Jóllehet az amerikai elnök az utóbbi hetekben több ízben is leszögezte, hogy hazája „minden opciót nyitva hagy” Iránnal szemben, abban minden szakértő egyetért, hogy az iszlám köztársaság elleni katonai fellépés jóval nagyobb kockázatokat rejt magában, mint a szomszédos Irak lerohanása.
Iráni erődemonsrtáció Achmadinezsáddal az élen
George Bush ismételt állítása ellenére, miszerint diplomáciai megoldást óhajt az iráni atomprogram körül évek óta tartó nemzetközi vitában, a világ közvéleményében egyre inkább az a benyomás alakul ki, hogy olyan konfliktus bontakozik ki Amerika és egy újabb iszlám ország között, amelyet aligha lehet békés eszközökkel rendezni – írta elemzésében a Frankfurter Allgemeine Zeitung.
Végső soron nehéz megjósolni, milyen irányvonalat fog követni Washington, amennyiben az iráni vezetés kitart a nukleáris program megvalósítása mellett. Egy háború megindításáról vagy lefújásáról szóló döntést számos tényező befolyásol: politikaiak és gazdaságiak éppúgy, mint katonaiak. Egyet azonban már most ki lehet jelenteni: Iránban egészen más stratégiai feltételek uralkodnak, mint Irakban az amerikai invázió idején.
Ez már annál a kérdésnél kezdődik, hogy tulajdonképpen milyen jellegű hadművelet volna célszerű Irán esetében. Szaddám Huszein rendszerének megdöntése katonai szempontból szinte gyerekjáték volt a világ vezető hatalma számára. A bagdadi diktátor technikailag reménytelenül hátrányos helyzetben lévő fegyveres erői alig voltak képesek szembeszállni az inváziós erőkkel. Iránban ez egészen máshogy festene.
Az egyik lehetőség a perzsák hazájának megszállása és a kormány megdöntése volna. Még ha nem vesszük is készpénznek a saját katonai erő nagyságát szajkózó teheráni állításokat, azt mindenképpen látni kell, hogy a bevonulás egy túlnyomórészt hegyek borította és viszonylag jól felszerelt hadsereggel rendelkező országba némileg más feladat elé állítaná az inváziós erőket, mint a sík vidéken elterülő Irak több évi szankció hatására meggyengült fegyveres erőinek a legyőzése.
Ráadásul azt is tekintetbe kell venni, hogy az iraki és az afganisztáni szerepvállalás következtében az amerikai hadsereg már ma is „a húr túlfeszítéséhez” közeli állapotban van. Egy újabb nagy kiterjedésű, távoli ország megszállása az iraki tapasztalatok fényében kevés támogatóra lelne Washingtonban. Egyúttal felborítaná a Pentagon katonai tervezését, amelynek alapját két háború egyidejű sikeres megvívása képezi.Az Egyesült Államokban zajló vita az utóbbi időben elsősorban azzal a lehetőséggel foglalkozott, amely Irán nukleáris létesítményeinek légi támadásokkal történő elpusztítását célozza. A The New Yorker folyóiratban nemrég megjelent publikáció ráadásul azt sugallta: az USA ennek során akár atomfegyvert is bevethetne, hogy megsemmisítse a föld alatt elrejtett berendezéseket, köztük a natanzi urándúsító létesítményt.
Szakemberek mindenesetre igencsak spekulatívnak tartják ez utóbbi fölvetést, rámutatva arra, hogy az amerikai hadsereg még nem hajtott végre kísérleteket úgynevezett bunkerromboló atomfegyverekkel. Ráadásul a washingtoni kongresszus tavaly leállíttatta az ilyen eszköz kifejlesztését célzó programot.
A légi csapások amúgy sem tűnnek igazán ígéretesnek – tette hozzá a német konzervatív újság -, még ha hagyományos robbanótöltetekkel hajtják is végre őket. Irán atomprogramjának megvalósítása ugyanis több tucatnyi helyszínen zajlik, így a létesítmények megsemmisítéséhez több napon – ha nem több héten – át tartó légi támadásokra volna szükség. Egyes becslések szerint a katonai (légvédelmi) berendezéseket is figyelembe véve akár 300 célpontot kellene bombázniuk az amerikai repülőgépeknek.
