akarsz, akkor jelzem, hogy négy éve kérem, hogy ne abban a konyhaszekrényben tárold a filterezett borsmentalevél teádat, ahol a kenyeret tartjuk, mert te nem tudod, mert nem eszel kenyeret, de én érzem, a nyelvemmel meg az orrommal érzem, hogy a kenyérnek olyan íze meg szaga lesz a borsmentalevél teától, mintha mentolos rágót vagy fogkrémet ennék. De én ezt nem vágom állandóan a fejedhez, pedig megtehetném, mert nem nagyon kellemes dolog ám fogkrémízű kenyérrel enni a pacalt hét éve, de mégsem vágom a fejedhez, mert én nem szeretnék folytonos kötélhúzásban, állandó viszálykodásban, konstans hisztériában élni, mert én nem ezt láttam, hallottam otthon.

Irén visszaérkezett az erkélyre, újra felmászott a campingszékre, és tovább teregetett, némán, mint aki nem is hallotta a borsmentalevél teáról tett megjegyzést. Aztán később, talán két-három perc múlva mégis megszólalt, oké, mondta, hagyjuk a torzsalkodást, kurvára nem szeretném, ha megint letanyahasúznád az apámat, lerepedtsarkúznád az anyámat, és azt se bírnám, ha az egész Tiszazugot újfent elküldenéd a sunyiba, úgyhogy oké, a gép már főzi a kondenzcsíkos gatyáidat, és a borsmentalevél teát is rögvest átteszem a harisnyás fiókomba, ahogy a teregetést befejeztem, oké?

Szóval a Félix felesége, asszem Seronnak hívják, már nem bírta kivárni, hogy Félix hazajöjjön a továbbképzésről – szólt Bézs békülékeny hangszínen -, mert Zsanettka megszakítás nélkül visított a szétdurrant gumitehén miatt, és az anyja már képtelen volt elviselni, ezért járni kezdte a játékboltokat plasztikboci után. Már száz játékboltban megfordult, de sehol sem lehetett gumitehenet kapni, és azt történt, hogy mikor a Félix felesége bement a százegyedik boltba, és feltette százegyedszer is a kérdést, hogy felfújható gumitehenet lehet-e kapni, akkor az egyik eladó rohadtul röhögni kezdett, majd megfulladt. Erre a Félix neje felháborodott, hogy mi olyan baromi vicces, és akkor az eladósrác, egy húsz év körüli fülbevalós gyerek azt mondta neki, hogy ő meg nem mondja, mi olyan funny, de leírja egy cetlire, hol kap ilyen bocis cuccot. Aztán a Félixné elment a címre, ahol is egy sexshopot talált, és ott tényleg volt gumitehén, pontosan olyan, mint amelyik kidurrant az írónál, és a sexshopban az eladó felvilágosította az asszonyt, hogy a tehén olasz termék, rá is van írva a tőgyére, hogy MADE IN ITALY, és amúgy nagyon praktikus jószág, seggbe dugható, hiszen a végbélnyílás gumija síkosított, ráadásul most a karácsony utáni nagy leértékelés miatt harminc százalékkal olcsóbban elvihető – és Bézs úgy nyerített a röhögéstől, hogy majdnem lenyelte a cigit.

Hát te tényleg beteg vagy – állapította meg Irén, és közben majdnem lezuhant a mélybe, mert a fregoli egyik húrja elpattant, túl sok ruhát pakolt rá, vagy belekapaszkodhatott, és Irén (vagy azért mert megijedt, vagy azért, mert előzőleg tényleg a szárítókötélbe kapaszkodott) elveszítette az egyensúlyát, és ha a bal lábával nem sikerült volna az utolsó pillanatban kitámasztania magát a kovácsoltvas korláton, akkor vége lett volna neki.

Mondtam, nem? – kérdezte mérgesen Bézs, és megfogta Irén fenekét, aztán lesegítette a campingszékről.

