Emil Gilelsz most megjelent antológiájára mintha csupa rossz zenét válogattak volna. A romantikus-posztromantikus túláradás és póz olyan etalonjait hallhatjuk, mint Rahmanyinovtól a 3. zongoraverseny, Saint-Sa”nstól a Második, végül, mintegy ráadásként 2 darabot Sosztakovics 24 prelúdium és fúga című sorozatából. Ízlés dolga ettől kezdve, ám az aligha vitakérdés, hogy az 1916-ban Odesszában született orosz klavírhuszár mindent megtesz igaza elfogadtatásáért. Gilelsz billentése fényes, akkordjátéka dús és hegyeket mozgató; akárha Zeusz dübörögne a klaviatúrán. A magánéletben végtelenül szerény ember volt feltehetően, amerikai sikere után ezt mondta állítólag: „Hallanák csak a kollégámat, Richtert!” A Rahmanyinov-zongoraversenyt szinte az arcunkba zongorázza ez a kedves férfiú. Bámulatos virtuozitás és végtelen elkötelezettség a jellemzője, Gilelsz mélyen hisz ebben az amerikai music-hallba ojtott orosz bombasztikumban, és ez lefegyverző. Saint-Sa”ns művét – melyet egyszer valaki így jellemzett: „utazás Bachtól Offen-bachig” – sok kedves líra és humor színesíti. Ebben remek partner André Cluytens vezényletével a párizsi Conservatoire zenekara.
De szinte biztos, hogy Gilelsz Sosztakovics műveiben érzi leginkább otthonosan magát, a legnagyobb szovjet melankóliája, démonológiája nagyon kézre áll neki. A d-moll prelúdium és fúga (nemrég Olli Mustonen verte vele szét a termet – lásdMagyar Narancs, 2006. április 13.) most jelentős műnek tűnik – noha persze nem az. De Gilelsz nagy művészete sok hamis tanúskodásra ráveszi az embert.
– csont –
EMI, Great Recordings of the Century, 2006
*****
Szabó Magda Az ajtó című regényéből nyilván azért írt színművet Bereményi Géza, mert van benne egy fantasztikus portré egy rendkívüli öregasszonyról, Emerencről, aki talán színpad után kiált. Pinczés István pedig nyilván azért rendez-te meg a darabot a Magyar Színházban, hogy ezt a remek öreg-asszonyt eljátszhassa Csernus Mariann. És noha kétségtelen, hogy az egész előadásban az egyetlen figyelemre méltó jelenség és elem éppen az ő játéka, azért csak úgy magától egy egész előadás nem jön ki belőle, hiszen mégsem monodrámáról van szó.
Hanem egy regényről, amely 1987-ben jelent meg, a hetvenes évek második felében játszódik, és legalább az időpontokat és életkorokat nem ártott volna rendbe tenni. Ha ugyanis Emerenc fiatalon, a vészkorszakban egy zsidó csecsemőt vett magához és vállalt magáénak falusi szülei előtt, hogy megmentse az életét, és ez a csecsemő nagyjából huszonöt évesen a hetvenes évek végén látogat haza, a hetvenvalahány éves Emerenc halála után, akkor itt sok minden nem stimmel.
Amúgy is megcsal bennünket az idő: mintha a hatvanas évek színházát és színjátszását látnánk. Minden mondatot és hangsúlyt gesztus és mozdulat illusztrál, egyfolytában kifelé van beszélve a közönségnek, hogy értse, mi történik, megannyi hiteltelen alak jön-megy, dilettáns élőképben olvad össze a sárga csillag és a lyukas zászló csupa harisnyás fejű alakkal, a telet hó nyo-matékosítja, fehér vatelin borítja a színpadot, a díszlet rémes, viszont kényszeresen realista, egészen addig, míg egyszer csak a kórházi kórteremből egyenest a lakás szalonjába sétálnak át a szereplők…
És volt még sok-sok baki, mert ez a színház bosszúja a hamisságon, csináltságon, hiteltelenségen. És kétségtelenül volt Csernus Mariann, aki egyenest a regényből és annak írójából, Szabó Magdából építkezett, mindannyiunk szerencséjére.
