Arcok – Lantos Péter
Népszabadság * R. Hahn Veronika * 2006. május 6.
Maga a szerző, az eredeti szakmájában, az idegkórtanban nagy tiszteletnek örvendő és királyi akadémiai tagsággal elismert Lantos Péter professzor számított a legkevésbé arra az emberforgatagra, amely a Parallel Lines (Párhuzamos vonalak) címen megjelent memoárjának bemutatóján megjelent.
Igaz, az Arcadia Kiadó a lehető legpatinásabb helyre, az Oxford Streethez közeli Marylebone High Streeten található Daunts könyvesboltba invitálta meg saját és Lantos szakmai és baráti ismeretségi körét.
Az új olvasóközönsége előtt enyhén zavarban lévő 66 éves szerző az egyelőre kétezer példányban napvilágot látott könyv bemutatója alkalmából elmondta, a cím tökéletesen kifejezi a történet lényegét. Két utazásról van benne szó. Az egyik 1944. május végén kezdődik, amikor a család, az ezerhétszázat meghaladó makói zsidó közösséggel együtt, tágas otthonát és polgári kényelmét feladva bekényszerült a gettóba. Innen Szegedre, majd a „rabszolgatábornak” nevezett Strasshofba, a bécsújhelyi lágerba, majd Bergen-Belsenbe vezetett az út. Ebben a különös intézményben, ahol sem megsemmisítés, sem munka nem zajlott, eleinte az a remény éltette a háromtagú családot – az ötéves Péter tizennégy évvel idősebb fivérét, Gyurit már Makóról régen elvitték munkaszolgálatra -, hogy német hadifoglyokra cserélik ki őket. Ez egészen a végkifejletig nem történt meg, sőt Péter édesapja, aki kenyérporcióját rendszeresen nélkülözhetetlenebbnek tartott cigarettára cserélte el, teljesen legyengülve életét vesztette. Lantos és édesanyja végül a tábor bezárása előtt egy transzporttal a Magdeburghoz közeli Farslebenbe került, és itt az amerikai hadsereg szabadította fel őket, hogy utána a Vörös Hadseregnek adja át a testileg legyengült, de lelkileg elszánt anyát és fiát. A hazatérés keserves feladatnak bizonyult, de a bátor asszony és fia végül egy szénszállító tehervonaton elbújva Prágán keresztül Budapestre utazott. Innen már csak egy nehezen megszervezhető „ugrásnak” számított a szegedi, majd makói visszatérés és a normálisra emlékeztető élet újrakezdése. Ezt erősen beárnyékolta a család tekintélyes részének elvesztése a vészkorszakban, de Gyuri halála 1945 augusztusában, miután a munkatáborból betegen és depressziósan hazakerült, szinte elviselhetetlennek bizonyult. Az új élet kialakításában nem segített az sem, hogy a családi fakereskedést a nácik után a kommunisták is kisajátították, és az anyagi bázis megszűnt létezni. A gyerek Péter visszailleszkedését pedig sem az antiszemitizmus ismétlődő megnyilvánulásai, sem osztályidegenné degradálása és ennek megfelelően az orvostudományi egyetemre való bejutásának problémái nem segítették.
A könyv különlegessége a második utazás, amely a hetvenes években, Lantos londoni „disszidálása” után kezdődött meg. Visszavonulása után fáradságot nem kímélve felgöngyölítette tábori múltjának, majd felszabadulásának emlékeit. Dolgozott levéltárakban és eljutott több jótevőjéhez is, hogy iratokon és személyes beszélgetéseken keresztül a felnőtt ember érett szemszögéből próbálja megérteni, min ment át mint ártatlan, kiszolgáltatott, saját szavaival élve „közönséges” gyerek. Megpróbálta nem „áldozatnak” tekinteni magát gyerekként, míg felnőtt odisszeája már kifejezetten boldog élményeket hozott. Ez a perspektíva nyerte el a szerkesztő, Richard Bates és a kiadó, Gary Pulsifer tetszését. Ami a híresen blazírt, önuralmukat ritkán elvesztő briteknél szinte elképzelhetetlen, Bates könynyekkel küszködve mondta el a könyvbemutató közönsége előtt, mennyire meghatotta őt a korábban „csak” szikár tudományos munkásságáról ismert Lantos Péter vállalkozása, mennyire nagyra tartja megközelítését, ahogy a szörnyűségeket egy kisgyerek „kalandjaként” élte-írta meg. A regény üzenete számára az volt, hogy semmi nem lehetetlen, reménytelennek látszó vágyakat is meg kell próbálni megvalósítani. Erre volt példa, ahogy Lantos a biztosnak vélt visszautasítás ellenére megpályázta a Wellcome Trust ösztöndíját vagy ahogy többszöri, érthetetlen visszautasítás után is próbálkozott, és 1968-ban „győzött” nyugati útlevele beszerzésében.