Ha kertes házban laknánk – mondta sértődötten és kicsit még rémülten Irén, aki közben nekidőlt a kovácsoltvas korlátnak, és idegességében rágyújtott, sőt még Bézs sörébe is belekortyolt, ami egyébként nem volt szokása -, akkor nem kéne folyton ezen a kibaszott kínai campingszéken billegnem élet és halál között egy ötödik emeleti erkélyen ahhoz, hogy legalább tavasztól őszig friss levegőn száradjanak a szaros gatyáid! Már amennyire friss levegőnek lehet ezt itt nevezni, mert abban talán igazad van, hogy a trolik árammal mennek, de ez a kurva sok kocsi egyáltalán nem árammal megy ám, hanem benzinnel, és a büdös levegő meleg, tehát felfelé száll, úgyhogy kipufogószagú az összes blúzom, akármit is mondasz, és én a kipufogószagú blúzaim miatt kockáztatom a tyúkszaros életemet nap mint nap.

Nyitva az út Tiszazugra, dünnyögte maga elé halkan Bézs, aki az elszakadt szárítókötelet próbálta a billegő campingszéken állva összecsomózni.

Irén a kovácsoltvas korlátnak dőlve éppen Bézs fenekébe látott, a Puma rövidnadrág alól elővillant Bézs szőrös segge, és Irén most arra gondolt, hogy ez a sok szőr neki mennyi felesleges és nehéz munkát ad, és elhatározta, ha még egyszer az életében arra adja a fejét, hogy egy férfival közös háztartásba költözzön, akkor jó előre meg fogja vizsgálni annak a férfinak a szőrmennyiségét, mert nem mindegy, igazán nem mindegy, hogy az ember lánya koncertekre meg moziba és színházba jár szabadidejében, vagy egy kiállhatatlan férfi bélsarát próbálja szakadatlanul eltüntetni.

Igenis igaza van a Zsófinak abban – pufogott Irén -, hogy ha jobban megvizsgáljuk az ügyet, ha jobban megvakarjuk a dolgot, ahogy Zsófi szokott fogalmazni, akkor kiderül, hogy a nőket háztartási alkalmazottaknak és szexrabszolgának tartják a férfiak, és az úgynevezett fix párkapcsolatban élő nők szabadideje a mosásra, a főzésre, a takarításra, na meg az orális szexre korlátozódik, arról már nem is beszélve, hogy ebből a „fix párkapcsolatból” is kezd elegem lenni, négy éve ígéred, hogy elveszel feleségül.

Irén, értsd meg végre, hogy azok a társak, akik nem hiszik el maguknak, hogy szeretik egymást, s ezért az államtól és/vagy az egyháztól kérnek erről igazolást, azok igenis megérdemlik azt a pokoli kalamajkát, ahová a házasság intézménye szükségszerűen vezet, s a legnagyobb baj ebben az országban éppen az, hogy ez a pofonegyszerű igazság nem része a középiskolai tananyagnak – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Bézs, és egy pillanatra abbahagyta a fregoli elszakadt kötelének reparálását, hogy megfordulhasson, s jelentőségteljesen Irén szemébe nézhessen.

Irén azonban sértődötten elkapta tekintetét, s Bézs helyett inkább a friss égen lustán vitorlázó felhőpamacsra nézett (a másik két habfelhőt addigra elkergette a szél a Király utca fölül, úgyhogy ez a harmadik kedvére vitorlázhatott a tág égbolton), s közben azon gondolkodott, mit készítsen vacsorára, nekiálljon-e mézes oldalast sütni, ahogyan azt reggel óta tervezte, vagy esetleg kifejezze elégedetlenségét azzal, hogy némi tegnapi turistafelvágottat vet oda Bézs elé szikkadt zsömlével.

Ezek után vajon mit eszünk ma? – kérdezte magától Bézs, és hogy a kellemetlen házasság-témáról elterelje Irén figyelmét, azt kérdezte tőle: – Na és mi lett a norvég faszingerrel?

Ja – válaszolt Irén -, a pasi, miután végre megszabadult a lábaitól, boldog életet élt, megházasodott, gyerekei lettek, közben fényes üzleti karriert csinált, és vett egy gyönyörű kertes házat, melynek ablakai a fjordra néztek. A felesége, vagyis a bejárónő minden áldott nap a kertben teregette ki a mosott ruhákat, és így azok mindig friss, üde, tengeri szellőben száradtak, és a gyerekek minden reggel illatos ruhában mentek iskolába, illetve nem minden nap, mert szombaton, vasárnap és a tanítási szünetekben egzotikus szigetekre repült a család pihenni.