– ki –
Magyar Színház, május 7.
**
Emberi szóvalÉ Radics-Taurus-Emlékkoncert A múlt héten terjedelmesen foglalkoztunk Radics Béla munkássá-gával, emlékének őrzőivel (A bika jegyében – Magyar Narancs, 2006. május 3.), de vajon mindez hogy fest a gyakorlatban? Tavaly október 22-én emlékkoncertet rendeztek a Petőfi Csarnokban, amelyen nemcsak a gitáros, hanem legsikeresebb zenekara, a Taurus szellemét is megidézték. Ez azt jelentette, hogy a túlnyomórészt publikálatlan Radics-dalok mellett szép nagy csokor – később, a Korál együttes által közismertté tett – Balázs Fecó-szerzemény is felcsendült.
Stílszerűen, „a rock örömünnepe” volt ez a nap, legalábbis ez derül ki a most megjelent, remek hangzású DVD láttán. Mégis inkább szívbe markoló, ahogy a „régi hősök”, Török Ádám, Závodi János, Fischer László és mások nem csak lélekben próbálnak ugyanolyanok lenni, mint harminc évvel ezelőtt. Azt viszont nem értem, miért kellett a két operettistát, Varga Miklóst és Vikidál Gyulát is elhívni, különösen, hogy a kísérőzenekar, az egri Team Rock Band szólistája, Kósa Zsolt egyszerűen leénekli a díszhuszárokat a színpadról.
A lemezen extraként Radics fotói mellett látható egy néhány másodperces filmrészlet is, az egyetlen, mely róla fellelhető. 1982-ben készült, halálának évében a Budai Ifjúsági Parkban. Arcát a gitár takarja, Jimi Hendrix Hey Joe-jára szólózik – foggal. Véget ér a mutatvány, egy ritkuló hajú, beteg embert láthatunk, aki néhány pengetés múltán hirtelen abbahagyja a játékot. Aztán int, nincs tovább… Döbbe-netes, de ez a mozdulat, ez az elegáns intés többet mond róla, mint akárhány visszaemlékezés.
– legát –
HCM Produkciós Iroda, 2006
****
Marokkó Három korsó sör bármelyik végzős gimnazistának jólesik, ugyanez minőségi felesben már nem biztos, hogy anyagilag fájdalommentes. Marokkóban viszont jól mulat a diáksereg, legalábbis a textilgyáros szülőkkel bíró nagyobbik felük. Forró mentatea helyett behűtött alkohol csordogál a kertek alatt. Gimnazisták érettségi előtt, mondhatni, remek időzítés, nem is volt senki a moziban – pedig a Moszkva tér arab-francia verziója a korosztálynak (és nagyszüleik könnyzacskóinak) szól. A maghrebi kontextusba helyezett zsidó Rómeó és arab Júlia sztorija mintha nem is Casablancában játszódna. „ket persze nem érdeklik az ellentétek, a baj csak az, hogy a szüleiket sem, ezzel oda is a konfliktus. Nagy a jólét, van sofőr meg takarítóbrigád, és mindenütt ott villog a feszített tükrű, sziklakertes medence kékje. Epekedhet a jobb módú magyar, arrafelé még a klíma is kedvezőbb. A kintieknek nyugodt az álmuk, az elit negyedig nem hallatszik el a magnó-müezzin. Feszes tempójúra vágott autós üldözés helyett izgalommentes sétakocsikázás, egzo-tikus bazárbéli fogócska helyett szappanoperai klisék és nyugati muzsika ütemeire vonagló miniszoknyás kisdedek hada untat. A tiniszereplők további szerencsétlenségünkre olyanok, mint a túlmézezett baklava: emlékük percekkel a film után is kísért.
Mese az országról, amit nem most fogunk megismerni.
