Miután Irán nem teljesítette a nemzetközi közösség azon felszólítását, hogy hagyjon fel az urándúsítással, New Yorkban összeültek az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína és Németország külügyminiszterei, hogy megvitassák a teendőket. A nyugati hatalmak szankciókkal szeretnék jobb belátásra téríteni Teheránt, ám ezt Moszkva és Peking ellenzi.
Irán eközben folytatja időhúzó taktikáját, melynek célja a jelek szerint az, hogy kifárassza és megossza atomfegyver-programjának ellenfeleit. Az Iszlám Köztársaság az eddigi tapasztalatok szerint mindig akkor penget engedékenyebb húrokat, amikor erélyesebb fellépésre számíthat. Mint most, amikor ügye ismét az ENSZ BT elé került.
Hogy a nemzetközi nyomásnak a látszat ellenére is van hatása Teheránra, azt leginkább az a tegnapi hír mutatja, amely szerint Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök levelet írt amerikai kollégájának, George W. Bushnak, „új megoldásokat” javasolva a két ország vitájára és bizonyos – meg nem nevezett – nemzetközi problémákra. A jelentések szerint a levélben nincs szó az említett viták és nemzetközi problémák jelenleg talán legfontosabb eleméről, az iráni atomprogramról, ám a megírás ténye önmagában is figyelmet kelt. 1979, az iszlám forradalom óta az Iszlám Köztársaság egyetlen államfője sem lépett még közvetlen kapcsolatba az amerikai elnökkel! Még kevésbé volt ez várható a szélsőségesen iszlamista Ahmadinezsádtól, annak a Khomeini ajatollahnak hűséges tanítványától, aki annak idején az Egyesült Államokra ráragasztotta a „Nagy Sátán” kifejezést.
Hasonlóan békülékeny húrokat pengetett tegnap Ali Laridzsáni, Irán nukleáris ügyekben illetékes s amúgy ugyancsak keményvonalas főtárgyalója. A látogatáson Ankarában tartózkodó politikus azt erősítgette, hogy országa békés megoldásra törekszik az atomvitában. Ám hozzátette: a megoldás egyedül lehetséges fóruma a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) lehet – az ENSZ Biztonsági Tanácsa semmiképpen sem.
Hogy ez a két szélsőségesen keményvonalas politikus most a békeangyalt játssza, annak természetesen jó oka van: a BT előtt fekszik a britek és franciák határozattervezete, amely – természetesen amerikai támogatással – arra kötelezné Teheránt, hogy állítsa le atomprogramjának legnagyobb gyanakvást kiváltó elemét, az urándúsítást és a követelés nem teljesítésének esetére szankciókkal fenyeget.
De nem csak a Nyugat ellenzi Irán atomprogramját. Laridzsáni ankarai tárgyalópartnerei „nagyobb átláthatóságot” követelnek Irántól, vagyis annak garantálását, hogy az Iszlám Köztársaság nem fejleszthet ki titokban atomfegyvert. Viszonylag új elem a vitában az Öböl menti Együttműködési Tanács múlt szombati állásfoglalása, amely aggasztónak nevezte az Iszlám Köztársaság nukleáris törekvéseit és biztonsági garanciákat követelt az arab szomszédállamok számára. Ezt az állásfoglalást nehezen lehet azzal a szokásos teheráni érvvel elintézni, hogy az Izrael által irányított amerikai-cionista lobbi állna mögötte.
A legfrissebb iráni békülékenység hirtelen – és minden bizonnyal csak taktikai – hangnemváltást jelez. Egy nappal korábban, vasárnap, Kofi Annan ENSZ-főtitkárhoz intézett levelében az iráni parlament még azzal fenyegetődzött, hogy felszólítja kormányt: mondja fel az atomsorompó szerződést, ha Washington továbbra is nyomást gyakorol rá az urándúsítás felfüggesztése érdekében.
Ahmadinezsádnak és Laridzsáninak feltehetően eszébe sincs leállítani országa atomprogramját. Szelidebbé vált hangjukkal ahhoz az immár több éves teheráni módszerhez nyúltak vissza, mely szerint, ha szorul a hurok, taktikai visszavonulást kell végrehajtani. Így tettek az iráni vezetők 2004 novemberében, amikor ideiglenesen felfüggesztették az uránfeldolgozást, vagy idén januárban, amikor Laridzsáni Moszkvában kedvezően nyilatkozott házigazdáinak azon javaslatáról, hogy végezzék az iráni urán dúsítását orosz területen. Később szemrebbenés nélkül visszavonták engedményeiket. Mert egy dolog világosnak látszik: Irán atomfegyvert akar.
Érdemes azonban alkalmanként a taktikai visszavonulás eszközéhez folyamodnia – még akkor is, ha csupán hangnembeli változásról van szó, mint a tegnapi nyilatkozatok esetében – mert a róla ítélkezők tábora egyáltalán nem egységes. Azt a két országot – az Egyesült Államokat és Izraelt – melyeket atomprogramja leginkább fenyeget, nem tudja és feltehetőleg nem is akarja befolyásolni. (A Bushhoz írt Ahmadinezsád-levél igazi címzettje nyilvánvalóan nem az amerikai elnök, hanem a megbékélésben reménykedő világközvélemény.) Immár nemigen manipulálható Európa sem, hiszen annak megbízottjával, a brit-francia-német trojkával Irán éveken keresztül játszotta időhúzó játékát. A taktika igaz célpontja a BT két vétójoggal rendelkező állandó tagállama: Oroszország és Kína.