Immár a Népszabadságnak nyilatkozva Lantos hangoztatta, hogy nem tudományos pályafutása befejezése utáni energialevezetésnek, kompenzációnak tekinti a Párhuzamos vonalak megírását. Kamaszkora óta, amikor először kérte meg édesanyját, idézze fel pontosan az 1944-45-ös eseményeket, készült arra, hogy egyszer megírja viszontagságaik történetét. A nyugdíjas évek csak az alkalmat, a szabadidőt biztosították terve megvalósításához. Nemhogy nem vezetett naplót, vagy lettek volna feljegyzései – amikor 1968-ban ösztöndíjjal Londonba került, majd egy év után elhatározta, nem tér vissza Magyarországra, távollétében elítélték és lefoglalták a lakását, eltüntetve, megsemmisítve onnan minden iratot. Valóban egy kutató módszeressége, problémamegoldó készsége kellett ahhoz, hogy évtizedek elteltével kinyomozza, mi történt pontosan Bécsújhelyen, Belsenben, hogyan szabadította fel őket egy amerikai tankkommandó, és kapjon választ más kérdésekre. „Természetesen” az alapvető problémára, hogy miért történt mindez, nem kapott feleletet, csak a hogyanra. Egy nagy washingtoni könyvtárban nyomozta ki például, hogy a 9. amerikai hadsereg 30. hadosztálya 743. tankzászlóaljának köszönheti megmenekülését, ők szolgáltak Magdeburg mellett. A 30. hadosztálynak létezik egy internetes portálja, ahol üzeneteket is lehet hagyni. Itt helyezte el 2000 decemberében a kérdést, emlékszik- e valaki arra a vonatra, amely 1945 áprilisában magyar zsidókat szállított Bergen-Belsenből Theresienstadtba. Mint a szerelvényen utazó ötéves gyerek szeretne 55 év elteltével találkozni az egység még életben lévő tagjaival. Hónapokkal később, közvetítőkön keresztül talált el George Grosshoz, az egyik páncélos parancsnokához, aki segített a még ott ólálkodó SS-őrök elfogásában. Lantos felkereste a San Diegóban élő, az ottani egyetemről az angol irodalom professzoraként nemrégiben visszavonult, 85 év körüli férfit és családját, hogy személyesen is kifejezze háláját túléléséért.
Nem kevésbé hihetetlen egy másik történet. A Royal Society of Medicine archívumában keresgélve, 2004-ben rátalált egy 1945 júniusában megjelent cikkre a St Mary”s Hospital Gazette-ben. A beszámolót egy londoni orvosi egyetemista írta, aki kilencvenhat társával Belsenbe utazott, hogy részt vegyen a súlyos betegek ellátásában. A diákok és kísérőik elképzelhetetlen emberi szenvedéssel találkoztak. A cikk szerzőjének neve, John Hankinson ismerősnek tűnt. Hirtelen eszébe jutott, hogy a hetvenes években találkozott egy azonos nevű agysebészprofesszorral. Kiderült, ugyanarról a személyről van szó. Amikor Newcastle-ben felelevenítették az ismeretséget, Hankinson professzor felidézte belseni tapasztalatait, majd Lantost, legnagyobb meglepetésére, egy emléktárggyal ajándékozta meg. Egy ezüst zsebórával, melyet egy brit katonától kapott, missziójuk elismeréseként, mielőtt a medikusok visszautaztak volna Belsenből. Lantos vonakodva fogadta el a finom antik darabot, amely ugyan nem működött, de néhány hét alatt megjavították és azóta is dolgozószobája féltve őrzött kincse. A professzor sietett hozzátenni, hogy nem kellett Kaliforniáig vagy akár Newcastle-ig „futnia” segítségért. Magyarországon is többen asszisztáltak a történet kikerekítésében, akik közül leginkább Urbancsok Zsoltnak érzi magát lekötelezve. A fiatal helytörténész egyes-egyedül göngyölítette fel a nagy és tehetős makói zsidó közösség sorsát a holokauszt idején.
Lantos Péter mindazoknak szánja a Párhuzamos vonalakat, akik érdeklődnek a háború, a történelem iránt és el akarják kerülni, hogy mindaz az emberi gonoszság, aminek a magyarországi zsidók ki voltak téve, megismétlődhessen. A könyv megírását motiválta az a tény is, hogy ez a generáció az utolsó, amely átélte a történteket és még képes papírra is vetni őket. Nem tagadja, az a kihívás is vonzotta, hogy kipróbálja magát egy más területen, mint a személytelen neuropatológiai szakirodalom. Imponáló lelkierejű édesanyja emlékének is tartozott az életrajzzal, akivel együtt járta végig az utat, és aki a sok szenvedés után 1968-ban egy ostoba villamosbaleset áldozata lett.
Tervek szerint a Párhuzamos vonalakat a tavasz végétől Budapesten, a Bestsellers könyvesboltokban is árusítják majd, de Lantos Péter nem rejti véka alá reményét, hogy regénye magyar nyelven is hozzáférhetővé válik.
London, 2006. május
