BÉNYEI TAMÁS
Közlekedőedény
Ketten egy új könyvről – Joseph O”Connor: A Tenger Csillaga. Fordította M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 555 oldal, 2800 Ft
Az ír regényíró Joseph O”Connor nem különösebben eredeti, de mindvégig olvasmányos történelmi regénye azt a jó ideje érlelődő sejtésemet erősítette meg, hogy sok mai regényíró tulajdonképpen viktoriánus regényeket szeretne írni („olyan igazi régifajta, sodró történetet, amibe bele tudja mélyeszteni a fogát az ember” [184.]), csak éppen a poétikai öntudatosság felfokozott állapotában a tizenkilencedik századi regény fő alkotóelemei (érdekes cselekmény, fiktív mivoltukra nem reflektáló, amolyan „beleélős” szereplők, lélektani, társadalmi, sőt politikai érdeklődés) meglehetősen szalonképtelenné váltak. Ezért aztán sokan úgy döntenek, hogy megírják a tizenkilencedik századi regényeket, de úgy, mintha mégsem írnák meg azokat: kicsit összezavarják a kronológiát, beiktatnak itt-ott némi önreflexiót és metafikciót, eljátszanak a fikció és a történelem paradox viszonyával (például megtudjuk, honnan vette Dickens az Oliver Twist alapötletét), vagy éppen, mint O”Connor teszi az illusztrációkban, az ábrázolás politikai és ideológiai összetevőivel: a könyv az ír „embertípus” korabeli angliai ábrázolásait – és az Amerikába kivándoroltak és otthon maradtak leveleiből vett idézeteket – illeszti a fejezetek közé: majomszerű, mulatságos vagy fenyegető figurák panoptikumát (a szöveg afféle apokrifként íródik bele az ábrázolástörténetbe: az évtizedekkel későbbről visszaemlékező elbeszélő szerint a newgate-i szörnyetegről megjelent írásainak szerepe volt abban, hogy a karikatúrák ír figurája bárgyú részegből vérszomjas majomemberré változott [525.], „fehér bőrű niggeré” – ahogy a hajó rasszista postafelügyelője fogalmaz [406.]).
Sok ilyesféle, posztmodernnek is nevezhető elemmel találkozhatunk O”Connor regényében, amely az ír történelem legsanyarúbb, az írek és angolok közötti viszony tekintetében máig traumatikusnak számító időszakát idézi fel: az 1847-ben tetőző burgonyavészt és éhínséget, amelynek majdnem egymillió ír esett áldozatul, és ennél is többen vándoroltak ki Amerikába új világ és új élet reményében. A Tenger Csillaga egy hajó neve, amely 1847 telén szeli át az Atlanti-óceánt, a fedélközben összezsúfolt, éhségtől és betegségektől tizedelt menekültekkel, a felső fedélzet kabinjaiban pedig előkelő utasokkal. A regény főszereplőinek sorsa a hajón találkozik, vagy találkozik újra, és vesz drámai fordulatokat. A fedélközben utazik az ír falucskából származó Pius Mulvey, balladaköltő és szélhámos, a newgate-i szörnyetegként ismert kétszeres gyilkos, akinek szörnyű megbízatása, hogy a megérkezésig meg kell ölnie a hajó legelőkelőbb utasát, David Merriditht, vagyis Lord Kingscourtot, a regény másik főszereplőjét. Merridith, az írországi fölbirtokok hasznából meggazdagodott angol család sarja, vagyonának és birtokainak elvesztése után feleségével és két fiával utazik Amerika felé (velük van az asszony szeretője, a demokratikus eszméktől áthatott, félig zsidó és negyedrészben indián származású amerikai újságíró, Grantley Dixon, aki az általunk olvasott könyv összeállítója és írója is egyben).
