Kálmán C. György
Rendetlen történelem
Nyerges András: Rendes ország – kétféle történelem. 113 színrebontás. Noran Kiadó, Budapest, 2005. 333 oldal, 2990 Ft
Legszívesebben nem sokat teketóriáznék: tessék nekiesni ennek a remek kötetnek, minden este három-négy írás könnyen elolvasható, remekül fogunk szórakozni, jóízűeket bosszankodhatunk, el kell majd gondolkodnunk. Kiválóan megírt, izgalmas, szellemes szövegek, nagyon aktuálisak, és akkora tudás, áttekintő képesség és kutatómunka van mögöttük, hogy le a kalappal – ha valakit amúgy nemigen érdekelnének (amit kétlek), akkor már csak ezért is értékelnék a könyvet.
Az ÉS olvasói jól ismerhetik Nyerges András rövid esszéit, amelyek… Micsodák is? Történelmi tanmesék? Sajtótörténeti adalékok? Elfelejtett múlt századi történetek felelevenítései? Arcképek? – Jó, erről majd később; mindenesetre: a többnyire az elmúlt öt-hat évben írott „színrebontásoknak” (ahogyan szerzőjük nevezi az írásokat) ezúttal 113 darabja jelent meg, nagy, tekintélyes kötetben.
A műfaj meghatározása zavarba ejtő (a „színrebontás” szó nemigen igazít el), és már az iménti „esszé” szó sem látszik megfelelőnek. Személyesek ugyan az írások, amenynyiben mindegyikükből nyilvánvaló a szerző személyes elköteleződése, „érdekeltsége”, kutatói izgalma, többé vagy kevésbé elbújtatott érzelmei (felháborodása, szomorúsága, dühe, derűje). Egy ponton (nagyon elegánsan, szerényen, szinte észrevehetetlenül) még egy családi vonatkozás is megemlítődik; de mégsem esszék ezek abban az értelemben, hogy a gondolatkísérlet, a spekuláció vagy a szubjektív reflexió lenne a fő vonulatuk. Nyergest éppen hogy a tények izgatják, az adatokhoz ragaszkodik, mindahhoz, ami régi szövegekből kiolvasható – nevezzük tehát az írásokat kommentároknak vagy szövegértelmezéseknek? Nem, hiszen a középpontban sokkal inkább a huszadik század (olykor régebbi korok) politikai, ideológiai, hatalmi küzdelmei vannak, s minden értelmezés ezek feltárásának rendelődik alá. Nevezzük őket publicisztikai írásoknak? Annyiban talán azok, hogy sokukban erős aktuális töltet van, de sokkal több munka, kutatás, összefüggés-keresés van mögöttük. Akkor hát: történelmi (eszmetörténeti, politikatörténeti stb.) adalékok volnának? Azt sem hinném; irodalomtörténeti forráskutatásnak sem nevezném; és végképp nem anekdotáknak – holott az írások elemeket ez utóbbi háromból bőven tartalmaznak.
Rendkívül sokfélék az írások abban a tekintetben, hogy milyen kiindulópontot választanak – gondolom, ezek a választások Nyerges találékonyságát tükrözik, nem a megszólalás valóságos okát; legalább annyira retorikai konstrukciók, fiktív „beszédhelyzetek”, mint igazi indítások. Olykor a szerző szembetalálkozik valamivel a (mai) politikai diskurzusban, ami erre vagy arra emlékezteti; máskor levelet ír József Attilának, Táncsicsnak, Márainak, másoknak; megint máskor szépirodalmat olvas, és felfigyel a szövegben valamire. Vagy kíváncsi egy mű kiadástörténetére, a kihagyásokra (Szörényi László szavával: a delfinizálásra); vagy egy régi lapot olvasgat, és érdekességre bukkan; vagy szöget üt a fejébe valami eddig megmagyarázatlan esemény; vagy utánaolvas a történelem vagy irodalomtörténet egyik-másik vitatott figurájának. És így tovább – még sok más motiváció indítja a szövegeket; a közös bennük, hogy a kíváncsi, érdeklődő, vizsgálódó szerző alakja áll mindegyik mögött. A szerep azonos, a megszólalás indoka mindig más – ez teszi a szövegeket is változatossá.
