Uri Pinkerfeld, a dél-izrael Revadim kibuc 78-éves tagja pénteken reggel otthon hagyta családját – gyerekeit, unokáit, dédunokáit – és a Nablusz környéki Szalem arab faluba utazott. Ott találkozott Gilad Alonnal, egy jeruzsálemi kis könyvkereskedés tulajdonosával, Menahem Sarirral a galileai Kozarim faluból, Buma Inbarral, Izrael központi részében lévő Neveh Monoszon kisvárosból és még vagy húsz régebbi és új ismerősével. Személyesen tulajdonképpen egyiküknek sem volt semmi dolga Szalemben. Nem saját érdekükben jöttek ide, hanem Szaber a-Satja 73-éves arab paraszt miatt, akit néhány hónapja egyáltalán nem ismertek.
Szaber a-Satja egy napon elment megművelni olajfa-ligetét, amely apja halála óta képezi tulajdonát, aki viszont saját apjától örökölte. Váratlanul zsidó telepesek termettek a helyszínen a közeli Elon Moreh és Havat Szkali településekből, megtámadták Szabert, elverték és elkergették a ligetből. Rokona, Ahmed a-Satja, a kecskéit legeltette, amikor a telepesek megtámadták, megverték és megölték két kutyáját. Ahmed Dzsabor, Szalem helyi tanácsának tagja, elmondta: „A lakosok többségének az olajfa és mandulafa ligetek megélhetésük egyetlen forrását képezik. De a telepesek ellehetetlenítik életünket. Már hat vagy hét éve nem merjük megművelni földjeinket, mert félünk támadásaiktól”.
A telepesek nyílván azt remélik, hogy ha a szalemi földművelők elvesztik megélhetésük forrásait, végül elköltöznek és földjeiket a telepesek szerzik meg. A falusiak egy része valóban így tett. E folyamat meggyorsítása érdekében a telepesek olykor éjszaka az olajfa-ligetekbe jönnek és kivágnak néhány tucat fát. A rendőrség és a hadsereg – amely e térségben a biztonságért felelős – még nem tartóztatott le és nem talált meg senkit, aki megtámadta a falusiakat, vagy kivágta a fákat, habár legalább egy esetben megtalálták a helyszínen az egyik támadó elvesztett személyi igazolványát…
Épp a dolgok ilyen állása nem tetszik Pinkerfeldnek, Alonnak, Sarirnak és társaiknak. Már több hónapja minden hétvégét itt töltik. „Segíteni akarunk az arab földműveseknek”, mondja Gilad Alon. „Nem fontos, hányan vagyunk jelen: ha csak egyetlen zsidó van itt, a falusiak biztonságban érzik magukat és megművelik földjeiket. Ha nem lennénk itt, félnének kijönni a földjeikre. A telepesek terrorja megfélemlíti őket”.
Tudják ezt természetesen a telepesek és politikai szövetségeseik is, az ultra-nacionalisták, akik Jeruzsálemből és más városokból érkeznek ide, hogy valamiképpen „kiegyensúlyozzák” Pinkerfeld és társai jelenlétét. És nem elégszenek meg azzal, hogy jelen vannak. Egy péntek éjszaka eljöttek Givat Haslosa kibucba, Joel Marsak házához, az ajtón dörömböltek és amikor eléjük jött, szapulni kezdték. „Arab-barátnak, Izrael Állam lerombolójának” nevezték, aki „a zsidóság gyökereit akarja kitépni”. Aztán pedig még panaszt is emeltek ellene a rendőrségen, azt állítva, hogy Marsak és társai vágták ki az arabok olajfáit.
Uri Pinkerfeldnek más tapasztalata volt a telepesekkel. Amikor visszatért kocsijához, minden ablakát kitörve és minden gumiabroncsát kilyukasztva találta. De ez sem tanácsolta el attól, hogy a következő héten is eljöjjön Szalemba.
A Szaber a-Satja elleni támadás után még megnőtt a zsidó önkéntesek száma, akik az arab falusiak segítségére sietnek. Uri Inbar, akinek a fia elesett a libanoni háborúban, azt mondja, azért jár ide, mert „elvesztette ugyan hitét, de nem vesztette el reményét, hogy az emberek összefogása helyes irányban mozdíthatja el a dolgokat”. Menahem Sarir pedig így magyarázza tetteit: „Azóta járok ide, amióta az olajfák kivágásáról hallottam. A politika nem érdekel. Csak egy dolog érdekel: tetteimmel bebizonyítani, hogy Izraelnek másféle arca is van”.
