Thomas Keneally, a Schindler listája írója szerint az emberiség semmit sem tanult a történelemből
Népszabadság * Pócs Balázs * 2006. május 13.
„A menekülthullám a jelenkor fő kihívása, akárcsak a második világháború után” Kép: Kovalovszky Dániel Egy író szerencsésnek mondhatja magát, ha bármely könyvével azonosítják, így aztán én sem kesergek azon, hogy legtöbbször a Schindler listája szerzőjeként emlegetnek. Azért nem bánnám, ha Spielberg megfilmesítené a reprezentatívabb könyveimet is! – mondja nevetve Thomas Keneally. A világhírű ausztrál író közel harminc regényt alkotott, például az ausztrál őslakókról vagy az ír bevándorlókról, és ezeket sokkal inkább regényeknek tekinti, mint a Schindler listáját (amely könyvalakban Schindler bárkája címmel jelent meg).
Keneally az ausztrál kulturális napokra érkezett Budapestre, és útban idefelé a Capote című filmet nézte meg a repülőn. – A Schindler listáját ugyanabban a szellemben írtam, mint Truman Capote a Hidegvérrel című könyvet. A történet interjúkon alapul, szándékosan nem változtattam meg semmit, ez a regény tehát alapvetően nem fikció, még ha ez ellentmondásnak tűnhet is – meséli a 71 éves író. Amikor befejezte a művet, az abban szereplő egykori foglyok elolvasták a szöveget, és minden tévedést kijavítottak. Tényszerű elbeszélés, a regény gazdagságával: így jellemzi a szerző saját könyvét.
– Szomorú, de úgy látszik, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből. Arra képesek vagyunk, hogy visszatekintsünk a múltba, és azt mondjuk: ezek az emberek miért viselkedtek olyan csúnyán azokkal az emberekkel? Ám amikor mi magunk viselkedünk ugyanígy, már észre sem vesszük – véli Thomas Keneally. De a második világháború helyett elég az 1990-es évekig visszamenni, mondjuk a szudáni vagy a ruandai válságig: ma már azt kérdezzük, miért nem tettünk semmit? A múlt hatalmas igazságtalanságait könnyen azonosítjuk, amikor azonban megtörténnek, nem tudunk mit kezdeni velük.
A számos irodalmi díjat elnyerő írót (akinek életművét történelmi könyvek és színdarabok is gazdagítják) immár főként a menekültek foglalkoztatják. Szerinte a menekülthullám a jelenkor fő kihívása, akárcsak a második világháború után. – Ha húsz év múlva viszszanézünk a mostani időszakra, azt mondjuk majd: miért voltunk ennyire visszautasítók a menekültekkel? A világ kormányai fenyegetve érzik magukat, beleértve Ausztráliát is. Igaz, a kormányok sokszor a polgárok félelmeire reagálnak, ahelyett, hogy megpróbálnák csillapítani azokat – fogalmaz Keneally.
Pedig a második világháború után Ausztráliába érkező bevándorlók (a magyaroktól a görögökön át az olaszokig) szabadították fel az országot „a brit sziget szűk meghatározása alól”. S hogy akkor miért fogadták be őket? – Mert külön világprogram foglalkozott a menekültkérdéssel – válaszolja az író. A nyugati államok az „56-os magyar forradalom után is kitárták a kapukat a menekülők előtt. A Tienanmen téri események hatására az ausztrál miniszterelnök bejelentette: az Ausztráliában tartózkodó kínai diákok maradhatnak, ha akarnak.
A kormányoknak mintha tragédiákra lenne szükségük a cselekvéshez. De hát tragédia most is van, háborog Thomas Keneally, hiszen ötvenmillió menekült él a Földön. – Nem érdemes felháborodni a holokauszton, ha utána valami hasonlót eltűrünk a saját környezetünkben – mond ítéletet a hatalomról. Bevallottan az ausztrál kormányról is.
– Naná, hogy a kormány nem szereti, ha bírálom! – tárja szét a karját, majd jó ízűt kacag. – De nézze csak, a liberális demokrácia elvei még mindig működnek: most például az ausztrál nagykövetség hívott meg Budapestre. Remélem, nem teszem tönkre a nagykövet karrierjét! – és akkorát hahotázik, hogy muszáj vele együtt nevetni.
Bár Keneally egy teljes napig repült, hogy Európába érjen, siet leszögezni, hogy Ausztráliát nem érzi a világtól elszigeteltnek. – Általában azt gondolják, hogy ott élünk a világ végén, és mindenki krokodilokkal birkózik vagy kengurukra lő. Pedig az ausztrál társadalom alapvetően városi és globalizált, az emberek több mint hatvan százaléka a tengerpart közelében él.
Ausztráliát a világ részének tartja az író azért is, mert igazi multikulturális állam, amely embereket fogadott be nemcsak Nagy-Britanniából, hanem Európa északi, déli és keleti feléből is. E téren a második világháború utáni időszak volt a meghatározó: dönteni kellett, hogy fehér, angolszász rezervátum marad az ország, avagy megnyitja a kapukat. Ez persze utólag azt jelentette, hogy a kapuk megnyílnak Ázsia és a Közel-Kelet előtt is.
Noha közös ausztrál identitás létezik, mindig is igyekeztek megakadályozni, hogy Ausztrália erőszakos olvasztótégellyé váljon. A rádióban és a televízióban például a legkülönfélébb idegen nyelveken sugároznak műsorokat. – A mostani konzervatív kormány ezt már nem finanszírozta volna, de az adások léteznek, és megszabadulni nem lehet tőlük – jegyzi meg az író. S úgy látja, hogy Ausztrália tovább jutott a multikulturalizmus útján, mint az Egyesült Államok, még ha a jelenlegi ausztrál kormány nem is túlzottan támogatja ezt. Aztán csak legyint: – A kormányok mind őrültek, a politika az elmebaj egyik formája!
