A magyar külpolitikáról Lengyel László könyve kapcsán
Népszabadság * Kovács László * 2006. május 6.
A nemzetközi gazdasági és politikai folyamatokat, Magyarország és a világ viszonyát rendszeresen és nagy hozzáértéssel elemző szerző új könyve az 1956-os szuezi válságtól és a magyarországi forradalomtól egészen napjainkig vizsgálja Magyarország nemzetközi megítélésének alakulását és a magyar külpolitika teljesítményét. A könyv elsősorban a külpolitikai szakértőknek hasznos, de érdekes olvasmány a külpolitika iránt csupán érdeklődők számára is. Az alapos elemzésnek most különös aktualitást ad a nemrég lezajlott választás. Jóllehet a kampányban a külpolitika alig kapott figyelmet, a megalakuló kormány feladatai között fontos helyet kell elfoglaljon a külpolitikai stratégia újragondolása.
A Kádár-rendszer külpolitikai tevékenységéről szóló fejezetek legfontosabb tanulsága, hogy a nyolcvanas évek elejétől, a két katonai szövetségi rendszer szembenállásának idején a szovjet blokkhoz tartozó Magyarország képes volt nemzetközi mozgásterének óvatos tágítására. Csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz, bizalmas jelleggel felvette a kapcsolatot az Európai Gazdasági Közösséggel. A hidegháború visszatérésével fenyegető 1984-es esztendőben a brit, az olasz, a német és a belga kormányfő magyarországi látogatása azt jelezte, hogy a vezető nyugati államok hazánkat tekintették a térségben a Kelet és a Nyugat közötti közvetítésre egyedül alkalmas országnak. A nyolcvanas évek második felében Magyarország felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, a Vatikánnal és a Koreai Köztársasággal. Legfelső szintű kölcsönös látogatásokra került sor Magyarország és az Egyesült Államok, a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország között. Ezek a lépések, majd az 1989. szeptember 10-i határnyitás bizony alaposan próbára tettek a szovjet vezetés tűrőképességét.
1990 után a Szovjetunió, a Varsói Szerződés és a KGST felbomlása a korábbinál jóval kedvezőbbé tette a magyar külpolitika nemzetközi feltételrendszerét. Ezek a körülmények, valamint az 1989-90-ben lezajlott rendszerváltás megnyitotta az utat Magyarország csatlakozásához a nyugati világ addig számunka elérhetetlen szövetségi rendszeréhez.
Lengyel László hangsúlyozza, hogy a nyolcvanas évek bátor külpolitikai kezdeményezései, akárcsak a gazdasági reformok, Magyarországra irányították a nyugati országok figyelmét. A rendszerváltás utáni években azonban ez az előny részben elveszett. Míg korábban a magyar külpolitika az ország sajátos helyzetéhez és valóságos súlyához igazodva fokozatosan tágítani tudta az ország mozgásterét, a rendszerváltást követő években jelentkező önértékelési zavarok feszültségeket okoztak Magyarország és a külvilág viszonyában. A parlamenti pártok abban egyetértettek, hogy Magyarország számára létfontosságú a csatlakozás az euroatlanti szervezetekhez, a jó viszony a szomszédos országokkal és a határon túli magyarság támogatása. A fő célok sorrendjét, elérésük módszereit tekintve viszont jelentős eltérések mutatkoztak.
A könyv emlékeztet rá, hogy a nyugati országokkal a lehető legjobb viszonyra törekvő Antall-kormány, majd később a kapcsolatépítést kevésbé szorgalmazó Orbán-kormány is Magyarország történelmi érdemekkel és sérelmekkel megalapozott jussának tekintette a csatlakozást az Európai Unióhoz és a NATO-hoz. A Horn-, majd a Medgyessy-kormány viszont abból indult ki, hogy a csatlakozás döntően az ország mai teljesítményén múlik. A szocialista-szabad demokrata kormányok abban hittek, hogy Magyarország euroatlanti csatlakozása hozzájárulhat a jószomszédi viszony építéséhez, és a kettő együtt sokkal eredményesebbé teheti a határon túli magyarság támogatását, mint a nyomásgyakorlás.
Kitér Lengyel László arra is, hogy míg a Horn-kormánynak Magyarország és szomszédai viszonyát kellett sürgősen rendeznie, addig a Medgyessy-kabinet egyik első feladata Magyarország és az Egyesült Államok, Oroszország, továbbá Kína kapcsolatainak újraépítése volt. Ugyanakkor javítania kellett a „státusztörvény” miatt újból feszültté vált magyar-román és magyar-szlovák viszonyt is.
Lengyel László joggal veti fel, hogy mivel a rendszerváltás utáni legfontosabb külpolitikai célt elértük, Magyarország immár az Európai Unió és a NATO tagja, újra kell gondolni a magyar külpolitikai stratégiát. Ehhez a most hivatalba lépő kormány minden korábbinál kedvezőbb nemzetközi feltételek között láthat hozzá. A globális kihívásokkal Magyarországnak nem egyedül kell megbirkóznia, hanem az Európai Unió és a NATO tagjaként. A tagság természetesen nem csupán nagyobb érdekérvényesítési lehetőségeket jelent, de kötelezettségekkel is jár. Részt kell vállalni az Európai Unió stratégiájának megvalósításából.
