MONORI ÁRON
Akikre büszkék vagyunk
A magyar katolikus egyház 2006-ban ünnepli Prohászka Ottokár (székesfehérvári) püspökké szentelésének századik évfordulóját. Ebből az alkalomból a székesfehérvári egyházmegye az idén Prohászka-évet tart, amelynek keretében a zarándoklat, lelki gyakorlatok és megemlékező kiállítások mellett tudományos konferenciákat is szervez, az egykori fehérvári püspök életművének minél részletesebb feltárására. Az utóbbiak keretében feltehetően sor kerül a Prohászka-életmű problematikus részleteinek, nevezetesen a püspök masszív, konzekvens és a magyar közgondolkodást tragikusan befolyásoló antiszemitizmusának tárgyalására is. Az évforduló kapcsán a hazai médiában is megszaporodtak a Prohászkát méltató műsorok. Magam két ilyet láttam, illetve hallottam, s ezekben sajnálattal tapasztaltam, hogy a szélesebb közönségnek szánt ismeretterjesztés Prohászka-képe finoman szólva hiányosra és felettébb apologetikusra sikerült. Persze bemutathatnak még az idén az életművet cizelláltabban ismertető műsorokat is, de aki azokból szerzi ismereteit, amelyekkel én találkoztam, végletesen torz Prohászka-képet kap, s ez a fenti műsorok készítői és az azokat műsorra tűző médiumok felelőssége.
A Pax TV-ben január 11-én bemutatott, Magyarország apostola és tanítómestere című film nézői, illetve a Magyar Rádió Kossuth adóján március 9-én elhangzott Tanúim lesztek! című műsor hallgatói egy minden szempontból tökéletes és szent ember képével találkozhattak: „[Prohászka] egész munkássága arra épült föl, hogy hiteles kereszténységet a modern kor nyelvén továbbadni. (…) országos jellegű tevékenységét nem fejezte be mint püspök, hanem tovább folytatta, és valójában az egyik legnagyobb hatású lelkipásztora a XX. századnak, aki a magyar értelmiség nagy részét visszafordította arról az eszmei útról, amely akkor divatos volt, és amelyre akkor bizony könnyebb volt rámenni, mint arról letérni [hogy mi ez az út, nem derül ki – M. Á.]. De Prohászka a katolikus igazságokat olyan veretesen tudta megfogalmazni, hogy vele együtt, hogy úgy mondjam, megszületett egy olyan elkötelezett katolikus világi értelmiségi réteg, amely majd az I. világháborút követő nemzettragédia során megmutatja alkotókészségét (…) Prohászka kétségtelenül a szellemi vezér” (dr. Török József professzor, katolikus pap). „Ő apostola és tanítója volt a mi magyar népünknek (…). Rendszeresen publikálta gondolatait napilapokban, más megjelenő írásaiban is közölte az ő tanulmányainak eredményét. (…) tanító munkája az egész országra kiterjedt. (…) Főképp az intelligencia volt az ő gondja, mert tudta nagyon jól, hogy egy országnak értelmes, jól gondolkodó, keresztény értékekkel telített emberekre van szüksége, akik az országot és az egyes településeket vezetik, gondozzák. Prohászka Ottokárban a magyar egyház egy olyan személyiséget tisztelhet, akihez fogható talán a nagyon távolabbi időből egy Pázmány Péter” (dr. Takács Nándor megyéspüspök). „A művei ma is tulajdonképpen útmutatók és iránymutatók (…) az a mély gondolkodás, ahogyan akarta szolgálni korában a nemzetét, a magyarságot és az egyházat is, ma is példamutató, és erre ma is nagyon nagy szükségünk van. (…) Föltekintek, mint a magyar történelemnek és a magyar egyháznak is egy lánglelkű apostolára” (Paskai László bíboros). „Prohászka püspök egy hatalmas csillag a magyar egyház egén, és azt hiszem, hogy hatalmas csillag az egész nemzet egén. (…) Megérdemli, hogy ez a sokszor meg nem értett ember, ez a sokszor megbélyegzett ember, a maga nagyságában példaként álljon a mai kor embere előtt is. (…) akiben van jó szándék, és akiben van nyitottság, aki nem az előítéletek bezártságával néz szét a világban, az Prohászkában igaz és aktuális értékeket talál meg. (…) ilyen érték például ma is az ő humanizmusa, az emberszeretete (Spányi Antal megyéspüspök).