Balázs Áron
A Best Hollywood bemutatója
**
Kretén A jó poénban szellem van, elmeél meg persze valami közös tudás, életérzés, kulturális mező, amelyen a közlő és a befogadó egyaránt otthonosan kószál – ideális esetben az előbbi otthonosabban, bennfentesebben, mint az utóbbi. Hogy mi a jó vicc (karikatúra, helyzetkomikum stb.), az ily módon kultúrkör- és koroszályfüggő is. Az önmagát másfélkegyelmű humormagazinként aposztrofáló, immár nem is olyan friss kéthavi sajtótermék ifjúsági lapként határozza meg magát, úgyhogy az egyénenként változó hosszúságú poszttinédzser koron túliaktól aligha számít szűnni nem akaró, fuldokló röhögésekre. A magazin most megújult, rendezettebbé vált – döntsék el a régi olvasók, hogy örülnek-e ennek, vagy visszasírják a tudatosan vállalt totális, elvetemült zagyvaság aranykorát.
A Kreténben közölt, váltakozó ütőerejű marhaságoknak van egy rokonszenves közös vonásuk: egyfajta botladozó, ügyetlenkedő és ezt a naivan esetlenkedő állapotot folytonosan átszínező önreflexió, ami megágyaz a morbiditás light változa-ta felé forduló vonzalomnak, sőt szobatisztává teszi az ártatlan vulgaritást. A kultúrkritikai hangvétel, mindenfajta megmerevedni látszó, elhivatalosodott nézet kiröhögése és a kiröhögés kiröhögése nem vezet mindig lenyűgöző poénokhoz, de az ártatlan sármosság kiegyensúlyozza a vékonyabb ötletecskéket. Végül is ügyes: a hülye vicc mellett ott a kacsintás, hogy ez bizony hülye vicc, a gyagyulák karikatúra szándéko-san azért készült, hogy feljajduljunk és továbblapozzunk, levadászni a többi hasonlót. Az elvetemült marhaságok ellen pedig – hogyan készítsünk élő halból zászlólengető készüléket – szavunk sem lehet. A serdülő korosztályok számára kifejezetten ajánlott olvasmány.
– kyt –
575 Ft
****
VOOM VOOM: Peng Peng A nevében gyermekkori match-boxozást idéző Voom Voom trió amúgy igazi szupergrupp: Peter Kruder, továbbá a Fauna Flash- (plusz Trüby Trio-) beltag Christian Prommer és Roland Appel számos sikeres maxi (például a dübörgő Influenza Forte) nyomán végre albumkészítésre adta a fejét, s nem is hiába. Senki ne várjon valami downtempo/triphop sompolygást vagy afrobrazil/karibi hangula-tot: a három Voom Voom-tag iga-zi, „vissza a gyökerekhez” típusú e-tánczenét csinált, melynek veleje a detroiti techno, a funk, az elektro és mindenekelőtt sok-sok house, néha az elszállósabb, gyakorta meg az élvetegebb fajtából. Már a bevezető Baby című darab is figyelmeztet: hiába jönnek a szép, szállós, 4/4-es tánczenék, a vokóderrel torzított ének rendre tudatja velük, hol vagyunk, és hol is lenne a helyünk – valahol rögvest a diszkógömb alatt. A Roger vagy az árulkodó című Bounce ha lehet, még direktebben löki elénk az alig szublimált elektrofunkot – néha, mint a Logan esetében, az ennél is keményebb és archaikusabb tánczenéket. A kifejezetten borult elektronikus hangzások híveinek valóságos csemege a Keep The Drums Out, s a direkt rockzenei hatást sem nélkülözi némely műdarab, mint a szinte már elektropunkba forduló All I Need. S akkor még előttünk vannak az olyan zsíros funky, szuperdiszko-elhajlások, mint a Best Friend vagy az Oggi szinte már epikus deep house-himnusza. Az Urwald Triót idéző minimalizmusa magában is megejtő, s mikor a békés prüntyögést felváltja a záró Vampire Song szétvokóderezett, mégis diszkrét lüktetése, már tudjuk, hogy megérte végigjárni a zenei szamáriskolát.