Az elmúlt több mint egy esztendő alatt az Európai Bizottság tagjaként alkalmam volt tapasztalni, hogy Magyarországnak kedvező a megítélése az Európai Unióban. Nagyra értékelik belső stabilitását, a térségben játszott stabilizáló szerepét, a kiegyensúlyozott, kiszámítható magyar külpolitikát. Igaz, Magyarország rendszeresen kap kritikát a magas költségvetési hiány és államadósság miatt, de a bizottság illetékesei bíznak abban, hogy a választások után a kormány haladéktalanul megteszi az intézkedéseket a helyzet javítására. Az adó- és vámpolitika felelőseként gyakran van alkalmam találkozni az európai gazdasági-üzleti élet meghatározó vállalatainak vezetőivel. Ebben a körben is jól érzékelhető, hogy Magyarország mint befektetési célpont iránt nagy az érdeklődés. Hasonló tapasztalatokat szereztem az Európán kívüli országok politikai és üzleti köreiben is.
Az elmúlt hetekben magyar politikusok, újságírók és az ország megítélését szívükön viselő emberek gyakran szegezték nekem a kérdést: az Európai Unió milyen választási eredménynek örülne Magyarországon? Nos, az Európai Unió 25 tagállam, több mint 450 millió állampolgár összessége. Nem is lehet egységes elvárása egyetlen tagállam választási eredményével kapcsolatban sem. Az egyes kormányok nyilván azt veszik szívesen, ha más tagállamokban is hozzájuk hasonló politikai összetételű kormányok jönnek létre. Vannak azonban olyan szempontok, amelyek túlmutatnak a pártszimpátián. Ilyen az Európa, az európai integráció, az unió jövőjéért érzett felelősség. Ezért volt érzékelhető, hogy pl. az olaszországi választásokon a konzervatív kormányok és politikusok többsége nem Silvio Berlusconi kiszámíthatatlanul viselkedő, időnként unióellenes jobboldali koalíciójának, hanem a Romano Prodi vezette baloldali szövetségnek szurkolt. Ugyanezt érzékeltem az Európai Bizottság tagjai körében is. Az elmúlt napok fontos tapasztalata, hogy az olaszországi és a magyarországi választások eredménye megnyugvással töltötte el a stabil, demokratikus Európa, az európai integráció híveit.
A csatlakozás óta eltelt két esztendő során bebizonyosodott, hogy a szocialista-szabad demokrata kormány képes érvényesíteni az ország, a nemzet érdekeit az Európai Unióban és az unió tagjaként a világban is.
Az érdekérvényesítés az Európai Unióban új feladatot jelent, el kell sajátítani ennek technikáját. Alkalmazkodni kell ahhoz a körülményhez, hogy az unióban nincsenek állandó jellegű szövetségek. Esetenként jönnek létre ad hoc szövetségek „változó geometriájú koalíciók”. Ezek többnyire átmeneti jellegűek, ezért az ezekhez való kötődés nem lehet olyan szoros, ami nehezítené más kérdésekben más szövetségek kialakítását. Viszonylag hosszú ideig fennmarad azonban az új tagállamok érdekközössége, amelynek lényege a tagállamok egyenjogúságáért történő határozott fellépés.
Az Európai Unió és a NATO tagjaként Magyarországnak nem kell, sőt nem is szabad választania Európa és az Egyesült Államok között. Előnyösebb a kiegyensúlyozott viszony, ahogy azt 2004 tavaszán a „nyolcak levele” aláírásának utóélete mutatta. Az aggodalmakra rácáfolva pár hónap múlva a magyar nagyköve- tek budapesti konferenciáján ugyanazon a napon tartott előadást Colin Powel, az Egyesült Államok és Javier Solana, az Európai Unió külpolitikájának irányítója. Lengyel László könyvének arra a kérdésére, hogy célszerű-e Magyarországnak egyetlen nagyhatalom stratégiai partnerévé szegődnie, a válasz egyértelmű nem. Az egyoldalú függés helyett kiegyensúlyozott kapcsolatokra kell törekedni a világ meghatározó államaival és a szomszédos országokkal is. Bizalmatlanságot kelthetne, ha Magyarország a térségben regionális hatalmi szerepet célozna meg. Reális cél viszont gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi, logisztikai központtá, távoli országok közép-európai hídfőállásává tenni hazánkat.
Nem érti az integráció, az uniós tagság lényegét az, aki azt hiszi – vagy olcsó népszerűséget hajszolva azt hangoztatja -, hogy a közösségi célok elérésének előmozdítása „szolgai alkalmazkodás Brüsszel igényeihez”. Valamennyi tagállamnak alapvető érdeke, hogy az Európai Unió sikeres legyen. Az új kormánynak – számot vetve a tagság előnyeivel és a kötelezettségekkel – olyan egységes külpolitikai, biztonságpolitikai és külgazdasági stratégiát kell kidolgoznia, majd valóra váltania, amelynek elemei összhangot alkotnak, és amelyek egyszerre szolgálják a nemzeti és a közösségi érdekeket.
(Lengyel László: Illeszkedés vagy kiválás, Osiris Kiadó, 2006, Budapest)
A szerző az Európai Unió biztosa
