Népszabadság * Dési András * 2006. április 25.
Chirac iskolapadban. Ismétlésre nincs esély Kép: REUTERS – Philippe Wojazer Az államfői mandátumból még egy év hátravan, a második periódusát töltő Jacques Chirac francia köztársasági elnökről – politikai értelemben – azonban már most megírták a „gyászjelentést”. A helyzet súlyosságát jól jelzi, hogy a romokban heverő chiraci hagyatékról ráadásul a nagy harcosként ismert, mára azonban egyre fáradtabb benyomást keltő konzervatív államférfi egyik korábbi bizalmasa, Franz-Olivier Giesbert festett megsemmisítő képet.
Jacques Chirac Franciaország hanyatlását testesíti meg, bár ebben két szocialista politikusnak – a néhai Francois Mitterrand államfőnek és a Chirackal kényszerű politikai társbérletben élt Lionel Jospin kormányfőnek – is megvan a maga szerepe – írta a Le Figaro, majd a Le Point főszerkesztője legújabb könyvében, amely Az elnök tragédiája (La tragédie du Président) címmel jelent meg.
Giesbert szemében a hetvenhárom éves államfő az Élysée-palotába bezárt, a francia valósággal mindenfajta kapcsolatot elvesztett, politikailag a végét járó figuraként jelenik meg. Pedig nem is olyan rég szintén az emberekkel könynyen hangot találó, híresen sörbarát Chirac volt az, aki 2002-es, másodszori megválasztása után azt találta mondani a szociális viszonyok miatt erősen aggódó franciáknak: – Igen, megértettelek benneteket!
Ígéretes kezdetekben Párizs korábbi főpolgármestere sosem szűkölködött. Amikor 1995-ben az államfői posztért folytatott versenyfutásban legyőzte a nála jóval esélyesebbnek tartott Édouard Balladurt, a karizmatikus Chirac köztársasági elnöki minőségében azzal lepte meg honfitársait és a világot, hogy megkövette a franciaországi zsidóságot a második világháború során ellenük elkövetett bűnökért. A dinamikus és meghökkentő indulást aztán a befejezetlenség érzete váltotta fel, amelyben persze szerepet játszott az is, hogy a francia jobboldal az 1997-es előre hozott választásokon vereséget szenvedett, és Chirac együttélésre kényszerült a szocialista Jospin-kormánnyal. A társbérlet köztudottan mindkét felet alaposan elhasználta: az államfői álmokat dédelgető Jospin helyett nagy meglepetésre a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen került a döntőbe, hivatalban lévő elnök pedig még sosem kapott olyan kevés voksot, mint Chirac az első fordulóban.
A jobboldal 2002-es elsöprő választási győzelme elvben kitűnő alapot adhatott volna a beharangozott újrakezdéshez. A korábban remek taktikusnak bizonyult, a vesztes helyzetekből győztesként kijött Chirac viszont ismét elszámította magát: a Bush-kormányzat iraki háborújának ellenzésében szerzett bizalmi tőkéje pillanatok alatt elporladt az európai uniós alkotmányt elutasító franciaországi népszavazásban. A külvárosi zavargások és az erőszakhullám idején az elnök sokáig láthatatlan maradt, azt az érzetet keltve, mintha nem fogná fel, hogy mi történik, és milyen súlyos a helyzet a hatvanmillió lakosú nyugat-európai államban. A munkaerő-piaci reformot célzó, de óriási tiltakozást kiváltó törvény kapcsán tett manőverével (a törvény életbeléptetésével, illetve az átdolgozás elrendelésével) nemcsak a személye iránti közbizalmat sikerült tovább rombolnia, hanem az utódként kiszemelt jelenlegi miniszterelnök, Dominique de Villepin államfői esélyeit is alaposan megtépázta.
Míg az iraki háború kezdetekor a nagypályás Chirac népszerűsége magasan felfelé ívelt, mára e mutató húsz százalékra csökkent. A francia közvélemény annyira elfordult az egykori kedvenctől, hogy már senki sem beszél egy esetleges harmadik elnöki mandátumról. A kísérlet valószínűleg megsemmisítő kudarccal végződne, ami az utókor szemében még kiábrándítóbb lenne, mint az örök befejezetlenség érzete.
