Dérczy Péter
Párbeszéd önmagunkkal
Az ÉS könyve áprilisban – Kertész Imre: K. dosszié. Szerkesztette Hafner Zoltán. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2006. 261 oldal, 2490 Ft
Az elmúlt években feltűnően megnőtt az érdeklődés az olvasók körében az olyan típusú irodalmi munkák iránt, melyek a szerző személyét állítják a középpontba. Nem csak kortárs alkotók esetében beszélhetünk erről, jól érzékelhető ez az irodalomtörténetben is, példaként Harmos Ilona Kosztolányiról, Karinthyról szóló műveit említhetném, vagy akár azokat a prózai írásait, melyek nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésűek, s melyekben nyilvánvalóan nem pusztán az ő tehetségére vagyunk kíváncsiak, hanem arra is: mit tudhatunk meg Kosztolányinétől Kosztolányi Dezsőről. De ez csak egy példa a sok közül. Kortársainkból ide sorolható – véletlenszerűen idézve – Bodor Ádám A börtön szaga vagy Tolnai Ottó Költő disznózsírból című könyve, s persze immáron Kertész Imre új kötete is. Számomra némileg homályos, hogy ez az újabb keletű érdeklődés végül is honnan eredeztethető, bár irodalomtörténeti (s részben pszichológiai) megközelítésben akadnak azért magyarázatok, ha nem teljes körűek is. Az irodalomtörténet felől nézve a kérdés talán bonyolultabb; hatás és visszahatás összetett képletéről van szó, amennyiben a pozitivista módszerek az irodalomban az életet és a művet enyhén szólva összekeverték, vagy még inkább a művet a szerző életének eseményeiből magyarázták. Erre válaszoltak az újabb irodalomtudományi megközelítésekben az elemzők, amikor a művet olyan entitásként kezelték, melyben a szerző mint olyan egyáltalán nem játszott szerepet, a mű „értelme” és értelmezése nem terjedt ki a szerzőt körülvevő létezés elemeire, beleértve annak életrajzát, életútját is. Készültek így olyan munkák is, melyekből – kis túlzással – az sem derült ki, hogy az alkotó mikor született és hol. Talán ez is az oka, hogy – erre való visszahatásként – mostanában egy magasabb szinten visszatérőben vannak azok a szempontok, melyekben a műelemzés tárgya nem egyszerűen önmagában a műalkotás, és figyelembe vesznek az elemzők referenciális kérdéseket is, akár az életrajzig is bezárólag.
Olvasói szemszögből persze mindez sokkal egyszerűbb: legalább a romantika korától származtatható az, hogy a művész alakja, mint különleges figura, az érdeklődés centrumában helyezkedik el, melybe az is beletartozik, hogy a művész valamit jobban tud, többet lát nálunk, egyszerű embereknél, s ezért mindenre kíváncsiak vagyunk, ami vele kapcsolatos; s ezt leginkább az életrajzában véljük fellelni, sőt adott esetben ebből próbáljuk megérteni magát a művet, vagy legalábbis fogódzókat találni hozzá. Nem rossz értelemben vett kíváncsiskodás, „kukkolás” ez, olyasmi, mint Kosztolányi esete Babits mosószámláival. Nem elég nekünk a könyv (Gács Anna), mindent tudni akarunk szerzőjéről is. A tudás megszerzésének egyik újabb kori lehetséges műfaja pedig az interjú a szerzővel, aki persze többnyire hárítja ezt a túlzó és az életet és a művet rövidre záró érdeklődést. Tolnai Ottó, Bodor Ádám és Kertész Imre kötetei ilyen interjúkra alapozódtak, azokból nőttek ki különböző formákban, a közös bennük talán csak annyi, hogy mindhárman megírták könyvüket, a velük készült beszélgetések pusztán nyersanyagként szolgáltak. Kertész Imre K. dosszié című művében azonban ennél továbbment, némileg zavarba is hozva a nyájas olvasót a tekintetben, hogy hát mit is tart a kezében, amit tetéz a könyv „fülén” és a reklámokban is olvasható műfajleírás: „önéletrajz két hangra”. E két hang közül az egyik Hafner Zoltáné volna, aki az „előszó” szerint 2003 és 2004 folyamán készített egy „mélyinterjút” Kertésszel, ám itt az is kiderül, hogy az író ennek szerkesztett változatát félretette, s maga látott ezután munkához, amihez Kertész még hozzáteszi: „Így jött létre ez a könyv, az egyetlen olyan könyvem, amelyet inkább külső indíttatásra, semmint belső késztetésből írtam: egy annak rendje és módja szerinti autobiográfia. Ha azonban elfogadjuk Nietzsche javaslatát, aki a regény műfaját a platóni dialógusoktól eredezteti, az Olvasó valójában egy regényt tart a kezében.” Mindennek következtében Hafner Zoltán nem kérdezőként, beszélgetőtársként, önálló, de a másikra utalt „hangként” szerepel, hanem csak szerkesztőként; mondhatnám történelmi érdeme azonban, hogy „kipiszkálta” ezt a művet Kertész Imréből. Arról nem is beszélve, hogy így azt is tudjuk: létezik egy másik, sokkal terjedelmesebb szöveg is, s milyen érdekes volna a kettő közti filológiai összevetés (gondolom, ez majd jövőbeli irodalomtörténészekre maradhat, ha egyáltalán), amiből kiderülhetne, ténylegesen támaszkodott-e valamiben is Kertész Imre a „mélyinterjúra”, vagy valóban teljesen „félrerakta a kézirattömeget”. Mindebből első pillantásra is meglehetősen sok kérdés merülhet föl az olvasóban, például: mi a szöveg szituáltsága, formája, mi a valóságos műfaja, hol helyezhető el Kertész életművében, s ezen inkább poétikai-szemléleti nézőpontokon túlmenően, kielégíti-e azt a spontán olvasói kíváncsiságot az alkotóval szemben, melyről korábban szóltam.
A szöveg ugyan megtartja a „kérdezz – felelek” szituációt formálisan, de már előzetesen is elvethető a „két hangra” hangszereltség, pusztán azon az alapon is, hogy a „két hang” színe, modulációja egyáltalán nem tér el egymástól, valamint – különösen a szöveg második harmadától – hogy a kérdések gyakran jóval hosszabbak és több információt hordoznak, mint a válaszok. Arra következtethetünk ebből, hogy ugyanaz a személy teszi fel a kérdéseket, aki egyúttal válaszol is rájuk – s a szöveg hangnemisége ezt feltétlenül alá is támasztja. Mégsem válik monológgá az, amit olvasunk, a dialógus nemcsak formalitás, hanem a szövegnek mintegy a szervezőereje, még ha ez eléggé sajátos is, hiszen a párbeszéd két egyenrangú felet tételez fel, míg itt nyilvánvalóan a kétféle megszólalás ugyanarra a hangra és személyre vezethető viszsza. A beszélő önmagával folytat párbeszédet, ami skizoid helyzetet is eredményezhetne, ha nem arról volna látványosan szó, hogy ezen öndialógus formában a szembenézés, a szembesülés módozataira ismerhessünk rá. Speciális önértelmezési kísérlet ez, melyben a beszélő szembesíti magát egyfelől az életútjával, másfelől a műveivel. S ezen nem is lepődhetünk meg, ha figyelembe vesszük Kertész egész alkotói attitűdjét, melyre oly jellemző az önreflexió, a minduntalan feltörő önanalízis mélyen átélt igénye, s amely lényegében filozofikus keretek közé ágyazza az író életét és munkásságát. Az életműben ennek legszebb közvetlen példája a Gályanapló, s a K. dossziéban lényegében ugyanezzel az eljárással találkozhatunk, mindössze annyi eltéréssel, hogy az előbbi monologikus formájú (a naplóműfajból is következően), a K. dosszié viszont sajátos dialógusforma. Nem csak azért sajátos, amit már leírtam, hanem azért is, mert valójában (mint az „előszó” is utal rá halványan) a platóni filozófiai poétikus dialógusok mintájára építkezik (melyeknek drámaiságára és költőiségére a filozófiatörténet hívja fel a figyelmet, s amelyek így nem csak gondolati konstrukciók, ontológiai problémák megoldási kísérletei, de műalkotások is). Kertész művére ebből két, de összetartozó dolog következik.
