Szász István
Tegye fel a kezét az a koncertlátogató, aki ismeri Erich Korngold nevét. Na ugye. Az utókor hálátlan. Korngold (1897-1957) a maga idejében népszerű komponista volt, csodagyerekként indul, tehetségét Mahler fedezte fel. A harmincas években Hollywoodban forradalmat csinál: megteremti a szimfonikus filmzenét. A háború után visszatér Európába a tiszta muzsikához, ekkor írja többek között a fesztiválzenekar április 30-i koncertjén, ha jól tudom magyarországi bemutatóként elhangzó hegedűversenyét is.
Egyébként a fesztiválzenekartól nem szokatlan, hogy régi, vagy elfelejtett szerzők műveit tűzi műsorra. Fischer Iván zeneigazgató missziójának tekinti, hogy bővítse a nem csak szerinte túlzottan szűk, hagyományos koncertrepertoárt. De menjünk sorjában…
Már a hangverseny nyitószámánál, a Rienzi – Wagner korai operája – nyitánynak első taktusai után egyértelmű lett, hogy a vendégkarmester, Pinchas Steinberg még annál is jobb dirigens, mint amilyennek a zenei közvélemény minősíti. Steinberg minden felsőfokú elismerést megérdemel. Különösen ma, amikor a XIX. század nagy iskolájában nevelkedett grandiózus dirigens-generáció elmúlásával nemcsak a nagy, de az igazán jó karmesterekben (legalábbis a múlt század nagy korszakához viszonyítva) is szűkölködünk. Steinbergben megvan a kiváló karmester minden erénye. Temperamentumában talán Leonard Bernstein utóda, ihlete, művészi komolysága Solti Györgyre emlékeztet. Mindebből a fényesen harsány Rienzi-nyitánynál azonban még csak ízelítőt kaptunk.
A Korngold hegedűversenyt a napjaink egyik nagy ígéretének számító, harmincéves lengyel-izraeli születésű hegedűstől, Nikolaj Znaidertől hallottuk. Játékával nem véletlenül vívta ki többek között Menuhin elismerését, és azt, hogy zsinórban nyeri a legrangosabb zenei versenyeket. A csuda tudja, mi indította a Korngold- koncert repertoárra vételére. Egyébként a mű szépen megformált, helyenként kissé érzelgős, késő-romantikus kompozíció. Mély mondanivalót nem tudtam felfedezni benne, de azért szép, szerethető muzsika. És jó lehetőséget ad arra, hogy egy fiatal virtuóz megcsillogtassa tudását. Znaider – az indítás kicsit sápadt intonációja után – belemelegedve remekül játszott. Az Andante-tétel „dal szöveg nélkül”-világában szárnyalón énekel, a táncos zárótételben pedig bebizonyítja, hogy nem véletlenül nyeri meg a legnehezebb leckéket feladó versenyeket.
A koncert súlypontja a műsor második felére, Sosztakovics 1937-ben komponált V. (d-moll) szimfóniájára tolódott. A ritkán – jó előadásban még ritkábban – hallható Sosztakovics szimfónia a komponálás idejében 31 éves művész talán első, minden tekintetben érett nagyzenekari műve. Kereshetünk benne (nem is eredménytelenül) Richard Straus és Mahler hatásokat, de minek. Az V. Szimfónia szuverén Sosztakovics mű. Ha azt mondjuk, hogy Steinberg a fesztiválzenekarral remekelt, akkor keveset mondunk és aligha idézzük fel azt az élményt, amit ezzel az első hallásra elég nehezen átélhető művel elért. Steinbergnek erős szuggesztív víziója van a Sosztakovics műről, s valószínűleg általában a Sosztakovics zenéről. Benne él a roppant méretű – 50 perces – szimfónia gyötrődő, szenvedélyektől dúlt, a drámai kitörésektől a sötét pesszimizmusig terjedő világában. Nincs mese: mindent tud róla. Azt is, hogy főleg a ritmizálás dolgában szinte káprázatos fogásokkal hogyan kell a nem könnyen megérthető művet élményként tolmácsolni. Az olyan pillanatokban, mint amikor az első tételben az egymással barokkosan koncertáló rézfúvós kórus (kutyanehéz dolog, a fesztiválzenekar rezesei kitűnőre vizsgáztak) fugátót indít, a kérgesszívű zeneértő is felszisszen, hogy ejha, ez az ember aztán csinál valamit! Steinberg csodálatos pillanatokat ad nekünk, például a kvázi-Scherzo tétel megható „álomkeringő- dallamának” előcsalásával, vagy az utolsó tétel kérlelhetetlenül menetelő indulójának hatalmas fokozásával. Ilyesmi csak a hangszerén, a zenekaron tökéletesen játszó kivételes egyéniségektől telik.
Azt viszont ide kell irni: ez az este sem jöhetett volna létre, ha nincs adva a ma már világelsők közé sorolható Budapesti Fesztiválzenekar. Írjuk csak le azt, amit a világ zenei élete már egy évtizede konstatál – a Budapesti Fesztiválzenekar ma a világ egyik legjobb és legkarakteresebben játszó zenekara. Húsz év alatt zenekarát mesterien vezető és tanító Fischer Iván nagy dolgot cselekedett. Bebizonyította többek között azt is, hogy a modern korban is lehet – mint egykor a Lipcsei Gewandhaus Orkesztert, vagy az amszterdami Concertgebouwt – (kicsit félve írom le: meg a Bécsi Filharmonikusokat)egy adott városhoz nemcsak nevében kapcsolódó valódi nagy együttest teremteni. Budapest büszke lehet.
Szász István
Szász István
