Mester Yvonne
Ex libris
Jorge Semprún: A nagy utazás
„Azért írok, mert a borzalom szenvedő alanya voltam” – jelentette ki nemrég egy interjúban Jorge Semprún. Nagyszerű, hogy az Európa Könyvkiadó (Réz Pál lenyűgöző fordításában) újra megjelentette A nagy utazás című regényt, amely sajnos sok magyar olvasó fejében az iskolai kötelező olvasmányok világához köthető. Az elmúlt évek távlatából óriási élmény újra (vagy talán első ízben figyelmesen) elolvasni a művet. Önkéntelenül is egybevetjük a Sorstalansággal, s azon a rengeteg párhuzamon és ellentéten töprengünk, amely a két remekművet összeköti, s egyben elkülöníti egymástól. Két egészen különböző megközelítésben „csapódik le” egyazon végső mondanivaló, s a különbségek alapvetően az emberi emlékezőképesség rendkívüli sokféleségében rejlenek.
Egy interjúban Semprún elmesélte, hogy egyszer egy társaságban az egyik barátja – bárminemű rossz szándék nélkül – feltette neki a következő kérdést: „Te ki vagy valójában? Spanyol vagy francia, író vagy politikus?” Mire Semprún – önmaga is meglepődve saját válaszán – így felelt: „Nem vagyok sem spanyol, sem francia, pontosabban egyik sem és mindkettő. Még csak igazi író sem vagyok, mert abban a pillanatban félbeszakítom a mondatot, ha leülhetek társalogni valamelyik jó barátommal. Valójában én egy buchenwaldi deportált vagyok.”
Az író számtalanszor kifejtette már (s újra meg újra megteszi a riporterek egyre ismétlődő kérdéseire), hogy élete legradikálisabb időszaka az a két év volt, amelyet – tizenkilenc és fél éves korától huszonegy és fél éves koráig – Buchenwaldban töltött. S noha a kíváncsi újságírók szüntelen a táborbeli élményekről faggatják Jorge Semprúnt, s habár ő rendre válaszol, nem is szűkszavúan, azok, akik „odakint” maradtak, úgysem lesznek okosabbak, soha. „Két dolog van, az odakint és az idebent, s én idebent vagyok. Fizikai szomorúság érzése tölti el az embert, ennyi az egész.” Talán ez a két kulcsmondata a kortárs világirodalom e mérföldkő értékű művének, amely az első leírt szótól az utolsóig őszinte, s oly plasztikus irodalmi szobrot formáz abból a valós, ugyanakkor abszurd élménymasszából, amely az emlékek hömpölygő folyamában zubog.
Véleményem szerint ez a könyv azért (is) nagyszerű, mert elsősorban nem a táborról szól, hanem arról a végtelen utazásról, amely odáig tartott, illetve közel sem ért véget az érkezéssel. A nagy utazás időutazás, a tudatalattiból „elővarázsolt” képek sorozata, amelyekre az író oly hihetetlenül pontosan emlékszik, holott – mint ezt több ízben is kifejtette – a szabadulást követően szép lassan „sikerült mindent elfelejtenie”. Az évek múltán azonban lelkiismerete nem hagyta nyugodni, s úgy érezte, kötelessége „nyomot hagyni” mindarról, ami megtörtént. „Hosszú évekig nem akartam írni róla. Tudtam, hogy az egyedüli gyógymód – hacsak nem akarok öngyilkos lenni – a feledés. És sikerült is. Amnéziakúrán voltam, ám attól a naptól fogva, hogy az első könyvemet, A nagy utazást írni kezdtem, minden előjött és visszatért. Úgyhogy a gyógyulásom csak átmeneti javulásnak tekinthető, mert visszaestem.”
(Fordította Réz Pál. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 232 oldal, 1900 Ft)
Jorge Semprún: Húsz év, egy nap
Noha igen sok idő eltelt A nagy utazás óta, Semprún legutóbbi regényében (Húsz év, egy nap; Európa Könyvkiadó, 2006; ford.: Pál Ferenc) is személyes élménytárából merít. Ezúttal az illegális kommunista tevékenység, a titkos ellenálló-lét kérdéskörét feszegeti; pontosabban ez biztosítja a történelmi, valós hátteret, melybe a szintén megtörtént, ám „fikcióba olvasztott” eset beágyazódik.
Semprún fedőneve annak idején Federico Sánchez volt, s természetesen az ő titokzatos személye is megjelenik a műben. A „nagy utazó” szintén spanyol nyelven írta az Autobiografía de Federico Sánchez (Federico Sánchez önéletrajza) című könyvét, amelyet 1977-ben a rangos Premio Planeta-díjjal jutalmaztak. „Szinte mindent franciául írtam, csupán két könyvem jelent meg spanyolul, melyekben a Kommunista Pártban betöltött szerepemet vizsgálom, ám ezekben elsősorban a politikai kérdésekre, semmint az irodalomra helyezem a fő hangsúlyt – nyilatkozta Jorge Semprún – Domingo Dominguín, arról a szerencsétlen sorsú családról mesélt nekem, melynek tagjai évről évre morbid színjátékban emlékeztek meg az ifjú férj egykori lemészárlásáról, oly lenyűgözően beszélt a tájról, a föld szagáról, s a bor ízéről, hogy számomra az egész történet a spanyol miliőhöz kötődött, az első pillanattól fogva, s írás közben mindvégig, szinte „zsigerileg” spanyolul éreztem és gondolkodtam.”
