Tisza Kata: Reváns
Népszabadság * Horeczky Krisztina * 2006. május 13.
Úgy szól a pesti legenda, hogy Tisza Kálmán ükunokája sikerlistás, szépirodalmi teljesítménynek lódított második novelláskötetében lerántja a gatyát a honi média képviselőiről. Valójában: a huszonegy, csenevész elbeszélésből négy írás (A visító tehén, Perspektívák, Az Arc, Exkluzív!) tárja elénk azt a görög sorstragédiákat idéző alaphelyzetet, mikor a mediális világban tornádóként pusztító nimfára kiveti hálóját egy évtizedekkel idősebb, nős főszerkesztő/vezető.
Aki – a nyitódarab szerint – pici, aszott, büdös, alkoholista, heges-gyulladt-zsíros bőrű, pár szál hajú, „hústalan és vértelen” ajkú, sunyi szemű, „sárgássszürke, előreálló” fogú, hasas és „kacsaseggű”. Ráadást tévékritikájában – boszszúból – földbe tiporja nárcisz(t)unkat; „…mégis valahányszor idetévelyeg hajnalban hullarészegen, őrjöngve, üvöltve, lehordva engem mindennek, kinyitom azt a kibaszott ajtót, elé tolom a libamájat, és kigombolom a gatyáját…” Merenghet az ágyban: „… Nézd meg, az én képességeimmel hamarosan én leszek a miniszterelnök… „
A konyha ördöge volt „pasi”-ja karjában lel menedékre: „…odébb tolja a töltött paprikás lábast, rám fekszik, én hátradőlök… a főszerkesztőt látom magam előtt, aki a téli hidegben a csengőt nyomja… megadom magam”. Múlik a bánat, jönnek-mennek a (foglalt) férfi főnökök, mint a hideg-meleg frontok, mert: „…bele vagyok esve menthetetlen az agyába, a tökösségébe, ahogyan a világot leszarja, és ugyanakkor fölépíti… szakmai profizmusa bizalmat ébreszt bennem… farmere csak Versace”.
Az „ország legmenőbb” kiadójának „legmodernebb napilap”-jához szerződtetett üdvöskét huszonötödik születésnapján fölkéri a „Népnemzeti” Rádió Elnöke, legyen a médium Arca. Ám „Ahelyett, hogy az írásban újjászületnék naponta, Arcként unatkozom arctalan feladatok súlya alatt, az Elnökök éjjeli SMS-eit olvasgatva… Ha Erdély a téma, előszedik az arcom… Ha az arisztokrácia, akkor dettó… Ha viszont zsidó újévet ünneplünk, elő a díszzsidóval…”
Egy, csak egy hím van talpon e vidéken, aki érdemes a Kell 1 pasi – az „ultraciki” műsort és talján kollégáját (is) élvezettel gyalázó – exháziasszonyának elismerésére. A Zuhanórepülés nős sebésze egy életszerű epizódban így szólítja meg a házasságban kókadozó tanárnőt, Annát: „Gyönyörű, hozzád méltó eső. Minden tiszta vízfüggöny. Patak a járdaszél. Gyere, elviszlek a kocsival…” Ugyanő: „Elképesztő, ahogyan a kislányosan révedező arcod mögül csodálatos pontossággal és tempóval lép elő egy érett nő. Ez egy természeti csoda ebben a magánkatasztrófában.” Máskor: „Milyen halmazállapotban vagy? Az utcád tele van pici, sárga virággal…” Párbeszéd, szeretkezés előtt: (Férfi) „- Most nagyon lüktetsz. Megfürdünk? – Miért fürödnénk? Én szeretem fürdés nélkül is, a puszta naturális ösztönszint eléggé beindít… Nedveim az élet vizét oltják beléd…”
Olvashatunk még állástalan, rakodómunkásként tengődő színészről (Kortársak), alkotói válságban vergődő költőről (Sterilitás). A ponyvaszenvelgés mellett mindkét szösszenetet belengi a pubertáskori mélabú. Tisza Kata szabadesésbe hulló, melodramatikus szárnypróbálgatásait gyakran címkézik az erotikus novellának. Párhuzamot vonni az érzékiség és a kötetbe szedett bütykölések között annyi, mint azonosságot fölfedezni Fekete Pákó mulatós nótái („Add ide a didit!”) és Astor Piazzola életművében.
„A nő nem szépséges, de egészséges. Melle nem koloszszális, hatása mégis hormonális. Lénye nem túl szexuális, ám humora zseniális. Combja nem túl nyurga, ellenben az esze sem kurta. Élete racionális, vágya azonban szürreális: kéne egy férfi. Aki normális és fenomenális… Egyszerűen kész majális!” Részlet a „remetesorsú grófkisasszony” Pesti Kínálat című, tavalyi könyvéből (Sing Sing-li), mely a Reváns fülszövege szerint „nagy port kavart az irodalmi körökben és a bulvárvilágban egyaránt”.
Baroneszként intek: elő a tollsöprűvel. (Ulpius-ház, 167 oldal, 2480 forint.)