Nyerges nagy élvezettel keresi vissza a rendszerváltás utáni jobboldal retorikáját, stílusát, érveit a két háború közötti (sőt, olykor régebbi) nacionalizmusban, antiszemitizmusban, konzervativizmusban. Ezért lehetne nevezni szövegeit példázatoknak – sok írás nyilvánvalóan azért született, mert szerzőjük a megírás jelenjében olyan jelenségekkel került szembe, amelyek valami régebbi eseményre, szóhasználatra, vitára, magatartásformára emlékeztették, s céljuk az, hogy erre a hasonlóságra (a korábbi példára) felhívják a figyelmet, emlékeztessenek arra, hogy vannak előképei annak, ami éppen történik. De ez sem mindig igaz. Van, amikor csak úgy, minden szembeötlő példázatosság szándéka nélkül idézi fel a múlt egy-egy alakját (Dessewffy grófot vagy K. Havas Gézát például), és van, hogy célja a kollektív emlékezetben hamisan (vagy: sehogy sem) élő alakok átértékelése. Azért volnék óvatos a „történetírás” (vagy akár a történeti, irodalomtörténeti adalékok) terminussal, mert könnyen lehet: a szaktudósok számára mindezen (filológiailag, a forráskutatást tekintve gáncstalan, alapos és éleslátó) megfigyelések esetlegesnek, anekdotikusnak, a nagy összefüggéseket nem eléggé kiemelőnek tetszhetnek.
És tényleg, amit Nyerges művel, az nem történettudomány – de hát sebaj. A laikusoknak (nekünk, olvasóknak) tökéletesen megfelelnek. Mert írásai történeti-irodalomtörténeti ismeretterjesztő művek is, alkalmasak – többek között – arra, hogy a tudomány iránt keltsék föl az olvasó érdeklődését. Nyerges írásait olvasva egyrészt az fogalmazódik meg benne, hogy a dolgok elég egyszerűek, másrészt meg hogy nagyon bonyolultak. Egyszerűek, amennyiben igenis utána lehet nézni, hogy ki, mikor mit mondott, írt, nyilatkozott, és ennek megvannak a maga következményei. Teleki antiszemita volt, és kész. Ezen nincs mit cifrázni, szépíteni vagy tagadni pedig végképp abszurd. Nem kétséges, hogy a két háború közötti sajtó csakúgy, mint a 45 utáni (irodalom)történetírás telis-tele van torzításokkal, ferdítésekkel, rágalmakkal és hazugságokkal – és ezek feltárhatók, leleplezhetők, visszautasíthatók. Másrészt vannak olyan bonyolult képletek, mint az agg Rákosi Jenő esete a szélsőjobbal, mint Kuczka Péter kegyvesztettsége, mint Ilylyés kétes manőverei és dupla fenekű megnyilatkozásai. És lehet, hogy jön majd valaki, aki mindazt, ami Nyergesnél olyan meggyőzően magától értetődőnek tetszik, majd megbonyolítja, s ami annyira összetettnek látszik, azt kiegyenesíti – de ahhoz össze kell majd szednie magát (meg a nehezen cáfolható érveket).
Ahhoz, hogy valaki Nyerges hívévé váljon, bizonyára osztoznia kell vele bizonyos alapvető értékekben. Például ilyenekben: hogy a szélsőjobboldal és a diktatúra elfogadhatatlan, hogy a sajtónak és a szólásnak szabadnak kell lennie, hogy a rasszizmus minden formája tűrhetetlen, hogy a nyilasokat, a nácikat és a fasisztákat semmi nem menti. Szerintem mindezzel nem olyan nehéz egyetérteni. (Magam nyilván azért vagyok lelkes olvasója, mert hasonlóképpen gondolkodom.) Ha ez megvan, akkor már csak Nyerges elegáns stílusát és pontos érvelését kell követni – ez sem eshet nehezünkre. És akkor ott leszünk, ahol kezdtem: tessék nekiesni ennek a remek kötetnek, minden este három-négy írás könnyen elolvasható, remekül fogunk szórakozni, jóízűeket bosszankodhatunk, el kell majd gondolkodnunk.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 17. szám