„Vér, szerelem és halál” keverednek a Húsz év, egy nap című regényben, egy jó adag erotikával és politikával fűszerezve. A történet 1936-ba nyúlik vissza, amikor egy Toledo környéki birtokon a parasztok fegyvert ragadtak, és brutálisan meggyilkolták José María Avendañót, az egyik gazdát, kinek családja, gyönyörű, szexuálisan túlfűtött feleségével az élen, évről évre – egyfajta színjáték formájában – feleleveníti az eseményeket. Húsz évvel később, 1956-ban elhatározzák, hogy nem lesz több megemlékezés. Az utolsó alkalomra két vendég is érkezik: egy észak-amerikai történész (Hemingway jó barátja), valamint egy Franco-párti rendőrbiztos, aki egy bizonyos Federico Sánchez (alias Semprún) után nyomoz.
E modern – a görög sorstragédiák nyomdokain haladó – történetben az események és a szereplők emlékei feszült ritmusban, szinte kiapadhatatlan forrásból törnek fel. Az információ-töredékek „csomók” a kifeszített idő-kötélen, avagy gyöngyszemek a történelem fonalán, amelyet a sors tart kézben. A narrátor-író önmagát is „felfűzi” a valós-fiktív alakok közé, így válnak élőkké a történet szereplői, illetve – ennek fordítottjaként, ám közel sem ellentmondásos módon – válik fikció a valóságból. Federico Sánchez, Jorge Semprún, az író úgy „bujkál” a regényben, akár az illegalitásban, s az olvasó – a nyomozóval együtt, mintegy a kollektív bűntudat részeseként – igyekszik a nyomára bukkanni. A „közös színjáték” pedig tovább fokozza az érzést, hogy valamennyien egyazon történet szereplői vagyunk. „Az irodalom felpezsdíti az emlékeinket, az írással ugyanakkor meg is nyugtatjuk memóriánkat”, vallja Semprún.
(Fordította Pál Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 292 oldal, 2200 Ft)
Federico García Lorca: Hat színjáték
Több utalás is történik Federico García Lorca alakjára a Húsz év, egy napban; idézetet olvashatunk A szép cigánylány című románcból, „…egészen García Lorca Bernarda Alba háza című darabjáig, amelyet maga Federico olvasott fel egy júliusi éjszakán Eusebio Oliver lakásán”.
Augusztusban lesz hetven éve, hogy 1936-ban brutálisan kivégezték García Lorcát, aki 1898-ban született, egy évben a világirodalom két másik meghatározó alakjával, Hemingway-jel (kinek nevét szintén többször olvashatjuk Semprún legutóbbi regényében) és Brechttel.
Az Európa Könyvkiadó Federico García Lorca: Hat színjáték című kötete egyrészt főhajtás a nagy spanyol modern klasszikus előtt, másrészt emlékeztetőül szolgál, nehogy elfelejtsük Illyés Gyula, Németh László, Benyhe János és András László remek fordításait. García Lorca versei a magyar olvasó számára Weöres Sándor, Nagy László, Jékely Zoltán és Nemes Nagy Ágnes nevéhez kötődnek, s szimbolikus halála annak idején mélyen elgondolkodtatta a hazai kortársakat, többek között (a nem sokkal később) szintén a tragikus költősorsban osztozó József Attilát vagy Radnóti Miklóst.
García Lorca – Buñuel és Dalí jó barátja – neve egyetlen irodalmi mozgalomhoz sem köthető (ő maga is tagadta a „szürrealista” bélyeget), ugyanakkor életművében – erős tradicionális kötődései mellett – a korabeli költészeti törekvések esszenciáját nyújtotta. Ami politikai nézeteit illeti, dogmáktól mentes kommunista, hitvallás nélküli baloldali volt.
Miután amerikai útjáról hazatért (melynek gyümölcse A költő New Yorkban című verseskötet), megalapította a „La Barraca” elnevezésű egyetemi vándorszínházat, mely a nagy spanyol mesterek színdarabjaival járta az országot. A társulat Dél-Amerikába is eljutott, s óriási sikert aratott Buenos Airesben, 1933-ban. Federico García Lorca nevét ekkor már világszerte ismerték, s talán nemzedéke legnépszerűbb személyiségének számított.