Az egyik, hogy megkérdezzük: valóban életrajzzal, önéletírással van dolgunk a K. dossziéban, és szolgál-e a szöveg e vonatkozásban újdonsággal Kertész korábbi esszéihez, önvallomásaihoz képest? Magam részéről nehezen tudok erre válaszolni, már csak azért is, mert Kertész Imre ezen öndialógusába több ponton is „fékeket” épített be, melyek megakadályozzák azt, hogy a befogadó spontán módon követhesse az életrajz eseményeit. Az önéletrajzok általános jellegzetessége a rekonstrukciós szemlélet; az, hogy szerzőjük saját életét egy bizonyos elért pontról visszafelé tekintve mutatja be, mely által az életút mintegy folyamatos és folytonos lesz, s ami ennél is több, kitérőkkel, megszakadásokkal együtt is szinte teleologikusan, gondviselésszerűen vezet ehhez a bizonyos ponthoz. Kertész Imre mindig is elvetette ezt a nézőpontot, a K. dossziéban azonban egyenesen megtagadja, s talán érteni vélem, miért. Ha ehhez a hagyományos rekonstrukciós elvhez tartaná magát, akkor életét úgy kellene bemutatnia, mint ami a Nobel-díjban öltött végső formát (amiből az is következik, hogy onnét már nincsen tovább). A szövegben ezt nevezi – joggal – giccsnek, hiszen a szöveg főhőse számára ez a siker (s a vele járó minden más) nem evidensen következik az életútból, inkább váratlan ajándék, úgyszólván „ráadás”, s nem az élet beteljesülése, mert az magukban a művekben keresendő. A dialógus építkezése talán ezért sem lineáris: nem kronológiai rendet tart, nem az életút egyes eseményeihez köt felismeréseket (noha persze nyilvánvalóan azok is befolyásolják), hanem sokkal inkább szellemi csomópontokhoz, melyek inkább tartoznak egzisztenciálisan felfogott helyzetekhez (a koncentrációs táborok után a sztálini táborok), vagy éppenséggel könyvélményekhez (Camus, Thomas Mann). Ebbe a szellemi, egzisztenciális térbe ágyazódnak aztán a konkréten fölidézett történetrészek a gyermekkortól a Nobel-díjig – de így már egészen más a jelentésük is, az aurájuk is. Nem véletlen azonban, hogy még e valóságos történeteket is úgy állítja be sokszor a beszélő, hogy: „De azt hiszem, ezek az anekdoták senkit nem érdekelnek, legkevésbé engem.” (42. o.). Az „anekdota” és elutasítása a könyvben számtalan helyen fordul elő, ami mögött egy paradoxiális magatartás rejtőzik. Nevezetesen az, hogy hogyan lehet bármit is elbeszélni, ami nem tartozik feltétlen ahhoz a szellemi úthoz, mely az igazán fontos felismerésekhez vezetett. A 32. oldalon azt olvashatjuk Kertész apai nagyapjáról: „Órákig tudnék mesélni róla”, de a szövegben ez az „órákig” mindössze öt-hat oldal szűkszavú bemutatás, mert a megírt könyvekhez képest a megélt élet a szerző számára majdnem mindig csekély jelentőséggel bír önmagában, s noha „szeretettel beszél róla”, nem mond többet. S csakúgy nem a nagymamáról, az apáról, az anyáról, a mostohaanyáról és másokról az életében, akik egyébként hihetetlen plaszticitással állnak az olvasó elé. Meg is írja őket, meg nem is. S lényegében ez a válasz arra a kérdésre is, hogy vajon kielégíti-e az Olvasó kíváncsiságát, ki is az a Kertész Imre. Összefügg ez azonban egy másik problémával is, melyet a K. dosszié nagyon erősen exponál, s amit fikció és valóság vagy mű és élet egymáshoz való viszonyaként foglalhatnánk össze.
