RÁKAI ZSUZSANNA
Formaságok
Zene
Hazai pályán lépett közönség elé a Nemzeti Filharmonikus Zenekar csütörtöki koncertjén a Művészetek Palotájában. Az esemény az igencsak színes műsort és a fellépő művészek névsorát tekintve (Kokas Katalin, Pekka Kuusisto, Bálint János, az Amadinda Ütőegyüttes és a karmester, Kocsis Zoltán) egyértelműen olyan estének ígérkezett, amire a közönség szívesen emlékezhet vissza mint a napi bosszúságok utáni kellemes kikapcsolódásra. Anélkül, hogy szándékomban állna megkérdőjelezni e jóérzés személyes és társadalmi hasznosságát, mégsem tudom, hogyan lehetne másképp megfogalmazni az este egyetlen igazi problémáját, mint annak elismerésével, hogy valóban ilyen is lett.
A koncertet egy különös kompozíció nyitotta: J. S. Bach Esz-dúr prelúdium és fúgájának (Clavier-Übung III. 1739) Schönberg-féle nagyzenekari átirata. A darab ebben a formájában jóval kevésbé ismert, mint Webern híres átértelmezése, amelynek a hangszerelés ártatlan ürügyével a Musikalisches Opfer hatszólamú ricercarját alávetette, ugyanakkor legalább annyira zavarba ejtő. Noha Schönberg a különböző témákat más-más hangszercsoportoknak kiosztva láthatóan hangsúlyozni kívánta a polifon szólamok egymásra épülésének logikáját, a plasztikus hangszín-játék mégsem tett jót a fúga zárt és fegyelmezett szervezettségének. Az imitációs viszonyok bonyolult természetessége helyett egy Wagner-nyitány bontakozott ki Bach hangjegyeiből, amely ráadásul valamiféle századfordulós vasárnapi séta hangulatával is keveredett. A tematikusan lényegesnek ítélt szerkezeti elemek elkülönítése következtében a forma darabjaira hullott, arra ítélve az egészből kiszakadt, kissé karikatúraszerűvé vált részleteket, hogy egyéni produkcióikkal derűsen idegenkedő meglepetést keltsenek.
Ez a lelkiállapot viszont tagadhatatlanul megteremtette a szükséges kíváncsiságot Bernstein soron következő, Halil című művéhez. A kompozíció előadása, a zenészek technikai teljesítménye meg is felelt mindenféle várakozásnak, maga a mű azonban egyáltalán nem keltett ilyen egyértelmű benyomást. Az inspirációs háttér ismerete nélkül, pusztán a fuvolaszerű hangszerre utaló cím és a noktürn megjelölés segítségével voltaképpen egészen jól lehetett boldogulni a musical és a filmzene elemeit ötvöző hangzásvilág értelmezésével. A kompozíció keletkezési körülményei azonban ennél jóval sötétebb képet festenek: a darab egy fiatal és tehetséges izraeli fuvolista sorsának állít emléket, akit 1973-ban a Szuezi-csatornánál halálra gázolt egy tank. Ebben az összefüggésben pedig legfeljebb az kárpótolt a kimondatlan tartalom és a megjelenés között feszülő aránytalanságért, hogy a Schönberg-hangszerelés után következve érdekes folyamatosságot kölcsönzött a műsornak. Amíg Schönberg egy külsőségesnek látszó eszköz segítségével tökéletesen felbontotta a Bach által létrehozott formát, addig itt formáról beszélni majdnem lehetetlenné vált, mivel eleve hiányzott a kompozícióból az az átalakító reprezentáció, az a funkcionális távolságtartás, amely az alakzatok általi absztrakt megjelenítést lehetővé tette volna. A formává szerveződni próbáló történések halmaza egyszerűen effektusok egymásutánjának tűnt.
Az este harmadik műsorszáma, Mozart K 364-es, hegedűre, brácsára és zenekarra komponált Esz-dúr Sinfonia concertantéja menthetetlenül kilógott a sorból. Illetve ki kellett volna lógnia jól meghatározható, klasszikus műfaji kereteivel, amelyeket ezúttal nem kezdett ki semmiféle elemző szándék. Sajnos azonban mégsem kellett attól tartanunk, hogy a céltudatos, feszes szerkezet zártsága túlságosan nagy kontrasztot képez a műsoron szereplő többi kompozíció furcsa széttartásával. A zenekar Kocsis Zoltán irányításával olyan visszafogott kísérőszerepet erőltetett magára, amellyel erősen megnehezítette a szólisták számára a tételek koherenciájának fenntartását, ugyanakkor az a törekvés, hogy az interpretáció szinte commedia dell”arte-szerűen kacér és színes legyen, villódzó, néha szép, de kiszámíthatatlan felszínt eredményezett, amelynek a szerkezeti egységen kívül időnként a szólóhangszerek intonációja, hangszíne és fénye is áldozatul esett.
A koncertet záró kortárs alkotás, az Amadinda Ütőegyüttesnek jutalomjátékot biztosító mexikói Gabriela Ortíz Altar de Piedra (Sziklaoltár) című műve, ha szakrális utalása nem is rendelkezett túlságosan erőteljes koncepcióval, színes ritmusvilágát rituális háttér elé helyezve legalább megszabadított az intellektuális összefüggések feltérképezhetetlenségének átka alól.
(A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje a Művészetek Palotájában, ápr. 27.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 18. szám