García Lorca színjátékai legalább oly sok költői elemet hordoznak magukban, mint amennyi drámaiságot költeményei. Poétikus drámai műveit a verseket is átszövő szimbólum-füzérek szervezik. E darabokat – amelyek egyfajta mitizált, transzcendenssé tágított valós színeken játszódnak, s a legnemesebb klasszikus hagyományokból (Calderóntól a spanyol bábszínházig) merítenek – csupa „jó értelemben vett” ellentmondás jellemzi. Az ellentétes szimbólumpárok (hold-nap, cigány-csendőr, hús-kés, éjszaka-nappal stb.) valóságos életmetaforává olvadnak össze, mely García Lorcánál mindig a szimmetria, a fény, a tökély tagadását jelenti, s a formai ellentmondásokban (próza, illetve különböző ritmusú versformák váltakozása) is megmutatkozik. A spanyol hagyományokban gyökerező témákat és folklórelemeket egy kifinomultan intellektuális, avantgárd „erdőbe” ülteti, s a stilisztikailag rendkívül árnyalt megoldások kifejező közege többnyire az egyszerű, spontán nyelvezet. Ez a „meghökkentés” sugallja a szürreális, egyszerre világos és titokzatos, transzparens és mágikus hangulatot. „A költészet az utcán jár-kel – fejtette ki egyszer García Lorca. – Örök mozgásban van, elhalad mellettünk, s megérint. Minden oly titokzatos, s a költészet a titok, amely mindenütt megbújik.”
(Válogatta Upor László, fordította András László, Benyhe János, Illyés Gyula, Németh László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 343 oldal, 2700 Ft)
Jaume Cabré: A Pamano zúgása
Jaume Cabré regénye oly módon csatlakozik az Európa másik három fesztiválos könyvéhez, hogy ez a – sokrétű, igen szövevényes – történet is a spanyol polgárháborúban gyökerezik, amely, mint tudjuk, két ellentétes táborra osztotta a spanyol lakosságot. Cabré rendkívül plasztikusan ábrázolja a történelmi tabló azon „szereplőit”, akik vagy az egyik, vagy a másik oldalra álltak, szegődtek, sodródtak vagy kényszerültek, s mesél a sors kegyetlen fintorai által megcsavart cselekedeteikről, melyek igen ritkán közvetlen folyományai szándékaiknak.
Cabrénak – Az eunuch árnyéka és az Őméltósága után – ez a harmadik könyve, amely az Európa Könyvkiadónál megjelenik, Tomcsányi Zsuzsanna igényes fordításában. Az író egy eldugott kis katalán faluba, Torenába ágyazza a históriát. Tina Bros tanárnő a lebontásra váró, ósdi kis iskoláról készít fotókat egy kiállításhoz. Véletlenül rábukkan az egykori tanító, Oriol Fontelles 1944-ből származó naplójára, melynek sorait ismeretlen kislányához intézi. Tina – aki maga is számos magánéleti problémával küzd – nyomozni kezd Oriol – meghamisított – története, valamint a tanító lánya után. Különböző életkorukban kelnek életre előttünk a múltbeli – falangista, illetve ellenálló – alakok, azok leszármazottai, illetve a jelenkori szereplők, akik többnyire szintén kötődnek valamiféle módon a letűnt korok árnyalakjaihoz.
Cabré azonban mindent jelen időben érzékeltet, s rendkívül ügyesen, sajátos nyelvtani megoldások segítségével „zsonglőrködik” az idősíkokkal. A különféle időszakokban játszódó eseményeket nem csupán egy-egy fejezet választja el egymástól, hanem a hatvan esztendőt átfogó, több szálon futó történet eltérő időpontokban zajló epizódjai egymást követő bekezdésekben, sőt, akár egy-egy mondaton belül is keveredhetnek. Cabré igen „sportosan” kezeli a sebváltót, a „mindentudó író” hol a kezében tartja a szálakat, úgy mozgatja a bábokat, gyakorta azonban egyes szám harmadik személyről egyszeriben átvált egyes szám első személyre, s „belebújik” a szereplők bőrébe. Ez a jellemző ritmusváltás egyrészt fokozza az olvasó izgalmát, másrészt lehetővé teszi Cabré számára, hogy a klasszikus regény keretein belül érzékeltesse az örök emberi érzéseket és gondolatokat, amelyek az esetek többségében a lehető leghétköznapibbak, minek következtében úgy érezzük, mindez akár „velünk is megtörténhet”, s így még megrázóbbak a borzalmak is, és még elevenebbek a sajátos humorral fűszerezett jelenetek.
Az 1947-es születésű Cabré a kortárs katalán irodalom egyik legnépszerűbb alakja, forgatókönyv-író és színpadi szerző is egyben. „Az írás számomra életforma”, nyilatkozta egyszer, s öt-hat évébe telik, míg egy-egy regényt megír, természetesen minden esetben katalánul. „Ha önmagam vagyok – vallja Cabré -, bizonyos értelemben lemeztelenedem. Keresem a szavakat, amelyek az enyémek, amelyek katalánul szólnak. Megteremtem a saját világomat, s a saját szavaimból építem fel.”
(Fordította Tomcsányi Zsuzsanna. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 840 oldal, 3500 Ft)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 17. szám