Kertész a könyvnek tulajdonképpen már első oldalain erre reflektál rendhagyó módon, hogy aztán ezt a fonalat – hol közvetve, áttételesen, hol közvetlenül – mindvégig meg is tartsa, ami nyilvánvalóvá teszi és megerősíti, hogy e könyvnek, csakúgy, mint más műveinek, ez alapproblémája (a Gályanaplóban olvashatunk róla megrendítő mondatokat). A már említett paradoxon itt is feltűnik: hogy ugyanis mennyiben önéletrajzi, azaz valóságos például a Sorstalanság, vagy bizonyos értelemben még inkább a Kaddis és A kudarc, illetve mennyiben mégsem személyhez, személyes élettörténethez kötött. Kertész ezt az „emlékezés” és a „teremtés” fogalmainak szembeállításával véli feloldani, amit én a magam részéről nem teljesen tudok elfogadni, hisz az emlékező önéletrajz – például a K. dosszié is – ugyanúgy magán viseli a teremtés gesztusát és éthoszát (ezért nevezheti sajátos „regénynek” az előbeszédben), bár kétségtelen, hogy a regényíró teremtői szabadsága jóval nagyobb, mint az egyszerű emlékezőé (ezért állhat a Sorstalanságban biztosan és megkérdőjelezhetetlenül az, hogy Köves Gyuri hazatérvén bekopogtatott Fleischmannékhoz, míg a K. dossziéban az, hogy Kertész Imre valóban bekopogtatott valahova, de hogy hova, azt nem tudja pontosan). A teremtés, a regény tehát fölülírja a valóságot, a nyelvben és a formában létrehozott valószerűség magasabb rendű, mint az esetleges és formátlan valóság, s így a személyes életrajz is kicsúszik belőle, mintegy eliminálódik és érdektelenné válik. Persze az azért nagy kérdésként továbbra is fennáll, hogy bizonyos élethelyzetek megteremthetők-e anélkül, hogy emlékeznénk rájuk. De az is kétségtelen, hogy a személyes tapasztalat igen gyakran sokkal közvetettebben szűrődik át a műbe, s nem feltétlenül nagy igazságok közvetlen felismerésén keresztül, mégis alapvetően meghatározóan. Egyetlen példa: a K. dosszié 77. oldalán Kertész rögzít egy gyermekkori megélt hangulatképet: „Esténként evőeszközök diszkrét csörgése, beszélgetés, nevetés hangfoszlányai és cigányzene szűrődött fel hozzánk a lampionokkal kivilágított kertből.” A kép – szerintem legalábbis – jól összevethető a Sorstalanság táborának „boldog órájával”, vagy majdnem szövegszerűen az első kiadás 210-211. oldalán található hangulatleírással: „Imitt-amott gyanúsabb füstök keveredtek el barátságosabb gőzökkel, valamerről ismerős csörömpölés szállt fel hozzám puhán, mint a harangszó álmainkban, s keresgélő tekintetem alant rá is bukkant a cipekedő menetre, a vállra vetett rudak, a rudakon meg a párolgó kondérok súlyától roskadozva; s a fanyar szagú levegőben a távolból, semmi kétség, répaleves illatára ösmertem.” S jó, ha tudjuk, Köves Gyurit ekkor már félholtan tolják egy kordén, s a szövegrész ezzel fejeződik be: „szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban”. Talán ez is lehet adalék ahhoz, mit is ért Kertész azon, hogy „Egészében véve, én a derű pártján állok”, valamint hogy „ha ez a nyersanyag eléggé komornak látszik is, a forma megváltja és örömre fordítja”. (K. dosszié, 72-73. o.). Valahogy ez a derű hatja át az új könyvet (a Gályanaplóból megismert Pascal-idézet nyomán: a szív szomorú, de a szellem vidám), mely Kertész Imre munkái közül alighanem a legderűsebb, a legoldottabb, a baljós igazságok, a komor élettények mellett rendre előtör a groteszk helyzetekre való finom érzékenysége, humora, iróniája. Sok példát hozhatnék erre, de szívemnek az egyik legkedvesebb a tizennégy éves Kertész Imre bar-micvéje a zsinagógában, ahol is – ahogy írja – „Én magam zsinóros-magyaros Bocskai ruhás ünneplőmben jelentem meg.” (55. o.). Talán egy év sem telik majd el, s a vonat már a tábor felé viszi.
Önéletrajz ide, regény oda – gondoljunk bele azért ebbe.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 16. szám
