Ez nem esztétikai kérdés, de nem is felhívás szépészetfilozófiai értekezésre, hanem Kőrösi Zoltán legújabb regényének címe. A Kalligram Kiadónál a napokban megjelent műnek az alcíme sem kevésbé figyelemfelkeltő: Hazánk szíve. Ám aki szexuálpszichológiai opust vár, csalódni fog: klasszikus családregényről van szó, melynek története az 1800-as évek elejétől napjainkig, generációkon át ível.
– Erotikában tobzódó könyvet vártam, ehelyett egy klasszikus, évszázadokon átívelő, hagyományos értelemben vett családregény olvasója lehettem.
– Bízom abban, hogy azért ez sem okozott csalódást… Igen, a „Milyen egy női mell?” szerelmi regény, ám a teljes megnevezéshez hozzátartozik az alcím is: „Hazánk szíve”. Úgy hiszem a kettő együtt jelzi azt, amiről a könyv beszél. Sőt, a hátoldalon szerepel egy kiragadott mondat is a történetből, ami így szól: „Az lenne jó, ha nem kellene test a szerelemhez?” Nos, valahol itt, a szív, a test, és a testetlen vágy között bonyolódik ez a regénybeli kétszáz év…
– A könyvben elbeszélőként ön is elmorfondíroz azon, hogy nemcsak a lélek, de a test is élhet külön életet.
– Élhet, mozoghat, még örülhet is. Éppenséggel ezt a mondatot a Hideghegy című regény írójától, Frazier-től kölcsönöztem… mint ahogy sok más „talált tárgy” is bújkál a szövegben, Mészöly, Füst Milán, Ottlik, Ruhsdie ajándékai.
– Van-e ma még létjogosultsága a klasszikus értelemben vett családregénynek?
– Ha jó a regény, akkor mindenre van jogosultsága. Úgy hiszem, a Milyen egy női mell? valóban olvasható klasszikus családregényként, miközben természetesen arról is beszél, hogy mivé lettek a klasszikus történetek. Mindenki, aki valaha is mesélt már történetet, tudja, a mondatok és a fordulatok igazán nagy kérdése az, hogy a történetmondó mit kezd a szövegbe zárt idővel, s mit kezd a mondatok ritmusával, ahol vannak meglassúdó, kifeszített pillanatok és vannak meglóduló részek.
– Pedig manapság ez már igazán nem divat, amikor a töredékes, az olvasóval párbeszédet folytató szövegirodalom a trend.
– Ki a fenét érdekelnek a trendek? Jó könyvek vannak és nem jó könyvek. Az a jó mű, legyen szó regényről vagy egy faragott asztallábról, ami úgy, és csakis úgy jöhetett létre, mint ahogyan létezik. Olyat akartam írni, amilyet olvasni is szeretek. Ebben a könyben három eposz, egy galíciai zsidó család, egy morvaországi, Baranyába betelepülő német család és egy Szolnok melletti parasztcsalád története olvad össze.
– Mennyire saját ez a családregény?
– Előző könyvem, a „Budapest, nőváros” megjelenése után kaptam egy levelet egy hölgytől, aki arról írt, milyenek voltak egy bérház lakóinak hétköznapjai a ferencvárosi Angyal utcában, hogyan élt az ottani zsidó közösség, milyen volt a családja. Beszélgettünk, s miközben a hétköznapokról mesélt, lassan-lassan egy titkos, lenyűgöző szerelem története is felsejlett. Egy olyan szerelem története, amit ő talán nem is akart elmondani, alighanem azért, mert máig is elevenen él benne. Amikor azonban elmesélte nekem ennek az öt évtizeden át tartó titkos szerelemnek a történetét, s megmutatta azt is, hogy minden szenvedés és látszólagos lemondás mellett is milyen boldog volt ő ebben, tudtam, nagy ajándékot kaptam tőle. Végül is ez a szerelem, ez a történet lett a regényem egyik alaptörténete.
– A narrátor a könyvben azt mondja, az időt nem túlélni, hanem megélni kell. Ön megéli?
– Hiszem azt, hogy bármely alkotásnak, egy kert felásásának, egy jó főzelék elkészítésének vagy az alkotás egyik legboldogabb módjának, az olvasásnak az a legfőbb adománya, hogy maga a kertet ásó, a szakács, az olvasó egyszer csak kiszakad az időből, pontosabban a saját ideje mellé egy másik dimenziót kap. Ahogy Petri György fogalmazta: „amikor nem írok verset, nem vagyok”. Úgy hiszem, egy író boldogsága ebben áll. Este lefekszel, és már alig várod, hogy reggel legyen, hiszen tudod, hogy odaülsz majd a géphez, s ha szerencsés vagy, a terveidhez képest valami kiszámíthatatlan történik majd veled. Miközben azt is tudod, hogy a mindennapi élet, például az alvás ideje is kell mindehhez, hiszen az is beleépül a kegyelmi pillanatokba.
– De figurái nagy részének, különösen néhány nőnek nem adatik meg, hogy megéljék az időt, mert feleségszerepre, háziasszonyi létre vannak kárhoztatva, és az alkotásnak még csak közelébe se kerülnek.
– Nem, nem hiszem, hogy ez így volna. Alkotás a szerelem, a titkok hordozása, vagy éppen egy szoba kitakarítása is. Egy mondat, ami újra és újra, makacsul visszatér. Alkotás a detroiti Ford-művek hengersorának elkészítése ugyanúgy, mint egy árnyékba húzódó, odaadó szerelem. Mert hát tudjuk, nem a viszonzatlan vágy, a szenvedés és a szenvedély a legrosszabb, ami történhet az emberrel; sokkal kietlenebb és szomorúbb a szenvedély nélküli élet.
– Végül, nem állhatom meg, hogy meg ne kérdezzem: akkor „Milyen egy női mell?”
– Háromszáz oldalnyi és nagyon szép. Legalábbis, mint tárgy, nagyon szép, ha a könyvre vonatkozott a kérdés. Ha pedig nem a könyvre kérdezte, akkor az a válaszom: szerencsére nagyon sokféle. Nem is beszélve arról, hogy akkor vajon milyen lehet kettő? Na jó, félre a viccet. De ha egy mondattal tudnék válaszolni erre a kérdésre, akkor minek írtam volna meg ezt a regényt? Milyen ez a város, itt körülöttünk? Milyen ez az ország? Milyen ez a velünk élő kétszáz év? Milyenek a szerelmeink? Egy megoldás van: olvasni kell…
Kozár Alexandra
Képalá:
Kőrösi Zoltán: nem a viszonzatlan vágy, a szenvedés és a szenvedély a legrosszabb, ami történhet az emberrel; sokkal kietlenebb és szomorúbb a szenvedély nélküli élet
Kozár Alexandra
