GERGELY ÁGNES
Levél Ferencz Győzőnek
Radnóti-monográfiája olvastán
Kedves Győző!
Zsennye, 2006. január 22.
Mindenki azt mondja a Maga Radnóti-könyvére, letehetetlen – csakugyan az, én néha mégis fel-alá rohangáltam két bekezdés között, itt, a zsennyei alkotóház egyik jól fűtött szobájában. Letehetetlen könyv, kibírhatatlan téma; szerkezeti világosság, stiláris elegancia. Morális bátorság. Örülök, hogy Fifi végre kiadta a dokumentumokat.
A könyv első harmadában az elegancia főként azt jelenti, hogy Magának gyenge versekhez, fiatalkori tévelygéshez, lassú önkifaragáshoz kellett asszisztálnia, meglátni bennük a későbbi nagy költőt, ahogy Sík, Babits, Komlós és Kardos Laci bácsi is meglátta – s milyen jót tettek az intelmek a költőnek. Szinte érzem az ujja hegyét, Győző, ahogy ezeket a korai verseket finoman letapogatja, megérzi bennük a lázas koncentráció irányát, a későbbi teljesítmény ígéretét, a magányos teljesítményét és jellemét. Az embert, aki az erőszakkal szemben védtelen; aki nem áldozatot hoz, mint Petőfi, hanem áldozattá válik.
Ki kellett ezt már valakinek végre mondania.
Ezekből a száraz, fegyelmezett, lecsapott mondatokból valósággal harsog, hogy ez másfajta szenvedéstörténet. Hogy itt le kellett egyszer számolni a legendákkal, a legendaképzés kényelmességével. Sosem gondoltam végig, hogy a legendaképzés igazából gyávaság. Belelátni a sírba a viharkabátot, ami nincs ott, a noteszt, ami másutt van. Felhasználni a Der springt noch auf-ot arra, hogy a felelősség a németeké; csak a németeké. És ezzel, mint annyi mással is, elzárni a gyógyulás útját, nem tudok kisebb szót használni: a nemzet gyógyulásának útját.
„Az ósziváci gyilkosok anyanyelve német volt, az abdai gyilkosoké azonban magyar.”
Csak költő tud ilyen nagy erejű mondatot leírni.
És sem a lassú gyilkosság története, sem az identitás-kérdések sokoldalúan becsületes taglalása nem födi el a verseket. Bámulatos a mű egyensúlya. Különös fényben jelennek meg itt a Sem emlék, sem varázslat, a Nem tudhatom… allúziórétegei, a Levél a hitveshez és az Erőltetett menet. Mert Maga élni engedi azt az „angyali”-t, amiről Márai beszél. A ziháló lélegzetet, amiről Lator ír, amit másutt is érezni, a hexameterekben is (nekem Emily Dickinson ritmusa jut eszembe). A fordításelemzések milyen természetes helyet kapnak az önépítés történetében! Mennyire élveztem Blake Londonjának változatait, azokat a pokoli kis képeket, ahogy kiforgácsolódnak! (Talán tudja, egyetemista fejjel én is lefordítottam a Londont, nem ismerve a Radnótiét – tanítani szoktam, az övé mennyivel jobb.)
Maga megszámolja, hányszor fordul elő a „magyar” szó Radnótinál (talán kétszer) és a „zsidó” szó (talán háromszor, de lehet, csak egyszer: méla zsidó), mindenesetre, alig. Én megszámoltam, hányszor használja ez a könyv a „borzalom” (ill. „borzalmas”) szót: mindössze kétszer. Helyette a bori élet, a Lager Heidenau napjainak kopogó leírása, az exhumálás, a temetés(ek) egymásra zuhogtatott tényei.
És a könyv magasfeszültségét jelentő négy Razglednica (nem elemzése:) feltárása, mert aki belenéz Magával ezekbe a hasonlíthatatlan sűrűségű versekbe, olyasmit él át, mint az áramütés. Ez a mozdulat fokozza a végletekig a sors és a mű találkozását, halálos összeérését. És azt, amit Maga az első pillanattól, de különösen ide érve hangsúlyoz, hogy mindent bizonyítani kell. Adatokkal, tanúságtétellel, verssel, de bizonyítani. Ez a könyv bizonyíték.
Sok mindenről nem írtam. Empátiájáról, önkínzásig menő tisztességéről, hibátlan mondatairól, építkezni tudásáról, filológiai alaposságáról, amit külön élveztem. Néhány apró sajtóhibát, tollhibát találtam; biztosan lesz második kiadás. Nibelungizált alexandrinusainak csapdájába én is beleestem. Azután: biztos, hogy Tóth Árpád „lágyabb”, mint Keats? És a Görög vázában a „maidens loath”, a vonakodó szüzek helyén a „vad némberek”? De ez csak mellékszál.
Egyszer beszélnünk kellene az egyik legfájdalmasabb dologról, arról, hogy senki sem bújtatta el Radnóti Miklóst. Drága Győző, én még emlékszem az utcán a „felkoncoltatik” szövegű plakátra. Nem mentség, de a félelem mindenre rátelepszik, néha a barátságra is.
Ez a könyv többet tesz a felelősségvállalásért, mint bármi, amit az utóbbi időben írtak.
Gratulálok, Győző.
Gergely Ágnes
(A szerző ennek a magánlevélnek a publikálásával a Ketten egy új könyvről két kritikájához [ÉS, 2006/14.] kíván hozzászólni – a szerk.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 17. szám