A regény középpontjában azonban nem a hajóút áll, hanem az azt megelőző életsorsok fordulatai, meglepő párhuzamosságai: Merridith és Mulvey egymás hasonmásai, önmagukat kereső és kitaláló, a felelősségtől menekülő figurák, akiket ráadásul összeköt az a tény is, hogy mindketten elárulták a most a lord családjával cselédként utazó lányt, Mary Duane-t. Noha a bevezető oldalak szinte tobzódnak az allegorikus utalásokban, ez az utazás mégsem kalandos odüsszeia vagy az argonauták útja, a hajó pedig nem a bolondok hajója: ha valami, akkor inkább kísértethajó, amelyet az új élet reményében önmagukat újraalkotni próbáló, de múltjuktól elszakadni képtelen utasok népesítenek be: Írországot és Amerikát összekötő szűk csatorna, közlekedőedény, amelynek legfontosabb vonása a kicsisége, de nem abban az értelemben, hogy a hajó leképezi az utasai által maguk mögött hagyott társadalmat, hanem inkább úgy, hogy olyan utak és életek futnak itt össze kényszerűen, amelyeknek talán jobb lett volna sosem – újra – érintkezni. A hajó nem Nagy-Britannia szimbolikus, kicsinyített megismétlése, hanem, mint jogi értelemben, „Anglia részét képezi” (315.), Anglia meghosszabbítása, a múlt kísérteties jelenlétének helye. Mulvey abban reménykedik, hogy a tengeri utazás egyben menekülés lehet eddigi életétől, de a múltja „olyan elválaszthatatlan volt tőle, mint a horgonykötél. Minél messzebbre jutott a hajó, annál erősebben érezte a húzását” (59.). Összezártság, amelyben a múlt játssza le a saját játszmáit (ebben a tekintetben az a tény, hogy napokig nem engedik az utasokat partra szállni New Yorkban, az utazás lényegéről sugall valamit: az egész út egyfajta karanténnek tekinthető, ahol még a múlt uralkodik, s nem véletlen, hogy a rejtélyes gyilkosság is a karantén ideje alatt történik).
Dixon egy ponton idéz David Merridith egyik egyetemi dolgozatából: „A történelem első személyben zajlik, de harmadik személyben íródik. Ez az oka, hogy a történelem teljességgel haszontalan művészet” (519.). A regény úgy is olvasható, mint ennek a megállapításnak az ironikus kommentárja: Dixon tárgya deklaráltan a történelem, amely azonban nagyon is személyes szűrőn keresztül jelenik meg, a Lady Kingscourt iránti szerelmének, a férje iránti gyűlöletének szűrőjén keresztül, s ami a történelmi tematika szempontjából a legfontosabb: „Mások iránt egyértelműen közömbös voltam, és ez a közöny szintén része a történetnek” (534.). A humanista, demokratikus eszméket valló, a szegények sorsa iránt szánakozó Dixon számára a fedélközben utazó, karnyújtásnyira lévő sokaság névtelen és jellegtelen, napról napra fogyatkozó massza marad: a történelem közönye jelen esetben egybeesik saját személyes közönyével. A kapitány hajónaplója – egyébként is ezek a regény legjobb fejezetei – több részvétet és emberséget tükröz, mint Dixon patetikus, melodramatikus nyelvezete. Ez a Dixon által is elismert közöny ugyanakkor arra sarkall, hogy újragondoljuk történelem és a személyes történet viszonyát. Dixon azt írja, a newgate-i szörnyeteg sokkoló történetét használja arra, „hogy elmeséljek egy fontosabb és még sokkolóbb történetet” (525.), az viszont már nem derül ki, hogy a fontosabb és sokkolóbb történet vajon az ír történelem szörnyű eseményeit jelenti-e, vagy Dixon saját, nagyrészt elhallgatott személyes történetét. Talán épp arról van szó, hogy a személyes és a történelmi közötti különbség az elbeszélés szintjén is elmosódik. Akárhogyan is, O”Connor könyve e kétértelműség kibontását tekintve sem ér a nyomába William Golding nagyszerű öregkori tengeri trilógiájának (Beavatás, Szélcsend, Zsarátnok), amelyet ezúton is jó szívvel ajánlok mindenkinek, aki nemcsak jó, hanem nagy könyvet szeretne olvasni a tengerről és a hajókról.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 18. szám
