BÁTHORI CSABA
Semmi úr
Heinrich Heine: Firenzei éjszakák. Válogatta Györffy Miklós, fordította Lakatos István, Györffy Miklós és Tandori Dezső. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 158 oldal, 2700 Ft
„Az a seb, amelyet Heinének nevezünk, lassan begyógyul. Ferdén.” Ilyen keserűen összegzett 1985-ben Heiner Müller a Büchner-díj átvételekor. Világos: ez a seb csak akkor nem gyógyulna be ferdén, ha elfelejtenénk mindazt, ami Heine körül, és utána, és az elmúlt században történt. Amit maga Heine előre megjósolt, leírt. És átélt. „Ez csak előjáték volt. Ott, ahol könyveket égetnek, a végén embereket is égetni fognak.”
A düsseldorfi gettóban született, zsidó kereskedőcsaládban. Az első nemzedékhez tartozott, amely az 1812-es poroszországi zsidóemancipációs dekrétumtól sorskérdéseinek megoldását remélte. 1825-ben, titokban, kikeresztelkedett. Egyik aforizmájában azt írja: „A keresztlevél belépőjegy az európai kultúrába.” Hamar csalódnia kell. A keresztény környezet lépten-nyomon tudatja vele, hogy továbbra is zsidónak tekinti. Életének legfontosabb tapasztalata ez, ez a Nichtdazugehörigkeit-érzés (nem tartozom ide sem-érzés). A németek közt zsidó, a zsidók közt hitehagyott, a franciák közt külföldi (1831-től haláláig, a francia kormány pénzén, Párizsban él), a németeknek most már hazaáruló.
Legfontosabb életérzését Ludwig Börne, Heine későbbi vitriolos ellenfele így fogalmazza meg egyik, 1832-es párizsi levelében: „Egyesek szememre vetik, hogy zsidó vagyok; mások megbocsátanak, megint mások azonban egyenesen dicsérnek ezért. De mindannyian gondolnak rá. Megdelejezi őket ez a mágikus zsidó kör, egyik sem tud szabadulni belőle.” (Kiemelés: B. Cs.) Mint Martin Walser – akinek éles szeme van mások identitásának árnyalataihoz, s aki később Paulusból Saulussá vedlett vissza – egykor találóan jegyezte meg: „Heinének életében két identitás jutott: egy német költői, meg egy zsidó polgári. Csakhogy két identitás, ez kevesebb, mint egy.” Heinrich Heine – főleg huszonöt éves párizsi száműzetése idején – többször friss öniróniával emlegette: a franciák előbb Henri Heinének, majd Enrienn-nek nevezték, aztán már csak: Monsieur Un Rien-nek (Semmi úrnak). Heine szerette efféle harsány kompenzációkban kifejezni önmagáról vallott véleményét. Azt hiszem, a világirodalom egyik legmagányosabb, legtragikusabb írója volt.
Roppant ambivalens és frivol szellem. Folyton bizonygatta, hogy német költő. De efelől senkitől nem nyert bizonyosságot. Feltétlenül, olykor kíméletlenül harcolt az igazságért. Van, aki azt mondja: csak azért ment száműzetésbe, hogy soha ne kelljen fedezékbe vonulnia. Igaz, majdnem mindenki támadta. August von Platen gróf, költő, például így: „A zsidóság nem erkölcsi fogyaték, csupán komikus ingrediens.” Kölcsönkenyér visszajár, Heine durván felelt: a nyilvánosság előtt leleplezte Platen homoszexualitását. Végül is mindkettőjüknek menekülniök kellett hazájuk bornírt törvényei elől. Heine Párizsban, von Platen Szirakuzában van eltemetve.
Heine fellazította a német költői nyelvet: közelítette a közbeszéd és az újságírás alakzataihoz. A zsidóknak a Biblia a hordozható hazájuk – vélte -, őneki a német nyelv. Stílusa csakugyan páratlanul csillogó, bámulatosan könnyed, csupa metafora, szövegbe ágyazott anekdota, olajos út, tűzijáték és sistergés. Nélküle nem támad Ringelnatz, Morgenstern, de még a nagy Brecht sem. Igaz, a költészetben Rilke, Stefan George és a többiek nagy erőfeszítéssel igyekeztek újra megteremteni azt a nagy hordozóanyagot, ami a művészi nyelv. Karl Kraus 1910-ben dühös kirohanást intézett Heine nyelvzúzó könnyedségei ellen. Észrevehette volna pedig, hogy maga is ebből a szellemes iskolából származik: Heine utódja, tanítványa.
A költő műveinek zöme, főleg a korai versek, ez tagadhatatlan, elavultak. Hagyatékának prózai része, s különösen a számos kései befejezetlen alkotás (Vallomások, A luccai fürdők, az Emlékiratok és más) ma is eleven, megőrizte lényegét; azaz képes újra meg újra más-más jelentést közvetíteni.
Ezekből a darabokból választott hármat Györffy Miklós (A nemes Schnabelewopski úr emlékirataiból, Firenzei éjszakák, A bacherachi rabbi). Mindhárom valójában töredék, de ez egyiket sem teszi hiányossá. Heine művészetére ugyanis éppen ez jellemző, ez a szeszélyes, szilánkos építkezés, laza szerkesztés, a bárhol befejezhető és bárhol elhajlítható történetszövés. Stílusa hallatlanul szellemes, tarka, éber. Az első történetfüzér amolyan „életképek”-szerű úti beszámolók sorozata, költői betétekkel. A második elbeszélésben egy beteg nőnek mesél frivol történeteket, itt-ott morbid-erotikus ötletekkel megtűzdelve, egy esti beteglátogató. A harmadik történet pedig zsidó történet, német történet, Heine lélektörténete (ez a legmélyebb írói ötlet, de sajnos, ez is töredék maradt). Az első a lét elviselhetetlen könnyűségét vázolja fel, a második a lét elviselhető utolsó kanyarulatait, a harmadik pedig egy személy, egy történelem, egy törzs nyomasztó paraboláját.
A Schnabelewopski-darabot Lakatos István fordította, derekas igyekezettel. A Firenzei éjszakákat Györffy Miklós ültette át, a mű itt jelenik meg először magyarul. A harmadik, a rabbitörténet, Tandori Dezső jó negyedszázados munkája: a mester egyik legszebb, legköltőibb fordítása. Csak sajnálhatjuk, hogy a mesteri szöveg nem esett át egy kis szerkesztői ellenőrzésen. Rögtön a második mondatban a „zahnlose Zinnen” („foghíjas párkányok”) helyett „zahllose Ratten” (Tandorinál: „tömérdek patkány”) áll. De az ehhez hasonló makulák sem feledtetik: költői szempontból rendkívül lendületes, egyéni szövegformálást mutató, gondosan megfaragott magyar változatot olvasunk.
S bizonyára olvasunk még. Hiszen hosszú az az év, amelyben Mozarttal, Bartókkal együtt Heinét is ünnepeljük.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 18. szám