A nemzetközi jog szerint kötelező és hathatós szankciókat – köztük katonai lépéseket – csak a BT határozhat el valamely állam ellen. Oroszország és Kína azért fontosak Teherán számára, mert a többi állandó BT-taggal, az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával és Franciaországgal ellentétben – nem csak az esetleges katonai lépéseket ellenzik, de egyelőre a békés szankciókat is. „Büntetőintézkedésekről csak akkor beszélhetünk – mondta nemrégiben az orosz külügyminisztérium szóvivője – ha olyan konkrét tények válnak ismertté, melyek bizonyítják, hogy Irán nem csak békés nukleáris tevékenységgel foglalkozik”. A kérdés csak az, mit tekintünk ilyen tényeknek. Közvetlen, cáfolhatatlan bizonyíték nincs arra, hogy Teherán valóban atomfegyver előállításán dolgozik. A Nyugat azonban immár egységesen azon a véleményen van, hogy a közvetett bizonyítékok egymást erősítő sora – hogy Irán 18 éven át titkolta atomprogramját, holott arról be kellett volna számolnia a NAÜ-nek; hogy húzta az időt, de aztán minden ésszerű javaslatot visszautasított; hogy nem volt hajlandó Oroszországban elvégeztetni az urándúsítást; illetve hogy idővel több rendkívül gyanús technikai részlet is napvilágra került – egyszóval, hogy mindez kellően bizonyítja Irán szándékait. Ha Oroszország továbbra is ragaszkodik a közvetlen bizonyítékhoz, akkor lényegében arra bíztatja Teheránt, hogy rejtse el ügyesen katonai programját.
Ami Kínát illeti, Hu Csin-tao elnök nemrégiben egy, George W. Bushsal a Fehér Házban közösen tartott sajtóértekezleten fejtette ki, hogy az iráni atomügyet békésen, diplomáciai eszközökkel kell megoldani. Aligha van ember, akinek ez a formula nem lenne rokonszenves. Egy probléma van csak vele: kizárólag akkor alkalmazható, ha a másik félben is van készség a megállapodásra. Iránban azonban láthatólag nincs.
Oroszország és Kína egyrészt azért vonakodik az Irán elleni erélyesebb fellépéstől, mert amellett, hogy partnerei is a Nyugatnak, szemben is állnak vele, főként az Egyesült Államokkal. Másrészt mindkét hatalmat gazdasági érdekei is Teheránhoz kötik. Oroszország számára Irán jelenti fegyvereinek és nukleáris technológiájának legfőbb felvevőpiacát, Kína pedig rá van szorulva az iráni olajra. Másfelől viszont mindkét nukleáris hatalomnak érdeke megakadályozni azt, hogy Irán is az „atomklub” tagjává váljon. Részben a teheráni rendszer kiszámíthatatlansága miatt, de azért is, mert a nukleáris hatalmak számának növekedése automatikusan csökkentené saját nemzetközi súlyukat. Van hát némi remény arra, hogy ha Teherán túlfeszíti a húrt, Moszkva és Peking megszavaz bizonyos szankciókat. Ennek Iránban is tudatában vannak, s feltehetően ezzel függ össze az iszlamista vezetők legújabb keletű békülékeny hangneme.
De nézzük a valamivel korábbi előzményeket: idén március nyolcadikán a NAÜ az iráni atomügyet a Biztonsági Tanács elé utalta, amely március 29-én egy hónapos határidőt adott Teheránnak urándúsítási tevékenységének felfüggesztésére. Az iráni kormány elutasította a felszólítást, április 11-én pedig bejelentette: sikerült uránt olyan „töménységűre” dúsítania, hogy alkalmassá vált atomerőművekben való felhasználásra. Április 28-án lejárt a BT által szabott határidő, a NAÜ BT-nek megküldött jelentése pedig megállapította: Irán nem teljesítette a testület kérését. A NAÜ amellett nem tudja kizárni, hogy az Iszlám Köztársaság más országból katonai célra használható plutóniumot szerzett be.
Ha a nyugati külügyminisztereknek nem sikerül a szankciók megszavazására bírniuk orosz és kínai kollégáikat, akkor, maradnak az egyoldalú nyugati szankciók. Ezek azonban visszafelé sülhetnek el, hiszen bár Iránnak szüksége van a Nyugat technológiájára és pénzére, ám a Nyugatnak még ennél is inkább szüksége van Irán olajára. Az amerikai – vagy izraeli – katonai lépések olyan hatalmas kockázatot jelentenek és olyan mértékben a Nyugat ellen fordítanák az iszlám világot, hogy nem jelentenek valós alternatívát. A nemzetközi sajtóban már hangot kapott az a vélemény, hogy talán nincs is valós lehetőség az iráni atomprogram leállítására. Ha ez így alakulna, akkor a világ még a jelenleginél is sokkal veszélyesebb hellyé válna. Hatalmas felelősség nehezedik ezért a BT tagjaira, különösen Oroszországra és Kínára.
Kepecs Ferenc