Ráadásul ha a csapások egy vagy két kiemelt fontosságú létesítményre – például Natanzra vagy az iszfaháni uránkonverziós telepre – összpontosulnak is, az iráni mérnökök tudását ily módon nem lehetne megsemmisíteni. Légi csapásokkal tehát legföljebb csak az iráni atomprogram néhány évvel történő késleltetését lehetne elérni.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy – Szaddám Huszein Irakjához képest – Irán egészen másfajta önvédelmi eszközökkel rendelkezik. Bármilyen típusú amerikai akcióra kerülne is sor Iránban, annak állandó Achilles-sarka volna az „elfuserált” iraki helyzet. Pontosabban az a kilátás, hogy az iráni síita rezsim bármelyik pillanatban fellázíthatja iraki hitsorsosait a megszállók és a bagdadi kormány ellen. Ez pedig az elképzelhető kudarcok legnagyobbika volna a Közel-Keleten az amerikai politika számára.
Emellett az irániak közvetlenül is bosszút állhatnának a hazájuk ellen intézett támadásokért: olyan ballisztikus rakétákkal rendelkeznek, amelyek képesek csapást mérni Izraelre. (Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök 10 hónappal ezelőtti megválasztása óta több ízben is „a térképről való eltörléssel” fenyegette meg a zsidó államot.) Emellett ügynökei révén a fundamentalista rezsimnek lehetősége lenne arra is, hogy merényleteket hajtasson végre nyugati országok területén.
Amerikai tankok iraki bevetésen
Irán a világpolitikában elfoglalt helyzetét tekintve is más pozícióban van ma, mint Irak volt 2003-ban. Szaddám Huszeinnek a végén már nem voltak mozgósítható komoly szövetségesei, messzemenően elszigetelődött. Az amerikaiaknak az is kapóra jött, hogy a Szovjetunió széthullása után nem akadt világpolitikai „ellensúly”, amely olyan erővel rendelkezett volna, hogy emiatt Washington kénytelen lett volna figyelembe venni annak közel-keleti érdekeit. Ilyen „ellensúly” ugyan ma sem létezik, ám Irán ennek dacára képes volt arra, hogy három fontos országot is partnerévé tegyen, mégpedig gazdasági kötődések révén. Oroszország nukleáris technológiát akar eladni a perzsáknak, emellett arra törekszik, hogy Teheránon keresztül ismét befolyásra tegyen szert a térségben. Ázsia két feltörekvő hatalma, India és Kína pedig gazdasága számára égetően szükséges kőolajat és földgázt akar vásárolni Irántól.
A fenti három állam egyike sem rendelkezik elegendő súllyal ahhoz, hogy meggátolhatna egy amerikai katonai csapást Irán ellen. Mindazonáltal Washingtonnak egy invázió esetén számításba kellene vennie a kapcsolatok megromlását három olyan országgal, amelyekkel egyéb területeken együttműködésre törekszik. Már az iraki háború kapcsán kirobbant transzatlanti vita megmutatta, hogy még egy katonai tekintetben egyedülállóan erős világhatalomnak is komoly politikai árat kell fizetnie azért, ha nem veszi figyelembe partnereinek a kívánságait.
Mindezekkel a tényezőkkel bizonyára Teherán is tisztában van. Feltehetően éppen ezek állnak annak a hajthatatlanságnak és „nagyszájúságnak” a hátterében, amelyet az iráni kormány tanúsít az atomvitában. Teherán megpróbálja kihasználni az amerikai politika viszonylagos gyöngeségének az időszakát, hogy bővítse nukleáris programját. Márpedig mennél tovább halad előre a program megvalósítása, annál nehezebb lesz a külföldnek rábírnia Teheránt arra, hogy szorítkozzon a nukleáris technikának kizárólag polgári célokat (vagyis energiatermelést) szolgáló részére.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a Nyugat még nem próbálta meg emelni azt az árat, amelyet Teheránnak kell fizetnie nukleáris ambícióiért. Az irániak számára az atomvita eddigi menete csupa nyereséget hozott. Évekkel ezelőtt Washington azt az álláspontot képviselte, hogy Irán nem tehet szert semmiféle nukleáris programra. Ma viszont már senki sem vitatja el az országtól a jogot a polgári célú atomtechnikához. Korábban az irániaknak titokban kellett megépíteniük a program döntő fontosságú berendezéseit. Ma már viszont nem szorulnak rá kétes pakisztáni csempészbandák közreműködésére: maguktól is képesek kulcsfontosságú technológiai folyamatok, mint például az urándúsítás vagy -konverzió fenntartására. Teherán számításaiban csakis akkor várható érdemi változás, ha komoly szankciók fenyegetik az országot.
(MTI)
