A Mohamed-karikatúrák ürügyén keltett hisztéria alig leplezett erődemonstráció volt, nyers fenyegetés: lám, a fanatizálható tömegek világszerte bevetésre készek
Zárt ajtók mögött kezdett tárgyalni az iráni atomválságról az ENSZ Biztonsági Tanácsa szerdán. A diplomáciai erőfeszítések szépséghibája, hogy nyilvánvalóan értelmetlenek. Bizony: miközben a világ vezető politikusai mantraszerűen ismételgetik, hogy tárgyalásos megoldást kell találni a konfliktusra, a kompromisszum elképzelhetetlen. Iránnak vagy lesz atombombája, vagy nem. Harmadik lehetőség nincs.
Persze a kötelező köröket le kell futni. A BT várhatóan felszólítja Iránt, hogy szíveskedjék abbahagyni az urándúsítást, és együttműködni az ellenőrökkel. Csakhogy Teherán nyilván éppúgy semmibe veszi majd a kötelező érvényű határozatot, mint az eddigi felszólításokat. A második menetben már gazdasági szankciókkal sújthatná Iránt a világszervezet, de nem fogja. A világ negyedik legnagyobb kőolaj-kitermelőjét gyakorlatilag lehetetlen kizárni a világkereskedelemből, pláne úgy, hogy két fontos partnere, a nukleáris technológiát exportáló Oroszország és az olajra éhes Kína is ott ül a tanácsban, vétójoggal. Végül az ENSZ, ha igazolva látja, hogy Irán „fenyegeti a nemzetközi békét és biztonságot”, elvileg katonai akcióra is felhatalmazást adhat, de ennek az esélye végképp nulla.
Az iráni atomprogram, Ahmedinedzsad elnök szerint, visszafordíthatatlan. Ez így is van – mindaddig, amíg szép szóval próbálják lebeszélni Teheránt nukleáris és nagyhatalmi ambícióiról.
De létezik más megoldás: az iráni atomlétesítmények bombázása. A dolgok mostani állása szerint csakis katonai erővel akadályozható meg, hogy a szélsőséges politikai iszlamizmus kezébe tömegpusztító fegyver kerüljön. A tisztánlátás kedvéért: egy olyan diktatúráról beszélünk, amely még színleg sem fogadja el, hogy bárkinek joga volna másként élni, mint az ő szigorú előírásai szerint. Egy olyan militáns rendszerről, amely mindenestül megveti és eszelősen gyűlöli a nyugati életformát.
Európa ringathatja magát abban a hamis illúzióban, hogy az iráni fenyegetés egyedül Izrael baja, ki lehet maradni belőle, de ismét keservesen csalódni fog. Akárcsak a terrorizmus esetében: egy ideig „csak” Jeruzsálemben, Tel-Avivban és Haifán robbantgattak buszokat, de idővel már madridi vonatokra és a londoni metróra is felszálltak az öngyilkos merénylők, testükre erősített pokolgéppel. Így megy ez a történelemben: általában a zsidókkal kezdik, de sosem fejezik be velük. Mindenki sorra kerül.
A háború mindig szörnyű, mindig rossz megoldás, ezúttal még sincs más választás, ha Bush elnök és Merkel kancellár komolyan gondolja, hogy „Iránnak semmiképp sem szabad atomfegyverhez jutnia”. „Lehet, hogy hamarosan bombáznunk kell Iránt” – állapította meg csöppet sem lelkesen a brit The Sunday Times cikkírója a minap, azzal a megjegyzéssel, hogy „még nagyobb szégyen, ha nem bombázzuk”.
Teherán magabiztosságát éppen az a hit adja, hogy elkerülheti a katonai csapást. Majd szépen tárgyal, ígérget, hazudozik, közben meg csöndben dúsítja az uránt, mígnem kész helyzet elé állítja a nemzetközi közösséget, ahogy egy évtizede India és Pakisztán. Az ajatollahok abban bíznak, hogy a háború túl kockázatos Washingtonnak és szövetségeseinek. Egekbe szökhet az olajár, és globális gazdasági válságot idézhet elő. Számíthatnak az Irak miatt háborúellenes nyugati közvélemény nyomására, Európában külön is a divatos és primitív antiamerikanizmusra. A konfliktuskerülésre, a megalkuvásra, a gyávaságra. És a terrorizmus elszabadulásától való rettegésre: nem véletlenül mondja az iráni vezetés, hogy a világ bármely pontján képes válaszcsapást mérni, ha megtámadják. A Mohamed-karikatúrák ürügyén keltett hisztéria alig leplezett erődemonstráció volt, nyers fenyegetés: lám, a fanatizálható tömegek világszerte bevetésre készek.
Ha a teheráni rezsim számítása helyesnek bizonyul, és a Nyugat nem vállalja a katonai megoldás súlyos kockázatait, Irán rövidesen félelmetes fegyverek fölött rendelkezik majd. Zsarolási potenciálja jelentősen megnő, és a végsőkig ki is fogja használni. A Nyugat lehetőségei tovább szűkülnek: vagy folyamatosan hátrál, és megadóan tűri sorsát, vagy mégis vállalja a konfliktust, a jelenleginél sokkal drámaibb feltételekkel. Ha a világ ölbe tett kézzel bámul, amíg Iránnak atombombája lesz, új játszma kezdődik, új játékszabályokkal, és azok egyre inkább a nagyhatalommá emelkedő iszlám köztársaságnak kedveznek majd.
Bártfai Gergely
főmunkatárs