Nagyon vicces, mindjárt halálra röhögöm magam – gondolta Bézs -, haza lehet menni Tiszazugra, és a gőzölgő tehénszar illatában szárítani a ruhákat. De gondolatait nem mondta ki, helyette csak annyit kérdezett, hogy a fickó gyerekei nem örökölték-e el a csávótól a lábnélküliség vágyát.

Ez nem volt benne a dokumentumfilmben – mondta ingerülten Irén -, és különben sem értem, hogy neked miért kell minden történet után még egy meg még egy kérdést feltenned, miért nem lehet elfogadni, hogy a történetnek valahol vége van, és passz, nincs tovább? Ezért nem lehet veled moziba se menni, mert vége van a filmnek, és te nem tudod elfogadni, hogy kész, annyi, mert neked még van ötven kérdésed, hogy például, mi lett a kutyával, aki a második jelenetben egyet ugatott, meg hogy miben halt meg a nagymama, mennyiért adták el a kocsit, ami összetört az autósüldözéskor, meg hasonló baromságok, tisztára az agyamra mész.

Nagyon vicces, mindjárt halálra röhögöm magam – mondta Bézs, és már majdnem kész volt a csomóval -, haza lehet takarodni Tiszazugra, és a gőzölgő tehénszar illatában szárítani a ruhákat, vagy el lehet húzni a Jézus Szíve Rockfesztiválra is, és lágy gitárfutamok, valamint a Szentlélek szárnyának suhogása közepette teregetni.

Irénnek megremegett a feneke, nem volt több mint egy gyanús hunyorgás, egy zavart rángás, egy félreérthető pillantás, ráadásul Bézs a campingszéken billegve, Irénnek háttal az egészet nem is láthatta, de Irén ettől a pici, pillanatnyi megingástól elveszítette a lába alól a talajt, arca elvörösödött, mozdulatainak immár nem volt ura, tudatára sűrű köd szállt, és végül rácsapott Bézs seggére.

Bézs imbolyogni kezdett a széken, egyre jobban kilengett, végül elveszítette egyensúlyát, de mielőtt lezuhant volna, még belekapaszkodott a fregoli egyik épp húrjába, azon lógott kis ideig, kalimpálva és jajveszékelve. Közben Irén azt kérdezte a vergődő Bézstől: – Na, Bézs, ki nevet a végén? Mire Bézs szinte vicsorogva ordította: – Meglásd, Irén, sírás lesz a vége!

Aztán elszakadt ez a húr is, és Bézs aláhullott a Király utca mélyére, éppen egy hetvenes trolira, és szétmállott a teste a troli tetején, nem maradt más belőle, csak valami darabos massza, olyan emberdzsem vagy mi. A troli pedig csak ment tovább, két-három megálló is eltelt, mire rájöttek, nem leesett vakolatdarab vagy kövér macska miatt horpadt be a tető, hanem egy hulla hever ottan, de mire erre rádöbbentek, addigra már senki sem emlékezett pontosan, mikor, hol pottyant a holttest rájuk.

A kék egű, porban szunnyadó, pacsirtafüttytől hangos Vértanúk terénél a sofőr végre leállította a járművet, felmászott a troli tetejére, hogy megnézze, mi a helyzet, és a látvány okozta első sokk után a tetőszellőzőn bekiabálva kérdezte az utasokat: – Ez a mocsok meg mikor került ide?

És a kérdésre a következő válaszok érkeztek: 1., a Dvoøák sétányon, 2., a Nefelejcs utca után rögtön, 3., a Lövölde tér előtt a kisposta magasságában, 4., éppen a nagykörúton, 5., az Izabella utcánál, mielőtt a henteshez értünk volna, 6., fogalmam sincs, kurvára nem is érdekel, haladjunk, mert meg kell etetnem a lányom hörcsögeit, 7., pontosan a Rejtő Jenő utcán, a régi Nemzeti mellett.

A színháznál nem eshetett ránk – jelentette ki határozottan a sofőr a tetőn -, az teljesen ki van zárva, mert arra nem jár a troli, és még ha be lennék rúgva, ahogy nem vagyok, akkor se tudnék arra menni, mert a troli, kérem, az csak arra megy, amerre a villanydrót vezet, másmerre nem bír menni, ilyen a troli.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 19. szám