De mi is a probléma valójában? Az, ami a műsorokból kimaradt. Azaz annak a ténynek a jótékony elhallgatása, hogy Prohászka fent is említett és méltatott, kora társadalmi problémáira reflektáló publicisztikai és néptanítói tevékenységének egyik legfontosabb része az általa kifejtett antiszemita propaganda volt. Ennek eredményeként a XX. század magyar antiszemitái bátran hivatkozhattak (és hivatkoztak is) a nagy társadalmi tekintéllyel bíró püspök nézeteire, amikor a magyar zsidókat kívánták diszkriminálni. A fenti műsorokban elhangzottakat igazán akkor értékelhetjük, ha megnézzük, melyek voltak Prohászka „rendszeresen publikált gondolatai”, amelyekkel „a magyar értelmiség nagy részét visszafordította arról az eszmei útról, amely akkor divatos volt”, és amelyek segítségével „megszületett egy olyan elkötelezett katolikus világi értelmiségi réteg, amely majd az I. világháborút követő nemzettragédia során megmutatja alkotókészségét”. Ezek a gondolatok nagyban hatottak a korabeli katolikus értelmiségre, és általában a közéleti kérdések iránt érdeklődők zsidókkal kapcsolatos attitűdjeire, továbbá a két világháború közötti Magyarország, az ún. keresztény kurzus hivatalos ideológiájára.1
A székesfehérvári püspök zsidókhoz való viszonyát mindvégig konzekvens antiszemitizmus jellemezte. A témában vallott nézeteit elsősorban egyrészt az 1890-es években, a zsidó vallási recepció parlamenti (és sajtóbeli) tárgyalása idején, másrészt az 1910-es és 1920-as években főként „a zsidóknak” a szerinte elégtelen háborús részvétele, illetve az ún. numerus clausus törvény kapcsán fejtette ki. Prohászka a zsidó vallás egyenjogúsítását ellenezte, a XX. századi Európa első zsidóellenes diszkriminatív jogszabályát követelte és támogatta. Véleménye szerint: „[A] zsidóságot nem szabad recipiálni a keresztény államoknak, hanem védekezniök kell ellene, s ahol s ahogy lehet, túl kell adniok rajta. (…) A zsidóság mindenütt fekély, mely megmérgezi a morálist, kiváltképp az üzleti világban. Lealacsonyítja az erkölcsi színvonalat s a korrupciót általános divattá emeli. Meghamisítja az erkölcsi fogalmakat, tagad minden törvényt és eszményt, s lelkiismerete nem lévén, megfojtja szívtelenül áldozatait, melyeket behálóznia sikerült. (…) Keresztény társadalomban a zsidókat emancipálni annyit tesz, mint az erkölcstelenségnek és az erkölcsiségnek ugyanazt a szabadságot, a lelkiismeretnek s lelkiismeretlenségnek ugyanazon jogokat adni.”2 „Menjünk végig a frontok gyűrődésein s tapasztaljuk meg, hogy minél közelebb jutunk a tűzhöz, annál több ott a keresztény nép, s minél hátrább kerülünk, annál több ott a zsidó. Az pusztul, ez óvja irháját – a jövendő magyar kultúra javára! A honvédelem nagy, nehéz munkáját végzik egyetemi ifjaink is s nem érnek rá tanulni; addig az egyetem s műegyetem padjain tért foglalnak mások, kikből itthon bőven van, s kik – nem gondolhatok mást, azért mondom ki – csak azért maradhattak itthon, mert degeneráltak.”3 „Magyarország nem volt felkészülve a zsidók „recepciójára” [az 1848-as emancipációs törvényre – M. Á.].4 A zsidók addigi jogkorlátozása – amely védelmet és biztonságot nyújtott a magyar társadalomnak – megszűnt, s jogaik kiterjesztésével az ország hirtelen egy intelligens és ravasz faj szabad hódításának lett kitéve. (…) Hogy állunk az asszimilációval és a keveredéssel, amely egyesítené az idegen zsidót a magyarral, és megszüntetné az antropológiai és faji különbségeket? (…) [A zsidó] idegen volt és idegen maradt. Magyarul beszélt, de zsidónak érezte magát. Magyarországon élt, de megragadt zsidóságában. Közösséget alkotott a közösségen belül. (…) Jött a bolsevizmus árja, és akik a gátat megnyitották előtte, magyarul beszéltek, de zsidók voltak. (…) A zsidókérdés valójában faji kérdés, a judaizmus nem egy vallásos szekta, hanem pontosan meghatározott faj vagy nemzet, amely szemben áll a honos fajjal, az állam fő támaszával.”5
Az idézett mondatok röviden felölelik a hagyományos és modern antiszemitizmus jó néhány alaptoposzát, a kollektív zsidó immoralitástól és nemzetidegenségtől a magyar társadalom szétbomlasztásán keresztül a judeobolsevizmus vádjáig. Egy Prohászka Ottokárról szóló műsornak ezt is meg kellene mutatni, vagy legalábbis utalnia kéne rá, jelezve, hogy a személyiség (nem függetlenül a közegtől és a kortól, amelyben hatását kifejtette) problematikus, megítélése nem olyan egyértelmű, mint azt az idézett műsorok és a megszólaló egyházi tekintélyek sugallják. Hiszen ez is Prohászka. Azoknak, akik az egykori székesfehérvári püspököt minden erkölcsi skrupulus nélkül felveszik azok listájára, „akikre büszkék vagyunk”, reflektálniuk kell Prohászka antiszemitizmusára. E nélkül a tévénéző, rádióhallgató manipulált és hamis képet kap „Magyarország apostoláról és tanítómesteréről” és az őt ünneplő katolikus egyházról is. És persze felhőtlenül örülhet a hírnek, miszerint Prohászka Ottokár „boldoggá avatása jelenleg folyamatban van”.
1 A fentiek mellett természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni Prohászka pozitív szociális tanítását, amely XIII. Leó pápa keresztényszocialista programjához kapcsolódott.
2 Prohászka Ottokár: A zsidó recepció a morális szempontjából. Magyar Sion, 1893 (In Összegyűjtött munkái. Sajtó alá rendezte: Schütz Antal. XXII. Budapest: Szent István Társulat, 1929).
3 Prohászka Ottokár: Pro juventute catholica. Alkotmány, 1918. május 26.
4 A Prohászka által 1848-ra datált törvényt valójában 1849. július 28-án fogadták el, gyakorlati alkalmazására azonban a szabadságharc bukása miatt már nem került sor. A zsidók tényleges jogi egyenlősítése végül 1867-ben valósult meg.
5 Ottokar Prohászka: The Jewish Question in Hungary. The Hauge, 1920. (Az idézeteket saját fordításomban közlöm).
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 19. szám