– minek –
!K7/Neon Music 2006
**** és fél
Vaszary Gábor: ” Az író festőnek tanult, 1924-ben került ki Párizsba, a tervek szerint néhány hetes tanulmányútra, hogy aztán 1932-ben térjen haza. E száraz adatokból talán már látszik is Vaszary alapélménye, melyet aztán regényeiben sikerrel adott el, két legjobb könyve, a Monpti, a Ketten Párizs ellen egyaránt a francia fővárosban játszódik. Vaszary egész generációja életérzését vizezi fel ezekben a nagyra nőtt krokikban, ugyanakkor van valami mélyebb, valami finomabb zene a semmire sem kötelező formálás alján. „Nehézbulvár”, mondhatnánk. Mindig a bohém a főhőse ezeknek az erősen önéletrajzi jellegű regényeknek, akinek kezéből másodpercek alatt folyik ki a nehezen megszerzett frankok tömege. De sosem bánja, hiszen ars poeticája például, hogy hasznos ajándékot venni tilos, csak súlyos nyárspolgárok vetemednének ilyesmire. Az ” persze egy nőről szól, pontosabban több nőről, a kátyúba jutott szerelemről, a férfiúi önzésről, a buta szexről, a szokásos képletről, melyben egy remek ágyék eltörli a másik, a valódi társ iránt érzett megbecsülést, tiszte-letet. Vaszary főhőse nem túl sok hezitálás után veti magát Din, a párductestű olasz nőci karjaiba, elhagyva Céline-t, a kedves, de erotikusan kissé gyermeteg feleségét. Lapos és közhelyes az egész, formailag erősen széthulló, már-már rögtönzésszerű, és szinte megdöbbentő, hogy Párizs miliője nyomot sem hagyott a szövegen. Ám a jellegzetes pesti humor vagy önirónia olykor megmenti a teljes érdektelenségtől. Egynyári olvasmány.
– banza –
Helikon Kiadó, 2006, 332 oldal, 1990 Ft
***
Sziklák szeme Bár rendesen a vége főcím táján szoktuk számba venni veszteségeinket, ezúttal olyan rohamtempóban fogyatkozik a mutánsoknak felszolgált szereplőgárda, hogy félő, már a félidőre sem marad más, mint a kietlen táj és a hasonló kísérőzene. Alig fél órája vagyunk még csak az egykor nukleáris kísérletekre használt sivatagban, ám néhány rosszul fizetett karakterszínészen kívül már mindenkit felnyársaltak, kibeleztek, vasvillára húztak és felnégyeltek a közelben tanyázó buckalakók. A régi nóta szerint aki horrorra fizet be, ne húzza a száját, ha a szeme láttára kenődik agyvelő a budi falára, különben is, ezúttal a tombolást megannyi leheletfinom, feszültségteremtő kameramozgás vezeti fel, melyek nyilván a készítők fölényes műfajismeretéről tanúskodnak. Semmi kétség, a franciáktól elszipkázott Alexandre Aja technikás versenyző, mindazonáltal kár volt kamerát adni a kezébe, minthogy kizárólag arra használja a szerszámot, hogy lefilmezze néhány sugárfertőzött egykori bányász ámokfutását. Lehet persze ujjal mutogatni Wes Cravenre, aki már 1977-ben rászabadította torzonborz statisztáit a sivatagba vetődött nagycsaládra, és azzal is lehet jönni, hogy a sugárfertőzöttek mutogatása valójában a katonai vezetés embertelenségére hívja fel a figyelmet, szóval sok mindent lehet, csak éppen nem érdemes. Most még az sem jár jól, aki a méltatlanul lenézett horrorokat szeretné a védelmébe venni, a Sziklák szeme ugyanis egy másik kategóriába, azon ritka ízléstelenségek közé tartozik, melyek a sugárfertőzés okozta testi-lelki torzulások egzotikumát kínálgatják.
– köves –
Az InterCom bemutatója
**
narancs
